Heti Szemle, 1914. (23. évfolyam, 1-52. szám)

1914-03-04 / 9. szám

-■v JK*

2

de merem állítani, hogy nem ismerik az ország népét, nem látják vergődését, nyomorát s nem jut el hozzájuk a nép kiáltó szava.

Ezt bizonyítják összes törvényeink. Egy sem fakad a nép leikéből és egy sem vezet a nép bol- dogitásához. Nemzetközi kivánalmaknak megfelelőleg s ennek az őrült korszellemnek alázatos hódolóiként gyűjtik össze a törvényeket, melyek megalkotásánál előkelő szerep jut az angol, franczia, német példáknak, de magyar példára, a nép lelkének óhajára senki sem hivatkozik.

Csodádé aztán, ha azok az ide- genajku népelemek, akik hosszú évszázadok óta együtt nyomorognak a magyarral, mikor biztatást kapnak a jobb sorsot előkészítő igazságos törvényekre, elfordulnak tőlünk. Hiszen évszázadok békés idején, mikor minden eszköz rendelkezésre állott, a magyar szupre- máczia nem tudta őket a közös harcz fogalmában egyesíteni; népjóléti, közgazdasági s igazságos közigazgatási törvények alkotásával elejét venni annak a lehetőségnek, hogy ők ne a nemzettest tagjának, hanem idegennek érezzék magukat.

Egy évtizedet éltem le a román és ruthén nép között. Nyugodtan merem állitani, bogy a nép nem rossz. Ma sem az, bár mindent megtettek, hogy az legyen.

A nép csak igazságos elbánást és tisztességes megélhetést kíván a munkája után.

De az állam ezzel nem törődött. A folytonos egyéni osztály vagy társadalmi, politikai klikkek érvényesítése elsőbb rangú kötelesség volt, mint a nép évtizedek óta lappangó elégedetlenségének meghallgatása és orvoslása.

A hatalom biztosításáért megingatták a nép hitét, megfertőzték.

_____ -HETI SZEMLE“

_______===

er

kölcsét; megvalósították a régi római birodalom hitvány elvét: pénzért minden eladó és minden kapható.

Rászabadították erre a szerencsétlen országra a sok szocziálde- mokrata, galilei, szabadkőműves és szabadgondolkozás munkakerülőit; a ezesz-monopolium millióiért odadobták a kizsákmányolásnak a nép anyagi és erkölcsi erejét.

Az eredmény csak következmény. Fokozatosan halt meg a népben az ellenállási erő, az akaratképesség; már mint az alvajáró nép préda minden felforgató törekvésnek, melyről bebeszélik neki, hogy az hozza meg társainak jobbrafor- dulását.

Még legtovább vallásos hite és tekintélytisztelete volt a tilalomfa, melyet átlépni nem mert, ma már ezt is ledöntették.

A talaj elkészült. Megkezdődött a radikális munka. Jelentkeztek a népboldogitók, kiadták a jelszót: el .vagyotk nyomva, üldöznek benneteket. Pedig nem igaz.

Nem elnyomva, csak elhagyatva van a nép; nem üldözik, csak nem törődnek vele. Fizess és mehetsz. Ez a kormányelv. Miből és honnan? Senki sem kérdi. A megélhetés újabb forrásairól senki sem gondoskodik.

Ez az elviselhetetlen helyzet adott alapot a román és ruthén nemzetiségi mozgalmaknak is.

Rég senyved már a parázs, most csak lángot vetett. Az állami pató- páloskodás csalta ki a lángot. Nem szándékosan. Csak a baj lekicsinylésével. A kormányhatalom, ha hallott valamit a nép nyomoráról és elégedetlenségéről, azt hitte, egy kis ínséges kukoricával, egy pár tenyészállattal és sok felügyelővel orvosol mindent. De hogy a kuko- ricza legalább rendeltetési helyére jusson; az állatnak legelője legyen, azzal nem törődött. Ellenben évről- évre szaporította az italméréseket.

deti műfajjal gazdagította. Komoly szerepet juttatott a népnek ; nemes érzelmeit, becsületes gondolkozását vitte a színpadra, jelle meket alkotva belőle, felhasználva egyszersmind a népdalt és a tánczot is. („Szökött, katona“, „Csikós“.) Nem szólunk arról, hogy népszinmüirói munkásságának, műfaji fontosságán kívül kortörténeti és kulturális jelentősége is volt; hogy ezen a téren a demo- kráczia felé hajló kornak volt a gyermeke; hogy nagy szolgálatokat tett a nemzeti ügynek az idegen termékek háttérbe szorításával. Ehelyett inkább arra a fájdalmas tényre mu- tunk rá, hogy jubiláló költőnk Írói hagyatékának éppen ez a része az, amely a pusztulás legszomorubb képét mutatja.

A népszínmű színpadra való anyaga kimerült, forrása elapadt, hangoztatják e műfaj ellenségei s ha olykor egyikét-másikát előadják, mint valami kuriózumot s egy régi kornak maradványát — megmosolyogják. Tagadhatatlan, hogy a népszínmű egész struktúrája nem tart lépést a verizmus hatása alá került közönség izlésváltozásával. Hogy'szin- rehozatala inkább népdalkonczert és csárdás- táncz-előadás. mint a népéletnek drámai keretbe való, foglalása. Vannak azután más bajai is. Énekkel és tánczczal bevezetett jeleneteiből például csak azután tudjuk meg, hogy a szereplők miért vannak a színpadon, hogyan viszik előbbre a cselekvényt stb. . . Mindez azonban nem jelenti azt, hogy művelésével hagyjunk fel teljesen. Szabadítsuk meg a szükségtelen részektől, alakítsuk át, mint ahogy a régi népszínmű tipikus alakjai

Szatmár-Németi, 1914. márczius 4.

