Heti Szemle, 1914. (23. évfolyam, 1-52. szám)

1914-12-09 / 49. szám

2 HETI SZEMLE mékeny porává lettek. Most ... mi is hallottuk a harang érczhangját. És az angyali üdvözletben ekkor a Hit és a nemzeti Géniusz borult egy­más keblére. Mertliittünk— győztünk is! A Találékonyak a lelkek abban, hogyan kell a családban örö­met szerezni karácsonykor azoknak, a kik a mieink. A kik szivünkhöz vannak nőve a szeretetnek és vérköteléknek aranyszálaival. És tervezgetnek . . . eszméket vetnek fel, hogy hogyan váltsák ki melegséges érzel­meiket. Azok a katonák, a kik a csatatéren töltik majd harczban a békesség ünnepét; azok a betegek, sebesültek, a kik iit a mi kórházainkban érik az ünnepet, a mi nem­zet-családunknak tagjai. Vérkötelék csatol hozzájuk, melyet a haza védelmében szőttek a hősiességnek szálaival testvéreink. Nem csudáljuk, hogy a jótékony női lelkek különösen elmélkednek, gondolkodnak azon, hogy minő alakban tegyék örömtel jessé főleg a mi kórházainkban fekvő vagy üdülő betegeink ünnepét. Egy előkelő úrasszony, a jótékonyság­nak kiváló, vezértagja kérdést intézett la­punkhoz : „van-e valami jó gondolatunk, eszménk“ ez irányban. Nehéz a felelet akkor, mikor a kérdést olyan lélek teszi fel, melybe a találékonysá­got, a szeretetnek és gyöngédségnek csudás érzéseit a jó Isten maga ültette : a női szívbe. De azért nem tagadhatjuk meg annak kijelentését, hogy a mi katonáinknak, test­véreinknek karácsonyi ünnepét akkor tehet­jük igazán örömmel teljessé, ha kinek-kinek az ő családi otthonát pótoljuk. Már a hogyan emberileg pótolni lehet az otthon édes bol­dogságát. * Lélekbúvárok és a harcztéren nagy ta­pasztalatokat szerzett katonák mondják, hogy a harczosokat hidegben, tűzben, fogságban, kórházban nem a sebek fájdalma, a fogság keserűsége üldözi, teszi levertté.. hanem az elhagyatottság érzete. Elhagyatettságban éb­red fel a hazafájás. A családi érzések egész raja. Az életnek érzéktelensége bántja az en­nek előtte pár nappal diadalmas életérzettől lobogó sziveket. Karácsonyi gondoskodásunkkal tehát ezt az elhagyatottság érzetét kell gyöngiteni, sőt teljesen feledtetni. Erre pedig nem a czifrálkodás, a fény, a hiuságos, de melegség nélkül való ajándék- tárgyak valók. — Oh, adja a jó Isten. Hiszen mi is, mintha reményt éreznénk — feleltünk mind­nyájan vidultabb arcczal. És ime csakhamar jön a hir, hogy mintha német segélycsapatok érkeznének vidékünkre. — Valami készülőben van, biztattuk egymást. Kilencz óra elmúlt, mikor hozzák há­zunkba a muszka törzsorvosnak az üzenetét: — Tizenegyórakor ebédet kérünk .. . — Mi ez ? — gondoltuk, de csak sut­togva kérdeztük egymástól. Vendégeink meg is érkeznek pontosan. A szó teljes értelmében katonásan végezték az ebéddel. Izgatottak, nyugtalanok voltak. Fél óra alatt elkészültek. Aztán... aztán fél 12 órakor, mint a hirtelen kerekedett vihar... a szélvész szárnyain vágtattak . . . Apsa felé. így futottak a többi kozákok is — mint hallottuk — ki a városból . . . Mily különös csendesség lett egyszerre. A felzaklatott házra mélységes, nagy csen­desség borult. Mi imádkoztunk . . . Oh, a csendesség most olyan jól esett a mi felzak­latott lelkűnknek. Ebéd alatt jön tudomásunkra, hogy Sziget határában nagy csata lesz. Itt vannak talán a mieink ? Kinek kell ilyenkor az ebéd ? Alig tudtunk valamit enni. Csak sóhajtva mondogatjuk : — Oh, édes jó Istenünk, segítsd győ- elzemre a mieinket. A katona családjának milliőjébe képzel­jük magunkat, mikor őket a karácsony, a krisztusi békének és megváltásnak örömeiben akarjuk részesíteni. Tegyük az ő itten