Heti Szemle, 1914. (23. évfolyam, 1-52. szám)

1914-12-09 / 49. szám

Szatmár-Németi 1914. deczember 9.

HETI SZEMLE

3

földi jutalomnak . . . jót tesznek. Mindennap’ minden lépésükkel.. Mint a virágok. Érdek nélkül virítanak. És a fecskék is — ingyen csevegnek.

. . . Egy orvos, távol a krisztusi hittől csudálattal kiáltott fel mostanában :

— Mindnyájan arról beszélünk, mi jót tettünk. Mindnyájan — emberek lóvén — szinte várunk valamit. Hírlapi dicséretet vagy talán a kitüntetés titkos vágyától égnek kebleink. Csak ezek az angyalujjakkal, csudálatos csendességgel dolgozó irgalmas nővérek . . . nem törődnek semmivel, csak betegeikkel . . . csak az irgalmasságnak bámulatosan szép cselekedeteivel.

Mindnyájan nem lehetünk ilyenek. Más kötelességet is szabott hivatásunk. Magasabb erők kellenek hozzá és életkörülmények.

De lehetünk önzetlenebbek, mint voltunk eddig. Jótékonyságban, munkáinkban lehettünk értékesebbek. Benső világunk szebb, krisztusibb. Isten gondolatától, az oltároknak hitétől induljunk mindig a haza oltárához és térjünk oda vissza. Mert ez az ut az igaz jótékonyság és irgalmasságnak útja.

A

Egy kultur-okmány. Leszögezünk egy érdekes kultur okmányt: a franczia nemzet em- berszeretetét, kultúráját hangosan- hirdető okmányt, melyet a jövőben és különösen a háború erkölcsmezején fognak a nemzetek „a betyár“ a „barbár“ a vad magyar nemzet lovagiasságáról mérlegelni. A mig ott a franczia „kulturemlőn“ maradt magyar honpolgáraink fogságba kerültek. A rabnak keserves kenyerét eszik és munkáját végzik. A magyar földön, rekedt francziákról igy szól az okmány :

— A Magyar Távirati Iroda jelenti: A budapesti franczia kolónia tagjai a következő beadványt intézték a franczia külügyminiszterhez : Az alulírott Budapesten lakó francziák bátorkodnak Excellenciádat értesíteni, hogy a Franczi; ország és Ausztria és Magyarország között fennálló háborús állapot ellenére csak a legnagyobb dicsérettel szólhatnak a bánásmódról, melyet a magyar hatóságok velük szemben tanúsítanak. Nevezetesen kijelentik az alulírottak, hogy ugyanazt a szabadságot élvezik mint béke idején és eltekintve attól, hogy egyik legutóbbi rendelkezés szerint a rendőrségnél jelentkezniük kellett, semmi más rendszabályt ellenünk nem foganasitottak. Az alulírottak ennélfogva kérik Excellenciádat, kegyeskedjék elrendelni, hogy aereciprocitás alapján a magyar honosokat Francziaországban hasonló bánásmódban részesítsék. Victor Berthe, Francis Berton, Francis Burglé, Marius Codoux, Blanche Debest; Marie Debilly, Adrienné Delmarre, Marcell Deyrolle. Marthe Fauqueux, E Foucault, Louis Francis, Célina Frémin, Marie Gay, Abel Humeau, Mózes Kaufmann, Julie Lambert, Jean Francois, Le Paih, André Leval Francine Mon- touge, Marguerite Pierrez, Lucien Tratabuy, dr. Sapolin, Alice Staar Bernard Witkine.

Franczia országot az Isten veri —

mondotta egy franczia iró, mert elvette az eszét azoknak, a kik az ország gyeplőjét kezükben tartják. Azt lehetett remélleni, hogy ez a szerencsétlen, magaslatáról lebukott nemzet legalább a veszélyek idején észre tér. És legalább az egyházrablás fog szünetelni. Nem igy történik. így pl. Bourges egyházmegyében a beteg és öreg papokat támogató pénztárat rabolta el a kormány. Az érsek kénytelen volt a papsággal közölni, hogy az illetményeket nem tudja folyósítani. De a lelkek szabadságának megrablásától sem tartózkodik ez a kormány. A hivatalos világnak megtiltja, hogy az elesett katonák lelki üdvéért mondandó szent miséken megjelenhes senek. A sebesült katonák részére gyűjtött adományok közt sok érem, olvasó, szent kép van. A kormány megtiltotta ezeknek a tárgyaknak kézbesítését. A betegápoló apáczák felajánlották szolgálatukat a kath. jellegű kórházakban a kormány nem fogadta el. A kath. lapok czenzurálásával hallatlan zsarnokságot visz végbe. És igy tovább . . . Mindezeket a franczia kathoíikusok néma, benső fájdalommal tűrik és még a mérsékelt liberálisok is szégyenük, hegy Francziaország igy megcsufolja önmagát, a abadság országát Franczia országnak egész szerencsétlenségét,

megaláztatását fokozza és sietteti az erkölcsi züllés. Franczia országot nem csak az ellenség, de az Isten is veri. Ha csak egyik kezével is. A

A háború.

