Heti Szemle, 1914. (23. évfolyam, 1-52. szám)
1914-12-16 / 50. szám
„HETI SZEMLE A férfiatlan férfiak nem tudják értékelni sohasem a férfias férfiakat. Sőt megrontják az itthoni közvélemény látását is. Ezek a mi legyőzhetetlen ellenségünk. A mindent jobban tudó elméleti hősök. A kik szinte kéjelegve keresik a hivatalos jelentések közt való rejtelmeket. A kik gyanakszanak még abban is, hogy valamit hinniük szabad. A kik tehát soha nincsenek megelégedve. A diadalokra keserűen mosolyognak, a higgadt és józan ítéletekre lángba borulnak . . . A férfi még a rossz, gyászos híreket is büszke fájdalommal fogadja és lelkében mérlegeli az esetet, melyre nyomban ráömlik a bekövetkező fordulat napsugara. A férfiatlan férfi szinte kárörvendő gunykaczajjal dobja a csóvát, hogy felperzsélje. .elgyujtsa mindazoknak lelki nyugalmát, a kikkel csak találkozik. A férfiatlan férfi pedig nem a nemzet sorsát félti. Nem a nagy nemzeti veszedelemre gondol, még a győzelemre sem. Ő magát helyezi a világháború közepébe. A maga élete, a maga vagyona, a maga személye, kényelme és védelme az ő lénye középpontjának. O talán csak akkor volna nyugodt és elégedett, ha hadseregünk minden katonája ezt a várost védeni, a melyikben ő lakik. Azt a házat, a hol napi kényelmével élhet. A férfi legyen férfi. Egészséges lelkű, morális erőkkel és egyéni értékekkel felvértezve. A férfi, ha itthon kell maradnia . . . férfi maradhat munkában, a lelkeknek fentartásában és részese a férfiaktól vívott győzelemben. (br.) Lükcí Béla dr. Büszkén mondjuk ki és Írjuk le ezt a nevet. És emlegetik nem csak itt Szatmáron és vidékén, hanem az elismerés, a hála, a megmentett életeknek diadalmas érzése szárnyaira vette mindenütt, a hol a mi hadseregünknek vitézei vagy visszatértek az otthonba vagy elmentek újra a csaták füzébe. Lükö Béla neve fogalommá lett. A sebészetnek csudálatosán megnyilatkozó győzedelme, előrehaladása — a vidéken. Tehetség, ügyes, rátermett kéz, lelkiismeretes tanulmány, gazdag tapasztalat, szerény és mégis lobogó lelkesedés, higgadtság és önbizalom megmutatták Lükő Béla dr. egyéniségében, hogy itt a vidéken is támadhat, nőhet, izmosodhatik erő és szakértelem ; és a tudás, a meglepően gyakori és feltűnő eredmények nem lehetnek az orvosi tudományban sem — a főváros monopóliumai. A makacs köztudatot, hogy amint nagyobb „baj“ van, a fővárosba keil rohannunk, legyőzték a látható a kézzel fogható eredmények. A bizalom nehezen indult, de annál gyorsabban izmosodott. Most pedig a harczok idejében', mikor sose látott, tapasztalt sebészeti jelenségek döbbentik meg a legtapasztaltabb orvosokat is: Lükő Béla éles' látásának, a sebészeti Szatmár-Németi 1914. deczember 16. szakmájának gazdag világa tárult fel. Pedig őt a háború, mint közkatonát, bakaorvost találta. És az egyszerű bakaorvosnak éppen a katonaság, a sebesültek, a sokszor reménytelen esetek fűzik az elismerés csillagát fel. Idegen nemzetiségű katonák éppan úgy, mint a mi magyar vitézeink Szatmárra kívánkoznak . . . Liikő Bélához. Tőle várják csak a meggyógyulás lehetőségét. Itthonról más városba rendelik. Ott is csudálattal, bizalommal, hittel vannak eltelve iránta és rajokban kisérik haza, Szatmárra, hogy remélhessenek. A közkatonának nehezebb feltűnni, kitüntetést nyerni, mint a nagy hadvezéreknek. A hadvezérek ezren vannak. A közkatonák millióan. A harczi dicsőség közvetlen. A szeretet harczának hőstettei csak lassan érnek. De megérnek. Közlegény dr. Lökő Bélának érdeme is megérett — a hadvezétőség előtt is. Emberfeletti derék tevékenységét végre jutalmazzák. Segédorvossá nevezték ki a szatmári tartalékkórházhoz — hadnagyi ranggal. Legyen ez az előléptetés a további áldások forrása. A szoczialis tevékenység. Mindazokat, kik a szocziális tevékenységtől