Heti Szemle, 1914. (23. évfolyam, 1-52. szám)
1914-12-23 / 51. szám
t 2 harczoló véreinkért. Vasárnapon- kint pedig hétről-hétre 250 áldozik — katonáinkért. Naponkint befut a templomba adorálásra — katonáinkért. És önmegtagadásokat végez — katonáinkért. * * * * A kiket gyöngéknek gondoltunk, milyen erősek ! Megszaporodott a „mulier for- tis“-ok száma. Az Oltáregyesület munkadélutánjain már négy hónap óta szinte napról-napra összegyűlnek ezek a bibliai „erős asszonyok.“ Valóban erősek. A négy hónap alatt ezerszer megmutatták. Hiszen szinte mindegyiküknek küzd valakije a csatatéren: hitvese, fia, testvére, jegyese. S a szemek, ha néha könnyesek is voltak, mindig öröm tűzben égtek. A sebek sem gyöngitették el őket. Mert volt, hogy fátyolt bontott fejőkre egy-egy rémes csata ott délen, vagy északon. Fekete fátyolt, a gyásznak fátyolát. Jött a keserű hir, hogy akiért aggódtak, — elesett. És ezzel a gyászfátyollal még erősebbek lettek, mint voltak előbb. A fejők meghajolt keresztény alázattal, de a szivök föl- egyenesitette őket, mert nagy sebükre büszkék, a dicsőség koronájának nézik. Ezek a töviskoronás királynők de szép munkát végeztek! Háromezer darab fehérneműt várták sebesült katonáinknak,kilenc- száz darab meleg, téli ruhát kötöttek a csatatér harczosainak. Most, hogy jön a szent karácsony, édes gonddal, szivvel sütik kórházaink katonáinak a kalácsot, nem hagynak egyet se megvendémegenged a történetírás, hogy a rómaiak meghódítva mind a népeket, birodalmuk határai körében elfojtottak minden háborúskodást. És beállt a béke korszaka, melyet egy görög szónok igy fest: „Kiki mehet, ahová akar. A kikötők telvék hajókkal, a hegyek bátorságosak az utasokra nézve, miként a városok a lakosokra nézve. A félelem mindenütt megszűnt. A föld levetette régi vasfegyverzetét és ünnepi ruhájában pompázik.“ Valóban mindenki nyugodtan láthatott dolga után. Élvezhette vagyonát és üres idejét. A népeknek nem kellett félniük, hogy egy szomszéd erősebb hatalom minden pillanatban rajtuküthet, kifoszthatja, lemészárolhatja vagy rabszolgaságra hurczolhatja őket. Az a görög szónok mintha csak Mózes könyvéből (3. XXVI.) olvasta volna a káprázatos Ígéreteket az általános béke áldásairól. Hogy „félelem nélkül laktok földeteken, békeséget adok határaitokban, aludni fogtok és nem lesz, ki fölrettenlsen, és fegyer nem megy át határaitokon.“ Ámde tagadhatatlan, hogy a külön hatalmi érdekek sokszorosan lépdelték darabokra a ma élő emberiség egységét. És minő óriási veszedelmeket jelenthet az „idegen“ érintkezésben egy haszontalan kis csempészet is, királyocskáknak is büszke határsorompója 1 Abból a „külföldi“ államból, abból a más „birodalomból“, melynek határait a kis királyka-ökörszem az ő kastélya ablakából végigtekintheti, átigyekszik valaki, legyük, egy másik olyan pöttyöm államocskába. Határfolyón át csolnakon érkezik. Nem válaszol a határőrök felszólítására. Csempésznek nézik és a másik pillanatban lövéstől találva holtan terül el a csolnak fenekén. .HETI SZEMLE“ gelellenül. Karácsonyfát állítanak föl a kórtermekben, csillogót, ráraknak almát, diót, szivart, pogácsát alája fehérneműt — ezer darabot. És minden sebesült katonánk kezébe tesznek