Heti Szemle, 1914. (23. évfolyam, 1-52. szám)
1914-03-04 / 9. szám
Szatmár-Németi, 1914. márczius 4. HETI SZEMLE 3 a • Égető szükség van, nem az erős kézre, de az okos fejre, mely a mélyrehatóit bajokat gyökerénél orvosolja, visszaadja a népnek a hitét, bizalmát az igazságos elbánáshoz és tisztességes megélhetéshez, mert különben menthetetlenül haladunk a pusztulás felé. Tanulságok. A templom harangjának szava áldozatra hiv! S lassan kényelmesen lépked egy-egy hivő a templom felé. A harang sürgető hívása mintha nem is nekik szólna! — Hallottam más harangszót is. A harang riasztó kongatása veszélyt, tüzet jelzett. Az eke elől kifogott lovakkal vágtatva hajtott a gazda, menteni ami menthető ! Jajveszékelő asszonynéppel telt meg az uteza, gyermekeiket keresik. Lótás futás, hangzavar az egész falu. Oly rémes kép! Az Ítéletet juttatta eszembe. A félrevert harang, minden zajt tuiharsogva, mintha jajt kiáltana a késedehnezőknek ! Most mily nyugodt, csendes méltósággal hív: „Jertek áldozatra hiv keresztények“ ! Mily kevesen értik meg, s mily lomhán engedelmeskednek szavának I . * * * Az egyházpolitikai harczok idején a félrevert harangok vészjelét hallottuk. Lótás- futás, zavar, kapkodás kelt nyomában. Siettünk menteni, a mi még menthető volt! Hiszen jajt kiáltott a harangszava; jajt a kése- delmezőknek 1 De mintha már elfelejtettük volna ! Most még csendes, moll-akkordos a harang hivó szava. Talán ezért lépegetünk oly lassan kényelmesen ?! S még jó. hafigyel- mezünk rá, ha mozdulunk szavára! Hiszen „áldozatra“ hiv! A sajtó-egyesület, az egyházm. sajtóalap jutott most eszembe. Beharangoztuk az egész országot. Itt-ott talán a félrevert harang szavát is hallottuk : veszély fenyegeti népünk hitét és nemes erkölcsét a keresztényellenes sajtó részéről! Tüzet-árvizetjeleztünk. Tüzet, mely nem a házakat, de a sziveket, a keresztény hit és erkölcs épületeit készül fölperzselni! Árvizet, mely az erkölcsi nihilizmus piszkos árjába akarja fullasztani a katho- liczizmus vezéreit! Sokat vert föl álmából a harang kongatása. Sokan megértették. Még többen nem! -— Túlzottnak tartották I — Talán ezek kedvéért — hogy ne zavarja lelki- ösmeretöket — szól most oly nyugodtan, csendesen, az áldozatra hivó szó ?! Elmúlt Maxi. (Gyermekkori történet.) Valahányszor visszakalandozok gyermekkorom álmatag világába, mindig eszembejut Maxi. Össze van kötve gyermekkorommal ennek a szegény, szerencsétlen embernek a szomorú története . . . Kicsi diák voltam, mikor uj faluba tettük át lakásunkat, illetve mikor uj faluba helyeztek bennünket. Hamar megbarátkoztam a falusi gyerekekkel s nosza-rajta raj- csuroztuk a falut reggeltől estig . . . Estefelé járt az idő, ködös, zuzmarás, hideg őszi idő volt, ép hazafelé tartottunk a mezőről, hol lovasdit játszottunk, mikor előre szaladt társaim kiabálni kezdtek : Maxi Maxi . .. Maxi . . . Figyelmes lettem én is a kiabálásra s odaszaladtam . . , Nem messzi egy ember jött felénk: pufók, gömbölyű, holdképü, borotvált arczu, hosszuhaju, gro teszk alak, kalap nélkül. Ez volt az a Maxi. Mikor egész közel ért hozzánk, a gyermekek kiabálása már visongássá fajult, — a szegény Maxi pedig összeszoritotta ajkait s állati hangon bömbölt. A gyermekeknek az nagyon tetszett, de én szó nélkül otthagytam őket. Otthon aztán elmondtam mit láttam, hogyan játszottunk s megemlítettem Maxit is. Szüleim aztán elmondták nekem Maxi históriáját. — Lakott Ungban egy nagy család. Igen gazdag s müveit nép volt... Éltek