A fuldokló a szalmaszálba is kapaszkodik. Igv a nép is. Se hűtlenség, se meggyőződés, se árulás nem vezette őket, csak vágy a kenyér után, amit békésen fogyaszthasson el. A ki ezt biztosiija számára, azt követi.

Ezt igérle biztosítani a román komité és a ruthén ruszofil mozgalom. De az annyiszor csalódott nép nehezen bízik. Ma már épen nem. Szükség van tehát az agitáczióra, izgatásra. Pár komoly ember mellett sok a félreismert nagyság, akik érvényesülni akarnak. Ezek mind a a cselekvés terére léptek. De nem a népért. Oh dehogy. Ennyire ők sem önzetlenek. Legalább népse- gélyző tényekről sohasem olvastam statisztikát, nem is láttam.

Kis a nép ismeri már őket. Látja, hogy a komité lelkes hívei sem részesítik ingyen jogvédelemben; bankjaik nem adnak 5°/o olcsó pénzt és árvereznek vigan a fajszeretet nevében; a gazdag vezérek sem osztják meg vagyonukat az ínséges sziikölködővel s nemzetiségi papjaik behajtatják a párbért. A Kabalyuh Alexák is csak pénzt gyűjtöttek, a füzeteket és imakönyveket is pénzért adták és rubeleket nem látott a nép.

Azzal tisztában van, hogy sem a komité, sem a czáratyus nem fogja helyette kifizetni az adót és a bocskor helyett sem kap mindjárt ránczos csizmát. Szóval tudja már, hogy nemcsak nemzeüségi eszmével, de kenyérrel is él az ember.

Épen ezért nem is lehet a nép rovására Írni az ország békés fejlődését veszélyeztető mozgalmakat s annak a bombában megnyilvánuló kitörését. Hanem igenis egyrészt a szerencsétlen kormányzati rendszernek, másrészt pedig a nép nyomorúságát és elmaradottságát kihasználó propagandának.

is teljesen átalakultak. Á megváltozott életviszonyok között uj népjelenségek, más szokások keletkeztek a tömegben, uj tipikus alakok váltak ki, igy az Amerikában élő, hozzátartozóiról godoskodó apa. fiú és hitves : ezeket kell a Szigligeti-alkotta szimnü keretében élethűen bemutatni. Az utat már megmutatta Gárdonyi „A bor“ czimű „falusi történetiében, csak uj Szigligetik kellenek, akik folytassák a megkezdett munkát s magyar levegőjű,1 organikus színmüvek írására törekedjenek. A magyar népszínmű fájának ujra- oltása, és beláthatatlan időkre szóló virágzásának biztosítása, lenne e műfaj atyjának legméltóbb ünneplése.

Nem volt nagy nyelvmüvész, nagy jellemalkotó, nagy moralista, nagy szocziológus : csak vérbeli skinpadi-iró s a szinszerüségnek zászlóhordozója. Ne akarjunk tőle ebben az irányban tanulni, ne fedjük fel abbeli hiányait. Müveinek becse az említett tényezők különböző viszonylatai szerint különböző. Vannak kiválóbb és vannak gyengébb alkotásai. Száznál több darabja között alig találunk nyolcz tizet, amelyből a ma Írója elméleti és tárgyi okulást is meríthetne. Nincs azonban egy müve sem olyan, amelyből ne az az intelem szólana hozzánk, hogy legyünk első sorban magyarok és csak azután Írók. Drámaírói munkásságának hármas irányát ez a közös szellem lengi keresztül, ennek diadala, az idegen és destruktiv irányzatoknak háttérbe szorítása, legyen halhatatlan nevének legszebb emlékjele.

Bakkay Béla.

szegségek és gyarlóságok helyett, inkább a magyar középosztály könnyebb természetű kérdései érdekelték : a magyarosodó főváros, a kapaszkodó polgárcsalád, a fényűzésbe merülő anya és leány. Típusokat hozott színpadra, mint nagy előde, Kisfaludy Károly. Ezen a téren is a hagyományt követte s azt tovább fejlesztette. Csak a „Fenn az ernyő, nincsen kas“ s a „Liliomfi“. czimü darabokra utalunk. Amabban tükröt tartva korának, a hazugsággal, tettetéssel szemben az igazságot, természetességet mondja az élet hivatott és reális tényezőjének, emebben, mint a bohózat kiváló példájában, a társasélet különböző rétegeinek : vándorszinészetnek, kisvárosnak, falunak adja kitűnő és eredeti torzképeit.

Kell-e mondanunk, hogy korunk sem szegény vígjátéki tárgyakban ? Ott van az uj nemesi rend a maga báróival és vidéki birtokosaival, a jellembeli és faji hibák merész képei, amelyek pusztuló udvarházainkra is fényt deríthetnének, felrázva veszni indult úri középosztályunkat élhetetlenségéből és lethar- gikus álmaiból. De hát divatos angol, franczia, német müvek fordításaiból táplálkozunk, ezekkel árasztjuk el a fővárost és a vidéket, mintha a magyar földnek nem volna már produktiv ereje, nem volna külön flórája, faunája és embervilága. Szigligeti szelleme ebben is okulással szolgál nemzetének.

Mint a népies irány követője a Kisfa- ludyak, Gaálok, Munkácsyak szőtte előszá- lakból megalkotta a magyar népszínművet s szegényes drámairodalmunkat egy uj és ere