Nándorfehérvárnak nevét ismeri a történelem lapjairól a magyar gyermek. A mióta a magyarság beleírta a nevét a nemzettek történetébe is, most hatodszor vonultak be a mi hőseink Belgrádba. Az utóbbi két évtized alatt Ausztria Magyarország csapatai harmadszor keresték őseik szellemét. Negyvenhét esztendeje, hogy a Kalimegdán ormáról letűnt a félhold, mely messze keleten most van felragyogóban nekünk. Boldog emlékű Andrássy Gyulánknak köszönhette Szerbia, hogy a török várőrség kivonult a szerb fővárosból. És e félszázad alatt a mi segítségünkkel és jóakaratunkkal nagyot nőtt és még nagyobbra nőhetett volna Szerbia, ha józan kezek irányították volna sorsát. De Belgrádban az alatomosság, a gyűlölet és a cselszövés politikusai lettek az urak, amióta királygyilkosok kardja diktált Szerbiában és ültette az ifjú trónra a Karagyorgyevicsokat. A világháború szörnyűségét Belgrádban idézték fel Európára, ott ahol a trónörököspár meggyilkolásának terve megszületett, ott, ahol a bombákat gyártották, ott, ahol az.orgyilkosokat nevelték Belgrádba ma magyar beszéd hangzik és a nemzeti Himnus hangjai szállanak az ég felé.

Fraczia tüzérek és ágyuk a Czi- gányszigeten. Belgrad meg,vétele előtt hős csapataink támadást intéztek a Czigánysziget ellen. Több óráig tartó heves harcz kezdődött. Katonáink halálmegvető bátorsággal vetették rá magukat az ellenség megerősített hadállásaira a szerb ágyuk gyilkos .tüzelése közben és a szigetet rohammal vették be. A szerb őrségből aki el nem esett fogságba jutott. A Czigányszigeten elejtett foglyok közt van sok franczia tüzér és nagy számban zsákmányolt ágyú között sok franczia ágyú is jutott csapataink birtokába. A Czigánysziget bevételével Belgrád ostroma a vizi oldalról is megkezdődhetett.

A hős honvédek. Tábornokoknak, had- vezetőknek- dicsőséget szerezni nagy és fényes cselekedet; De közkatonáknak, honvédbakáknak kitűnni, sőt történeti tettet véghez vinni . . dicsőség. Százezrek közül magasra emelkedni . . . ormokra jutni, hogy zászlót tűzzön ki, melyet a nemzet milliója üdvrivalgással üdvözöl . . . bizony nem közönséges cselekedet.

A hős honvédek harczi lázában égve, kipirult orczával, frenetikus éljenzés közben nyomultak előre Belgrádban. A lelkesedés tetőfokát érte, mikor a csapat éle Belgrád földjére ért. Kesztner Pál közlegény előrerohant és Hajdú Béla honvédtizedesnek kezébe nyomott egy magyar nemzetiszinii zászlót, amellyel a tizedes a belgrádi vár fokára jutott. (Más hir szerint egy népfelkelő hadnagy.) Itt az egész csapat egetverő lelkesedése mellett tűzte ki a zászlót. A katonák sirva borultak egymás nyakába. A tisztek egymást csókolták örömükben. A győzelem részegsége a hónapok óta visszatartott türelmetlenség energiájával tört ki.

— Éljen Nándorfehérvári — kiáltották a tisztek, sapkájukat lengetve és az egész csapat zúgva ismételte : Éljen Nándorfehérvár!

A konak előtt kezdtek összegyülekezni a magyar csapatok. A Terazzián, a Moszkva- szállóban csak magyar szót lehetett hallani. Emberek, akik sem békeidőben, sem a mozgósítás óta nem találkoztak egymással, mint békeszerető testvérek, a boldogságtól túláradóan, kart-karba fűzve mentek az utczákon és csoportokba verődve kiáltoztak, énekeltek. Mikor a Himnusz áhitatos melódiája először csendült fel, katonáink levették a sapkájukat, sokan letérdeltek, mások sirva fakadtak.

Dicsőséges . . . földből ég felé emelkedett jelenet, mikor a férfi, mikor a hős honvéd :— örömében sir.