várják a jövőnek jobbra fordulását — bizonyára érdekelni fogja, hogyan vélekedik az uj pápa a pap mai, mostani időkben való hivatásáról. XV. Benedek pápa ugyanis a minap fogadta kihallgatáson a vatikáni, lateráni és leonini szeminárium növendékeit. A Szentatya megható szeretettel szólott az ifjú levitákhoz. Irántuk való gondjait a szerető édesanya gondjaival hasonlította össze. Szent Pál szavaiból kiindulva azt fejtegette, hogy missziójuk, hivatásuk nem individuális, hanem szocziális jellegű. S azzal zárta szavait, hogy mint pápa és mint a lelkek őrzője, szivére szeretné ölelni minden egyes ifjú oltártestvérét. A pápának melegségtől, az emberek, a társadalom szeretetétől sugárzó szavai egész határozottan megjelölik azt az irányt, melyet a magyar kath. papság úgy az egyházi, mint a nemzeti munkában, a társadalmi téren is követett, követ. Azt a kialakult erős és határozott kívánságát, sőt követelését erősiti meg ő szerűségének bölcs intelme, hogy a pap, főleg a lelkipásztor nem szoritkozhatik tisztán egyéni, szorosan vett papi kötelességeinek teljesítésére. Nem elégedhetik meg azzal a lelki világgal, a mit híveivel a templomban élt át; hanem tevékenységének, buzgalmának, befolyásának, irányításának szélesebb, tágabb körre kell terjednie és a szocziális tevékenységekben kell megnyilvánulnia. Az a fegyver, mely a papságot tisztán a templom falai közé akarta szorítani, kihullott az egyházat ostromlók kezeiből. Sőt ma már éppen azon rágódnak a papságnak ellenségei, hogy a papság a társadalmi tevékenységtől A férfi. A római ifjút férfivá nevelték. Azért tanulta a fegyverforgatást, ezért úszta át a Ti- bert és különösen — azért fejlesztették lelkét erőssé, bátorrá, hogy harcéban és otthon egyaránt győzedelemre segítse - az ő hitük szerint — az örök Rómát. Erő, bátorság és lélekjelenlét jellemezte a „vir bonus“-t, az igazi romai férfit. A harczokban rettenthetlen. Az otthon maradottak még ősz fővel is egyek a hadakban küzdőkkel. Nagy, szédítő eszméjüket — a világ uralmat — minden római czivis lelkében hordozta és érezte, hogy ő részese az eszmének valóra váltó törekvésében. A magyar történelem is ilyen férfiakat mutat fel. Es ha magyar ifjút nem is azért nevelték férfiúvá, hogy világuralomról eszméljen, de beleöntötték a leendő férfiúba azt a kiirt- hatlan hitet, hogy a magyarnak itt élni és halni kell. Hogy e nemzetnek küldetése van. Missióját teljesítette a múltban és megfelel e nemzethivatásnak a jelen és jövőben is. És e hit, e belénk oltott eszme nem ábránd, nem álom. Valóság. Északon és délen .. férfiak küzdenek. Azért szállnak szembe az ellenség óriási tömegével; azért daczolnak hideggel, viharokkal; azért kúsznak a kárpátok jeges hegységein, azért ejtik bámulatba a világot, mert magyar férfiak. Férfiak nemcsak nemük, de cselekedeteik, erős karjuk, halált • megvető bátorságuk és törhetlen lelki erejük miatt is. Es azt az Ítéletet nem csak a nemzet hozza meg. Ellenség, szövetséges . . jó barát és méltatlan ellenfél kénytelen elismerni. Fájdalom, hogy a hősök mellett, az igazi férfiak dicsősséges verőfénye nyomán . . . gyáva emberek is maradtak itthon. A gyáva, a férfiatlan, a minden lelkierő és férfiasság nélkül való — magyarok. A kik nem méltányolják a mi hőseinknek tetteit, hozott óriási csudás áldozatait. A kik nincsenek eltelve az általános, az egybevető, kézzel fogható eredmények értékétől. A kik némák és kicsinlők, hitetlenek, ha győzelmi hírek érkeznek, de hangosak és csóvavetők, ha a háború koezkája egy-egy fordulatot vet a pletyka piaczára. Ezek nem férfiak ! Ezek a nemzetnek, a hadviselésnok veszedelmes elemei. Nem is pessimisták, de pegy- hüdisták, a kiknek talán izmaik duzzadnak az erőtől, az egészségtől, de lelkűk összetört vagy elpetyhüdösödött. A