egy karácsonyi csomagot sülttel, gyümölcscsel, borral. Négy kórháztelepeu készítenek a szent estén hangulatosan meleg ünnepet : a Vasúti Internátusbán, a Zárdában, a Püspöki Convictusban és a közös kaszárnya kórházában. És mennyit imádkoznak ! Minden hónapban kétszer közös áldozást végeznek és kilenczedet tartanak. — Kell, hogy megadja e trans- figurált szivek imádságaiért és cselekedeteiért az Ur a békét hozó győzelmet . . . A kincstár. A kispénztárakat hajlandó volt mindig a közfelfogás amolyan: Csáki szalmájának tekinteni. A ki két kézzel is fizethet és a kit két kézzel is lehet fejni. Mert hiszen a kincstár minket is fej az adóval, mi meg mással. Most azonban a háborús időben valami olyan felfogás verőfénye ra- gyogja be a „kincstár“ fogalmat és pénztárt, mintha bizony az valami amolyan arany forrás lenne, melybe minden emberfia belekönyökölhet, a ki csak ököllel, protekcióval és egyéb..mimással hozzájuthat. — Üsd nem apád, fizethet. — Hja, a kincstár fizeti 1 — Kinek kell? A kincstárnak? — Hadd sétálgasson, fizeti a kincstár. És igy tovább . . . tovább . . . — Van-e bora koma? — De van ám 1 Hanem aztán 60 fillér literje. — Koronájával is fizeti a kincstár. Hanem hát húsz fillér, aki közvetíti, tiz fillér a ki nyélbe üti és igy tovább. Summa summá- rum a borért magáért csak 58 fillér jutna. (A gazda igy nem adta.) Hát azt hiszik a háború pióczái, hogy: ez a kincstár. Pedig a kincstár nem ez. És nem ez, különösen most. Kincstár maga a nemzet, melyben az adózó polgárok verejtéke van. A kincstár a nemzeté, melynek minden fillérre nagy, rhérhetlen szüksége van. A És ezek a nyomorúságok, úgy tetszik, annál nagyobb számmal és tetemesebb suly- lyal nehezedtek a részesekre, minél apróbb olyan „államocskákra“ volt felszabdalva ez a szerencsétlen földi plánéta! Ahl ki tud itt, habár csak egy vékonyka derítő fényszikrácskával is bevilágítani ebbe a süni sűrű, örökké átláthatatlan sötétségbe? Hol egy másik Ariadne, hogy az ő gombolyagja kivezetne ebből a legbonyolultabb labirintusból, eme tébolyitóan kuszáit útvesztőből?! * Egy rég porlepte német könyvben, a jó öreg Herdernél olvasok a szegényügyről Szerinte csak később, csak a polgári osztály kifejlődésével jelentkezik a szegénységnek tulajdonképpen való réme. És itt a szerző a baj főokául a munkakedv hiányát jelöli meg. Annak a „szabad polgárnak“ tudniillik, mikor háborúk híján zsoldos katonákra már nem volt szükség, nehezére esett és méltóságán alul valónak tetszett kenyérkereső pálya után látni, ahol persze talán közönségesebb munka várt reá. Herder szerint a szegények elszaporodását természeti csapások gátolják. „Ha Khinában vagy Indiában csak egyszer nem sikerül egészen jól a rizstermés, m hány millió szegény pusztul el éhen, és igy a szegény népesség tulszaporodásának. bajai sok esztendőre el vannak hárítva.