Románia é* Bulgária fővárosában örömhírként érkezett Belgrád eleste. Szófiában külön kiadások adták hírül Belgrád elestét s

az örömhírre ezrével tüntetett a nép a bolgár főváros utczáin. — Bukarestben plakátok jelentették, hogy csapataink bevonultak Belgrádba s román közvélemény nagy tisztelettel adózott az osztrák magyar csapatok hősiességének.

A román hadsereg nem akar háborút. A Bukaresti Magyar Újság írja a következő érdekes sorokat: Az oroszoknak tetsző háborús propaganda vezetői nem dolgozhatnak már olyan zavartalanul, mint ezelőtt. Mind hangosabb és hangosab tiltakozásokat hallhatunk a háború ellen és mig a háborús tüntetések megszokott közönsége jórészt olyanokból kerül ki, akik nem kötelesek bevonulni fegyveres szolgátatra, a háborút ellenzők folyton gyarapodó seregének hívei között csupa olyanokat látunk, akikre az annyira óhajtott háborúban aktiv szerep vár. „Seara“ czimü bukaresti lapban egy egész sereg tartalékos katona — közlegény és tiszt vegyesen — tiltakoznak a háború ellen. Kijelentik a tiltakozók, hogy az utcza kérdje meg a katonaköteles embereket is, vájjon mi a véleményük ? Azok, akik a bulgáriai bevonulásban részt vettek, még emlékezni sem akarnak több hadifelkészülósre.

Belgrád elfoglalása és Románia. Bratianu, román miniszterelnök hivatalos kommünikében tudatta a sajtóval a Belgrád elfoglalásakor összehívott minisztertanács határozatát, amely kimondja, hogy Belgrádnak a monarchia által történt megszállása Románia külpolitikai magatartását nem befolyásolja. Bratianu meglátogatta Czernint, a monarchia követét és Busche német követet.

A néppusztitó muszka. Most már a kárpáti harezok után semmi kétség nincs abban, hogy a muszkának azért is kellett a háború, hogy népét pusztíthassa. Otthon nem bizonyult elég hatásosnak a ,

vutki.“ Pusztít.. pusztít de nem eléggé. Öldöklő háborúra, mészárszékre van szükség, hogy ez a nép megtizelődjék. Przemyslre, Kárpátokra, Mazuri-tavakra. No hát már csak nem olyan tökkelütött az a muszka, hogy előre tisztában ne legyen vele ... mi vár reá a Kárpátokban pl. Azért a néhánynapi hará- csolásért, rablásért. De viszi a népét, mint az ágyutölteléket, a municziót — a mészárszékre. Gyermekkorunkban olvastuk már, hogy a pogányokat azért neveztük igy, mert gyermekeiket az utczára teszik ki. Tengerbe dobják. E/.en pogányságnál külömb, embertelenebb — a muszka. Ő engedi, hogy fel- nőjjön az a muszkagyerek. Sőt családot alapítson. Nyomorogjon, kancsukát kapjon napi porcziónak. Aztán, mikor felnő és puskát vehet kezébe . . . viszi a mészárszékre. Öregeket, siró árvákat borit gyászba, nyomorba. És viszi a kultúrának rombolására, pusztítására, népek szabadságának megfosztására. Es azok a dicső nemzetek, a „kulturemlők“ — a melyekből — fájdalom, a mi uj nemzedékünknek egy kiváló és nemzeti erőt gyengítő frakeziója is táplálkozott az utóbbi időben — szövetséget kötnek a néppusztitó zsarnokkal és vele együtt csúfolják meg a népek legelemibb kultúráját és emberséges érzéseit. A történelemnek legfeketébb lapjait Írják ezek a nemzetek most.

Orosz dicséret Potiorekról. A Moszkvában megjelenő Russkifa Vjedomosti minapi czikke, amelyben a Szerbia ellen operáló osztrák és magyar sereget dicséri, igy szól többek közt:

— Bármennyire fájlaljuk is Szerbia összeomlását- és bármennyire bámuljuk is a kétségbeesésben csodálatosan hős szerb csapatokat, nem tagadhatjuk meg elismerésünket az osztrák és magyar hadseregtől sem. Amit Potiorek tábornok müveit az nem volt a túlsúlyban levő sereg átgázolása az ellenségen, hanem valóságos stratégiai mestermü, amelyet majdan a haditudomány tanítani fog. Potiorek minden gondolata arra irányult, hogy lehetőleg kímélje az emberanyagot és a hadiszereket.

— Már sokkal régebben elfoglalhatták volna azokat a területeket, amelyeket most megszállottak, ha ez lett volna a főczél. Potiorek olyan hadvezér, akit az oszt'fák és magyar főhadvezetőség a déli hareztéren nyugodt lélekkel hagyhatott saját belátása sze