való létüket egészen családiassá . . . különösen a karácsonyi ün­nepek alatt is. * Ismerni kell a lelkeket. A család, a tűzhely lélektanát. Minden család már jóval karácsony előtt takarékoskodik. A családfő kétszeresen dolgozik. Csakhogy kalács legyen a háznál. Egy kis karácsonyfa . . . lobogó gyertyáival és apróságaival. Égy külön kis világa legyen minden tűzhelynek, hogy e külön kis világgal olvadjon bele — a közös, a társas örömbe, ünneplésbe. * Arra törekedjünk tehát, hogy itt is — a kórházakban is, kivétel nélkül juttathassunk a közös karácsonyfa köré lehetőleg minden betegnek, sebesültnek egy kis külön kalácsot, egy kis külön adományt. Melyről tudja az a katona, hogy az neki szól. Az az övé. Abból ő is kinálhat, neki is jó szívvel adhatnak, így van ez otthon is, otthon . . . melynek melegét, gazdag szegénységét oly régen nem élvezte. És hogy-hogyan lehetne ezt elérni. Asszonyok, leányok ... emlékezzetek a batyu­bálokra. Mit sütöttetek, mit főztetek, mit köl­töttetek ezekre a bálokra? Mily büszkék vol tatok, hogy hires gazdasszonynak neveztek. Dicsértek, tiszteltek benneteket. Most itt az idő ... a szeretet-lakomára. A testvéreitek megvendégelésére. A kik közt talán a tieitek is ott harczoltak a csatatéren. A kiket más városokban nők, anyák, leányok szintén megvendégelnek karácsony ünnepére. Kerületekre kell osztani a várost — kór­házak szerint. És egy gyűjtő hellyel . . . egy gyűjtő asztallal ellátni e kerületeket. Ne legyen család, a ki decz. 20 —22-ig be ne jelentse: mit hoz ezen asztalra. Mit ad. Kalácsot, húst gyümölcsöt... a legsze­rényebb mértékben és alakban. Tessenek erről a praktikus eszméről gondolkodni. De cselekedni is! Mester. Orosz rendszer a várostromnál. A monachia egyik leghatalmasabb erőssége Prze- mysl, másodszor jutott az oroszok ostromló gyűrűjébe. Az első ostromot diadalmasan vé­gig közdött sebesült honvédtiszt elbeszélésé­ből, ki érdekes s most lenem irható szerecsés körülmények folytán szemtanúja volt az oroszok egyik várellenes rohamának, köz­vetlenül látta, mint kergetik a biztos halálba az orosz tisztek katonáikat. A várvédelmét szolgáló szöges drótsövény akadály elhárí­tására első feladata az ostromlóknak. Az És ujra-ujra a kápolnába megyünk. A gondviselő jó Isten házába. A győzedelem- nek és boldog békességnek hajlékába. . . . Álig hangzik fel a zsolozsma . . . egyszerre, mintha az ég zengését hallanók. Mintha a mennydörgés hömpölyögne he­gyeink ormain. Morajló csattanások rázzák meg ablakainkat. A levegőt. Ijedten, sápadtan állunk már az udva­ron. Szivszorongva hallgatjuk a rettenetes zenét. Egymásután, sűrűn dörögnek az ágyuk. Egyenlőtlen, de alig három-négy percznyi, szinte ütemes egymásutánban halljuk a böm- bölést. A hang irányában figyeltünk. Az ég sötétkék volt ... de csakhamar szürkés fe­hérre változik. Az emeletről egy-egy eldör- diiléskor villámláshoz hasonló láng csap te­kintetünk elé. Az ágyubömbölést úgy félóra múlva gépfegyverek pufogása váltja fel. Mélységes csend. S. * nővér kiderült arcczal jön felénk. És mondja, hogy az osztrák sebesült fogoly­tiszt a mi ágyúink hangjára ismert. Hogy szinte megelevenedett a szenvedő sebesült. A többi sebesült izgatott volt. Mi lesz ve­lünk, ha a városból elfutott oroszok vissza­jönnek ... Betegápoló nővérük * vigasztalta őket. Folyton ott járt kelt közöttük. A kotló sem félti úgy csirkéit a vércséktől, mint ő drága sebesültjeit. Mit tegyen velük ? Hova rejtse el őket ? Az ebéd utáni imádkozás elvégeztével Szatmár-Németi 1914. deczember 9. oroszok négyféle csapattal iparkodnak a vár­övezetett