Heti Szemle, 1914. (23. évfolyam, 1-52. szám)
1914-12-23 / 51. szám
Szatmár-Németi 1914. deczember 23. „HETI SZEMLE“ 3 az Istent, vagy talán még azt sem tartja magafölött valónak: telhetetlen, kapzsi, nem válogat az eszközökben, az erkölcsi érzéke— a mint látjuk — teljesen kipusztult, s hogy versenytársát, a németet legyűrje: mindent, de mindent, még a becsületet is feláldozza! Csak saját magát féltve, a tengeri haderejét gya- rapitotta és társait uszította egymásellen ! A három — egyenként is nagy hatalom — együttesen alkotják a hármas entente ot, melynek czélja a hármas szövetség megtörése s első sorban Németország legyűrése. E czélok elérésén indult mega mindenütt „guruló Rubel“ s igy csatlakozott a fentiekhez a Balkán államok közül Szerbia és Montenegro és a szegény gazdag Belgium, melynek osztályrészül egy szép darabka jutott volna a felbonczolt Németországból. Hogy minő csábításokkal és ígéretekkel; igyekeztek magukhoz fűzni Bulgáriát, melyet csak most kéléve csaltak meg és a két — ezi- deig még semleges lesipuskás államot Romániát és Olaszországot: ezt ma már mindenki tudja, hiszen a legaljasabb liczitálás folyik szemünk láttára. Ha jól viselik magukat : Bulgária kapja Maczedóniát, Románia Erdélyt. Olaszország Dél-Tirolt s a Dalmát tengerpartot. E két utóbbi pedig vár . . . vár, hogy a részünkre drágán megvásárolt semlegesség révén,— ha az Isten is úgy akarja — a dicsőséges győzelem után Románia egy kardcsapás nélkül jusson Besszarábiá- hoz és Olaszország a franczia Riviérához és Corsica szigetéhez. A „beteg vén embert,“ Török országot már két évvel ezelőtt a londoni conferencziák körülnyirbálták. s ha most ő is talpra állt s a maga jogait keservén a mi igazságos harczunk eldöntésében szerepet kér: ez csak természetes dolog és ez is az Isten akarata! A szentirás szavai szerint sem egy veréb fiók, sem egy hajszál a fejünkről az Isten akarata és tudta nélkül le nem eshetik. Hát egy ilyen világháború történhetnék-e a világ Teremtőjének akarata nélkül ?! Nem! Ezt a véres, ezt a borzalmas, és ki tudja mily hosszan tartó vi- lágháborát is az Isten akarta! Miért? Hogy az angol aranyhegyek ne nőjjenek az égig; hogy az ener- vált franczia erkölcsök a maguk istentelen moráljával el ne hatalmasodhassanak a mi czivilizácziónk felett s hogy az Orosz rabszolga járom megtörjék a régen leigázott népek nyakán s hiú ábráddá foszol- jék a nagy Szláv egység! Hát ez a félrevezetett Szerbia és kitartott Montenegró. Az elképzelhető legocsmányabb szerepük nekik volt! Az alkalmat és ürügyet megadni a háború kitörésére. S ők már a saját uralkodóikon kipróbált mesterséget tudták s el lehettek készülve arra, hogy ha a mi uralkodócsaládunkon követik el: háború lesz! Ok, a bérgyilkosok, az orosz és angol megbizók czimborái nem remélhették, hogy egy háború esetén lekerüljenek a térképről. Térkép?! Istenem! nézzük csak meg jól az Európa térképét s vegyük szemügyre a mi erőinket és elleneink erejét. Az elleneink erejéhez adjuk hozzá még a hatalmas Szibériát, japánt, az angol gyarmarulat és verőfény ? Keil halál, pusztulás, bomlás, hogy viruljon élei? Kell erjesztő, ro- hasztó gomba, mely nélkül minden tenyészet egy pillanat, alatt megszűnnék ezen a földön? Zamatosabb, édesebb-e a gyümölcs, ha nemes ágat vad csemetébe oltunk ? Kövérebb a jó, mely a rossznak vaderős törzsökéből sarjad - zik? Kell háztetőket lesodró orkán, hogy ilyen kezdő sebesség mellett messze tájakra is eljuthatva, tisztítsa levegőnket? Kell fölüditő égiháboru, emberölő, ózonos villámcsapás? * A trójai hadjárat hosszú ideje alatt, még a személyes bátorság korszakában, nem egyszer történt, hogy az ostromlók és ostromlot- tak vezérei, fejedelmek maguk küzdöttek egymással páros viadalokban és a legénység tétlen szemlélője volt eme vitéz harczi jeleneteknek. Valóban, még igazuk lehetett azoknak az egyszeri katonáknak, kik az ellenséges hadseregek soraiból kilépve, jó barátokként összeölelkeztek és készültek távozni a csatatérről mint olyanok, akik nem haragszanak egymásra, tehát tovább semmi elintézni valójuk sincs. Mennyi minden másképpen lehetne ma a harczolásnak olyan korábbi „fejedelmi“ módja melettlEs az „előre“ vezénylőszó helyett a régi jó „utánam“ hívásának és viszonyának visszaállítása mellett! * A szerkesztő barátom kértére vállalkoztam, hogy egyetmást feljegyezgetek a „Heti Szemle“ karácsonya számára. Természetesen a zenéről, — tette hozzá a szerkesztő. Nem, válaszoltam és úgy találomra adtam neki jelen czimemet. Ám legyen a kívánsága. De ezúttal az ég zenéjéből, a felhők orgonájától kölcsönzőm témámat. Schiller egyik tragédiájában olvassuk lelkes felkiáltásként: „Szedd szét hangjaira a mennydörgést és kisdedeket altatsz el velük. Egyesítsd e hangokat egy pillanatnyi zöngévé és e királyi csattanás az örök egeket rázza meg.