kik nélkülözik a morális erőt, a hitet, a kétségbeesést feltartóztató lelki energiát és hadseregünkbe vetett jogos várakozást. A ki csak tehette és az udvaron meghallhatta a hirt. . . futott, hogy fogadhassa betegeinket. A mily gyorsaságot a tevékenységben ember el tud képzelni, oly készséggel és igyekezettel állunk talpon. Úgyszólván nehány perez múlva meleg szobában pihentek a sebesültek. És csakhamar el is aludtak. Milyen mély alvás volt ez I Szótlanul, még a suttogást is kerülve, lábujjhegyen jártunk közöttük, körülöttük Fegyvereiket összeszed tűk és elrejtettük. Más időben talán hozzá sem mertünk volna nyúlni. Most mintoa ezek a fegyverek barátaink, védelmezőink voltak volna. Ruhájukat a katonaorvos rendeletére batyukba kötöttük, ágyuk alá tettük. És őrködtünk felettük, szinte lestük lélegzetüket. Egy-egy szabad perczet csíptünk csak, hogy a kápolnába mehessünk. Hiszen még mindig átéreztük, hogy a jó Isten közvetlen segítségére van szükségünk. Kitártuk karjainkat, úgy imádkoztuk a zsoltárokat. Es úgy megnyugodtunk 1 De a másik pillanatban már betegeinkre gondoltunk. Féltettük őket. Ha vi sza jő az ellenség: mi les szegény vitézekkel ? De feltűnt nekünk, hogy aránylag igen kevés sebesültet hoztak. Szinte lehetetlennek tartottuk, hogy az ilyen bősz csatákból csak ennyi sebesült került volna ki. A főnöknő lelkében aggodalmak zsongtak. Látományok nyugtalanították ... — A harctéren sok sebesült maradhatott! E fájdalmas gondolatra, érzésre nyomban azt veszi tervbe, hogy kimegy a harcz- térre. Már hallotta is, hogy bizony ott még maradtak sebesültek. A nővérek szinte megütődtek. Kérlelik a főnöknöt, hogy ő ne menjen. Itthon nagy szükség van reá. A ház lelkének itt kell maradnia. — Ne, ne menjen jó mater, főnöknő. Maradjon itthon ... Nagy nehezen beleegyezik. De nyomban előállanak a nővérek. M* és ** kérik is a főnöknőt, hogy engedje őket a hareztérre. Jó megfontolás után a mi anyánk enged a kérésnek. Elindulnak tehát.. . Gyalog Szlatinára. Milyen ut volt ez, jó Istenünk 1 Az eső zuhogott. Bokáig érő sár... De mentek, haladtak az Ur nevében, a haza szent kötelességében. A szlatinai hidhoz érnek. Igazolásra szólítják fel őket. Igazolás? Hát mit tehettek? A kórház pecsétjével ellátott vöröskeresztes karszalagjukat mutatják. A lovas tiszt meghajtotta magát, köszönt és elvágtatott. A nővéreket, miután a hídon átmentek meglepetés éri. Az elébük tárult hareztéren több ezer főre menő, csatára készülő katonaságot találnak. Tehát ök is a harcz elé érkeztek. Az ágyuk feléjük meredeznek. Szinte mosolyogva mentek oda. Az ágyukkal foglalkozó tüzérekkel váltanak szót. A kik értésükre adják, hogy rövid fél óra múlva egy kis tüzijéték kezdődik. A szembe levő hegyeken rejtőznek a kozákok. Nekik fog szólani ez a kis tűzijáték. — Maradjanak itt a nővérek — biztatták a tisztek a mi testvéreinket. Ilyet még soha sem láttak. Ne féljenek 1 Ezek az ágyuk minket nem bántanak. A nővérek azonban látták, hogy — hála Istennek — az ő segítségükre itt közvetlen szükség nincs; azokat az állítólagos sebesülteket nem látják : megköszönték a szives biztatást, nem kívánták látni a tűzijátékot. Köszöntek és visszafordultak. Haza érkezve egyenesen a „száritóba“ mentek. Mert úgy össze áztak-fáztak, hogy szinte féltenünk kellett egészségüket. Éleményüket vacsora alatt beszélték el nekünk. * Alig bukott le a nap kora estére, már hoztak ismét sebesülteket. A szlatinai orvosnak fia kisérte el őket, mint katonaorvos. Olyan fáradt, kimerült voltl De a derék férfiú pihenésre gondolni sem akart. Hanem fáradhatatlanul járt-kelt egyik pavillonból a másikba. Arczán öröm, megelégedés sugárzott. És úgy hálálkodott annak tudatában, hogy betegei ilyen jó, biztos otthonban vannak. Késő este újra hoztak egy nehezebb