áttörni. Az első nagy csapat sem­miféle más fegyvert nem vitt magával, mint élesre köszörült baltát, hogy ezzel vágjon utat magának 8z akadályon; közvetlenül ezen csapat után drótvágó ollóval ellátott csapatok következtek, majd jöttek a rende­sen felszerelt fegyveres gyalogos ezredek felfejlődve, hátuk mögött a gyávák megbün­tetésére kirendel altisztek és gépfegyverosz­tagok, végül pedig a tisztek. Mint az elren­dezés mutatja, az elülső vonalban, a szó valódi értelmében felhajtott és vágóhidra vitt csapatok a védők leggyilkosabb tüzébe ju­tottak s közülök aligha maradt valaki élet­ben s igy érhető meg, hogy a legbrutálisab- ban erőszakolt przemysli várostrom alatt egyes orosz ezredek valósággal megsemmi­sültek. Aligha tévedtünk, mikor az orosznak másodszori ostromkisérletét is csúfos kudarc­nak jósoljuk. Ne dicsekedjünk vele, hogy jót tettünk. Ne az legyen első és szorgos gondunk, hogy a mi tetteink a világ­piaczára kerüljenek. És ne csak másokat te­gyünk az értékmérőre. A magunk igaz érté­kelését pedig ne kerüljük gondosan. S ha mégis mi magunkat rostáljuk: ne szóljon Ítéletünk emigyen: — íme, Uram ! íme édes hazám ! Tizedet adok mindenből. Kétszer bőjtölök hetenként, hogy másokkal jót tehessek. Nem vagyok tehát, olyan mint más. Nem az igaz jótékonyság hangja' ez a hang. A gőgös önérzetnek szava. A mi ma­gunk értékelésének tultengése; lázas, nyug­talan kielégítése. Terméketlen ponyva-szórás, mely nem lehet és nem is lesz áldásoknak forrása. A legkisebb cselekedetnek több az ér­téke, ha rugója, ha szálai az Isten gondola­tából fonódnak. Ha a krisztusi szeretetnek melegsége, önzetlensége, szépsége és termé­kenyítő ereje ömlik el rajta. Hála Istennek, hogy ezek a mai idők megsokasitják az ilyen cselekedeteket. A sok-sok apró jótéteményeket, a mikről keve­sen tudnak, de mégis termékenyítő harmat. Isten gondolata és a krisztusi szeretet csitlog bennük. Keveset beszélnek, Írnak róluk, de többen érzik, mint valaha. Nem baj ez az észrevétlenség! Hányán és hányán nem látják egész életükön keresztül a termékenyítő hajnali harmatot. Mert alszanak. Egész életükben figyelemre sem méltatják. De azért a kis harmatcseppek nagy áldásoknak forrásai. Hála Istennek, hogy vannak lelkek, a kik ingyen, minden vágyakozása nélkül a jó főnöknőnk látván, hogy izgatottak va­gyunk . . . vigasztalt, erősített és megbízott, hogy-néhányan a konyhában segédkezzünk. Örömmel fogadtuk a rendelkezést. Az imád­ság és munka a leghatalmasabb lélekcsila- pitó. Dologhoz láttunk tehát és munkánkat felajánlottuk ... a mi győzedelmünkért. És dolog közben ajkainkról szállott, röpült a rövid, de bensőséges röpima: — Most segíts jó Szüzanyánk, Mária. — Irgalmas Jézusnak, enyhítsd sebe­sülteinknek fájdalmát. — Élet, halál ura, — adj a mi eleset- teinknek örök nyugalmat és világosságot. Munka után az ablakból észrevettük, hogy a kozákok vágtatva jönnek vissza vá­rosunkba. Lovas kozák-csapatok. Ekkor fél 4-re járt az idő. — Teremtő Istenünk! Nehányan be-befutnak a mi udvarunkra is. Gyorsan felkapják, bepakolják sebesült­jeiket. (Kilenczen voltak.) És elvágtattak. A mi betegeinket mind itt felejtették. Már akár milyen indulatból cselekedjék ... de a mi örömünk határtalan volt. De ime, ismét halljuk a gépfegyverek pufogását. Mindig közelebbről és közelebbről halljuk. Ám, ezt a jelenséget is úgy magya­ráztuk, hogy, a mi katonáink kergetik most a muszkát. És nyugodtabbak lettünk. És csakugyan kivonult városunkon ke­resztül a visszavert ellenség. Azon az utón, melyen minap oly könnyedén bejött.

Next

/
Thumbnails
Contents