“ (Die Verschwörung des Fiesco.) A tudomány elektromja napfényt gyújt az éj sötétjében. A zene művészete áthelyezte szimfóniáiba a'felhők dörgő melódiáját. A hires „negyvenkettősöket“ ötszáz méíer távolságból kell kisütni, mert dörgedelmét ki nem állja közelből ember idegzete. Azaz csak kellett megszólaltatni azokat az ágyuszörnyetegeket. Mert hangjaiból most a béke ünnepére kielemezzük Beethoven bájos bölcsődalát: •Csendes éj, boldog éj! A világ álma mély. Csak a Szüzanya virraszt még S fönt a csillagos kéklő ég . . . Nyugodj, álmodjál szépen, Drága Kisdedem ! És a jövő tavaszra, mikor talán már a béke édes glóriájáról susog az enyhe szellő, a „negyvenkettős“ rázkódtató dörgéséből kivonatolva, a szép évszak üdvözletére eltettük Mendelssohn üde csofnakdalát: Szállj te, kisded csolnakocskám, Ringass, ringass játszi hullám Csillagfényes tükörén, Tó rezgő szinén! . . . A jó „negyvenkettősöket“ pedig társaival együtt múzeumokban helyezzük el mint maradványait letűnt szomorú időknek, melyek után végre földerült a világbéke aranykorszaka. Igen, vajha levetné már egyszer a föld régi vasfegyverzetét és ünnepi ruhájában pompáznék ! Vajha teljesednének a népek és nemzetek fényálmai, Izaiás próféta (XI. 6—9. II. 4.) bájos és hatalmas szózatu jövendőlétokat és az ötödik világrészt Ausztráliát. Hát hogyan lehetett nekünk a felénk dobott keztyüt ily óriási erővel szemben felvenni? Hát hogyan lehet még folytatni is és mit várhatunk? Ha a német szívósság, a magyar harczrakészség és hősiesség csak a számra, a katonai létszámra és erejére építette voina fel háborús terveit: régen összeomlottunk volna ! De egy csodálatos, nem látható segítségre támaszkodtunk s ez volt és van ma is mellettünk : az Igazság! Tudtunkkal a német Európában hódítani nem akart, ha csak nem felszabadítani az orosz járom alá került testvéreit. Tudtommal Magyarország és Ausztria sem akart területileg gva- rapodni. De ők is, mi is meg akartuk tartani azt, a mink van. S le akartunk számolni az állandóan felénk irányuló fenyegetésekkel, hazánk területén folyó izgatásokkal, mikkel az oroszok, a szerbek és oláhok alján állandóan moles- tálnak hosszú idők óta s a mely vetésekből fakadtak : a kismajtényi pör, a Bobrinszky pör, a horvátországi pörök egész sorozata ; a deb- reczeni bombamerénylet és a Sara- jevoban lejátszott ártatlan trónörökösünk és nejének meggyilkolásának gyümölcsei. A koczka el volt vetve. A háború megindult egy időben több helyen. S ekkor ám ült el a világ: hisz a háborúra minden állam el volt készülve ! Talán csak arra nem volt elkészülve egy sem, hogy meddig fog tartani a milliók csatája? Meddig a rombolás, pusztítás, vér- özön ? sei, melyek harmadfél évezred messze távolából hangzanak le megvalósitandó intelemként a világ nagyjaihoz és mindenkihez: „A farkas a báránynyal fog lakni és a párducz a gödölyével együtt fekszik ; a bcrju, oroszlán és juh együtt lesznek és egy kis gyermek hajtja azokat. Az üsző és medve együtt legelnek, fiaik együtt feküsznek és az oroszlán polyvát. eszik, mint az ökör. Nem lesz többé ártalom és nem lesz többé öldöklés, mert betelt a föld az Ur ismeretével. A nemzetek kardjaikból szántóvasakat csinálnak és dárdáikból sarlókat. Nemzet nem emel kardot nemzet, ellen és nem gyakoroltatnak többé hadakozásra “ * Bótika nemzete élt hajdan Hispániában a mai Andalúzia helyén. Egyszerű nép volt és maradt. A fenicziaiak hasztalan igyekeztek őket a saját kultúrájukra csábítani. Nem kellett a bétikaiaknak Tirusz kétszer festett, hires bíbora. Eléggé harsaim szinpompa volt nekik saját készítésű gyapjukelméjük testetlen tündöklő hava. És boldogan éltek a maguk egyszerűségében. Cséplésük eltartott szüretig, — azaz eltartott volna, ha szüreteltek volna. Mert a szőlőt csak ették . . . Egy nagy hiányban szenvedtek mégis. Nem volt vasuk és aczéljuk. De országukból mérhetetlen bőségben nyerték az aranyat. És úgy történt, hogy ekéjük felszerelései is: a kés, a cso- roszlya, mind aranyból voltak. Az emberiség élettörténete azonos események ismétlődése. A csoroszlyák, melyeket kardjaikból, és a sarlók, melyeket dárdáikból kovácsolnak majd a nemzetek, szinaranyból lesznek. Arany ekék hasogatják majd a barázdákat és arany sarlók aratják a föld legóde- sebb gyümölcseit: az életadó arany kalászokat.