tán a vész ? S mégis, mintha már fáradna a harangot lendítő kéz! — Nem csoda! Oly sokáig húzza már, s oly kevesen gyűlnek! Sőt talán mindig kevesebben! Sokan elmaradnak, mert áldozatra hiv! * * * De más áldozatot is kér tőlünk! Odaadó, önzetlen, lelkes, csüggedést nem ismerő, akadályoktól meg nem riadó munkát. S szól a harang. Szerte az országban azt kiáltja: Szervezzük a népet! A kath. népet! Tegyük öntudatossá vallásilag, törhetetlenné erkölcsileg (alkoholizmus), iskolázottá politikailag 1 Szervezzük gazdaságilag is, s védjük a kizsákmányolás ellen 1 Mert az öntudatos, az erkölcsös, az iskolázott, a gazdaságilag erős és független nép segélyével és közreműködésével tudjuk csak uralomra juttatni kér. elveinket. — De mintha mihozzánk csak egy- egy eltévedt hanghullám jutott volna el az országos beharangozásból! * * * Népszövetségi gyűlésekről olvasunk a kath. napi sajtóban. Itt is ott is, folyik a munka, a szervezés. Itt még csak vetnek — ott már aratnak, gyűjtenek! Amott uj szervezet alakul, emitt a régi erősödött, növekedett számban és tekintélyben. Nálunk? Hol a vetés maradt el, hol a gyűjtést hamarkodtuk el! Keresünk'hirt szervezkedésről, de hiába ! Öt vármegye területéről 2—3 röpke tudósítás egy éven át! Ahol van is szervezet ■— tisztelet a kivételeknek — a tagilletmények kiosztásán kivül más élet, funkció alig van benne! De annyi is jobb és több a semminél! Hány helyen azonban kísérlet sem történt a megalakítása végett?! Pedig Szatmár- nak, Ugocsának, Beregnek exponált vidékein hogy nevelné ez az összetartás érzetét, a a kath. öntudatot! Nemcsak! De a hithüsé- get, a vallásos életet is! — És sok helyen hirt sem halottak felőle! — Ung tót nyelvű, buzgó népét miért ne lehetne teljes egészében sorakoztatni a Népszövetség keresztes lobogója alá ? ■— Vagy nem hallik már a harangszó? Pedig annak idején a szervezés központi irányításáról is szó esett ám ! * * *- Szól a harang, „áldozatra“ hiv. Kevesen figyelmeznek rá. Kik követik is hivő szavát: fázósan összehuzódva, oly tétovázva lépkednek ! Nincs élénkség mozdulataikban ! Pedig a tél hidege, csak gyorsabb menésre ösztönözhetné őket! De mintha félnének !! Fájdalom szorítja össze szivemet. Nem várok to vább; a szószékre lépek s fennszóval olvasom : csendben, megelégedésben — boldogan. Egyszer csak megharsantak a kürtök, peregni kezdtek a dobok ... s mintha a földből keltek volna a honvéd-légiók ... És csatába ment annak a nagy családnak feje is . . . feleségére hagyva egyetlen gyermekét . . . Telt az idő, múltak a hetek, hónapok. Egyszer csak jön a hir az ungi nerozetes asz- szony postájára, hogy csaták tüze emésztette meg férjének lángszivét ... A gyönge női szív nem birt meg ekkora fájdalmat, meghasadt. A birtokot elkonfiskálták, a fiút pedig az emberek nevelték fel, és tették szerencsétlenné . . . Bolond lett szegény. Valódi nevén senki sem hívja, kevesen is ismerik azt, — azért nevezik Maxinak. Az emberek háládatlanok, a nagy tetteket elfelejtik az unokák . . . Eddig szólt a történet. És azután valahányszor jött velem szemben Maxi hold képével, bozontos frizurájával, széles lehajtott puha gallérba húzott vigyorgó arczával, valami tisztelet keletkezett bennem: ősei iránt. A gyermekeket is intettem iránta a tiszteletre . . . Erős hideg téli reggel volt. . . Harangzúgásra ébredtem fel ... S mikor megtudtam, hogy Maxinak harangoznak, aki egy árokban megfagyott, egy könycsepp gördült végig arczomon . . . Nemo. „Mit féltek kicsinyhitüek“ ?! (IV. vas. vizker. után.) Az Ur van veletek ! Mit féltek azoktól kik a testet ölhetik csak meg ! ? Mit féltek ? ! Hiszen boldogok akik üldözést szenvednek az igazságért! Adakozznnk a Saitóalaora! A virág és a méh. II. A fanemüek között minden ggümölcsfa virágzása idején a méz mellett virágport is ad. A gazdaságban szinte nélkülözhetetlen fa, az akác megbecsülhetetlen hasznot hajt a méheknek is. Álig van falu, ahol akácczal ne találkoznánk. Sajnos sok helyen, különösen városban és vasúti állomások környékén vissszanyesegetik a fa ágát, a koronáját göm- bösitik. Az igy megcsonkított fa, nem virágzik s habár tetszetősebbnek mondják, értékéből igen sokat vészit, s emellett kitűnő fészke a levéltetünek, amely a sürü lombok között érzi otthon magát. A megcsonkított fa levelei nedvben dusabbak, s már ezért is szívesen választja ki állandó tanyájául a levéltetű. Pedig mérhetetlen károkat okoz a fákról a gyümölcsösökbe vándorló tetü, ahol évről-évre pusztítja a gondozás alatt levő fákat, s néha hiába keresik okát annak, vájjon miért pusztul annyira a gyümölcsös. Ott ahol szabadjára nő az akácfa lombja, ahol úgy nőhet az ága, amint a természet igen bölcsen elrendezte, május közepe táján a ma még zöld lomb között lassan-lassan fehéredni kezd a virág, s mire az utolsó szirom kíkandikál zöld takarója alól, olyan a fa koronája, mintha hóval lepte volna be a tél. A virág illata messzeárad szét, s különösen kissé harmatos eső után zsong a fa lombja között a millió meg millió méh. Szorgalmasan hordja a mézet fáradságot nem ismerő munkakedvvel, százszor is visszajön egy nap alatt, mintha attól félne, hogy elkésik, s ha a virágzás nemcsak 10—12 napig tartana, mérhetetlen mennyiségű mézet halmozna össze. Az akácvirág méze a legkeresettebb. Színe világos-sárga, ize fölséges.. Van hazánkat! olyan vidék ahol elszedhető mézet csak az akácból hord a méh, mégis szép hasznot biztosit. Telelésre szükséges mennyiségű mézét a mezei virágokból szedi a méhcsalád. Természetes, hogy ilyen vidéken óvatosabban kell móhészkednünk, nehogy a nagyon vizes nyár és ősz, mint pl. az 1913. évi azzal fizessen, hogy kipörgetett akácmézet újra vissza kellett adni. Aki pedig értékesítette, vagy cukorral, vagy drága pénzen vásárolt mézzel kényszerült méhcsaládjait etetni. Az olyan vidéken, ahol az akáczon kivül nincs más méhlegelő, még tisztesfű sem, mint ide fönt nálunk, gondoskodnunk kell a méhlegelőnek mesterséges utón való javításáról. Hiszen bővelkedünk a jól mézelő fanemüekben ! Válogathatunk kedvünkre ! Ott van pl. a hárs. Különböző fajai egymásután virágzanak. Igaz hogy a hárs sokára virágzik, néha 10—12 éves korában, de hiszen ne csak magunkra, hanem az utánunk következőkre is gondoljunk. Kitünően mézel a nyárfa, a fűz, a juhar a jávor, az olajfüz, (Eleagnus angustifolia) a koelreutária, a japánt akác, (Sophóra japonica) is. Van mézelő növényünk bőven, csak a törekvés, a szorgalom ne hiányozzon. Ma még több a nemtörődömség a jóakaratnál s nem egyszer halljuk : miért kínlódjam én a mézet szolgáltató fa ültetésével, gondozásával, ha nem élvezhetem annak gyümölcsét. Bizony aki úgy gondolkozik, — az sehogy sem gondolkozik, s nem érdemli meg azt az élvezést amit elődeink fáradságos véres verejtékkel szerzett munkája számunkra hoz. Hiszen nemcsak méheinknek adunk megélhetést és ők bennünket szorgalmas munkálkodásuk által nemcsak zamatos mézzel látnak el, de házunk tájékát és a környékét tesszük a magunk -kényelmének megfe-