“ A pauperizmusnak, az általános elszegényedésnek ijesztő módon való kifejlődését megokolni is igyekszik Herder. Szól a vagyon felaprózásáról, melynek káros eredménye volt volna a népesség gyors felszaporodása, az államelméleteknek eme legfőbb czél- zata és eszménye. Felemlíti az iparszabadsáSzatmár-Németi 1914. deczember 23. kincstár a hazáé, melynek védelmére óriási áldozatokat és megfeszítéseket hoz a nemzet. A ki tehát a kincstárt károsítja, a kincstárt zsebeli : az a nemzetet károsítja és a hazát z-ebeli meg. Az közvetve hazaáruló. Mert mig itt minden megmozdul és a jótékonyság forrásai még ezúttal különösen a polgárság csatornáin foly be a nemzet védelmére, addig egyesek és szívtelen, lelketlen kufárok meg akarnának gazdagodni a kincstár forrásaiból. Kemény szavak ezek, de igazak. Es vannak igazságok, két kézzel fogható, úgyszólván ordító jelenségek, miket ostorral kell verni ('s kíméletlenül szétpiszkálni és felvetni. Ilyen jelenségek a kincstárral való lelketlen- ségek is. A Mi lesz a háború után? Irta: Thurner Albert. Ki tudná azt most me^m-on- dani?! De megkísértem azt elmondani, a mit okoskodás utján én elképzelek. A háború legeslegtöbbszer és első sorban gazdasági kérdés. És mikor egyik másik ország, nemzet tulhatalalinassá lesz, mikor már veszélyezteti a többiek, vagy a kisebbek érdekét: kész a casus belli! Az 1870—71-ben letiport t’ran- czia Gloire, sohsetn tudott belenyugodni a veszteségbe. Nem a milli- árdokat értein, avagy Elzass-Lotha- ringiát; de a nemzeti prestizs elvesztését. Tehát készült a háborúra. Oroszország őspolitikója és kielégítésre vágyó álma a mindenütt élő szlávok egy uralom alatt összpontosítása egyfelől, másrészről pedig a térhódításban, első sorban a Fekete tenger egyedüli uralma, mert az északon fekvő tengerei több, mint féléven át az egész évből nem használhatók. Tehát neki is állandóan készülnie kellett a háborúra. • Az angol pedig, ez az igazán nagy- kereskedő nemzet, a vagyon gőgjével, a hatalmasok fölényével csak got mint ugyanoly eredményű fejleményt. A nagyipart, mely „mindig csak egyes vidékek haszna, mert valójában minden gyárépítés egyúttal szegénytelep létesítése.“ De szerinte előidézi azt a nagymértékű elszegényedést a hosszan tartó béke is, mely a népesség tul- szaporodását eredményezte és egyéb hatása mellett fényűzésnek és elerkölcstelene<iósnek melegágya volt. (Herder szigorúan katholikus irányú.) Mintha tehát a történetírás megfigyelje és intő szabályként leszögezte volna, hog y „az idők gályája vérhullámokon szokott átevezni az egyik századból a másikba“? Talán az öldöklő háború is a társadalmi élet- szervezőt ritmikus lüktetése volna, mely idején vissza visszatér és még nagyobb bajok nélkül ki nem maradhat?... A mesebeli vén anyókáért eljött a halál. Az anyóka kérte vendégét, hogy menne fel az ő kedves körtefájára és rázna neki pár körtét, hogy élvezné még egyszer utoljára azt a jó gyümölcsöt. A halál készséggel vállalkozott e szívességre. Létrán felmászott a fára. De a ravasz anyóka elhúzta alóla a létrát és halál uram szépen fentrekedt. A halálozási esetek kezdtek kimaradozni. Méreg, gyilok nem ölt. Vízbe fűlni, megégni lehetetlen volt. De eladdig ismeretlen, iszonyú bajokra ébredt az emberiség. Csupa tehetetlen elaggottak nehezedtek a családok nyakára. Végre már felségsértós volt kiáltani: éljen a király ! . . . Örök törvények irányítják a lángoló világóriások szüntelen száguldását a végtelen térben és a lenge kis hópihe könnyű hullását itt az ablakom előtt. Tehát a nagy természet házi berendezéséhez tartoznék a bo-
