Heti Szemle, 1914. (23. évfolyam, 1-52. szám)

1914-12-09 / 49. szám

XXIII. évfolyam. Szatmár-Németi, 1914, deezember 9. 49. szám. ITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. ELŐFIZET®! Egy évre — 8 K — f. | f' Félévre — 4 , — , | - HgysLéSfSÍ?!> árv.l^^ér. Tanítóknak és kézmüiparosoknak egy évre 6 korona Amerikai Egyesült-Államokba — egész évre 3 dollár. Felelős szerkesztő : BODNÁR GÁSPÁR. Laptulajdonoe A SZATMÁR - EGYHÁZMEGYEI IRODALMI KÖR. A kiadóhivaiait illető összes küldemények, pénzek, hir detések stb. Dr. Bukkay Káliján szeminárium vice-rector ezimére (Szatmár, Szeminárium) küldendők Pályázati hirdetéseit egyszeri közlése S korona —---------------- Nyilttér sora 40 fillér. ------------------­A In p itiogjeleiiili minden szerdán. Nándorfehérvár. Magyar zászlót lenget a szél a városon, mely látta a hős Hunya­dit és Kapisztránt vívni és meg­halni. Napok óta a mi vitéz katonáink aczél karjai ölelik a Jöldct, a me­lyen Belgrád eltűnt. Pls a történet mélyéből kibontakozott Nándorfe­hérvár. A hadak utjának legdicsőbb csillaga századokon át, úgy mint ma. A bűnös Belgrádnak temetésén pedig igazságos népeknek szemében gyászkönny nem ül. Belgrádnak eleste intő ujj arra, hogy a nagyra- vágyás, az orgyilkosság, a kapzsi­ságon szerzett javak a népeknek sírásója lehet. Isten először szól. Az­tán int — de végre ütni is tud. És kitagadja azt, hogy ez az ujj a büszke Belgrádnak elestével a nagy pártfogóknak, a királygyilkos nép szövetségeseinek lelkében is — tövisszurást okozott. * Az ős Dunának és vérözönnel festett Szávának túlsó partjairól pe­dig egy dal zeng, kél és száll felénk. Az ének régi. A letűnt múltból való. Törökkel viaskodtunk akkor. Em­berségesebb ellenséggel, a ki ma testvérünkké lett a zsarnokság ellen való küzdelemben. És száll igen, újra feltör, kicsendül a magyar tel­kekből a régi dal. Egyetlen szó cseréjével, de milyen szó erejével: Már Belgrád ii mi várunk, Vig tánczot benne járunk, Oda a szeibek ereje, Nem úgy, mint most esztendeje, Szegény feje I Bűnös feje, bűnös lelke. Gyil­kosságokban résztvett királyi család székhelye. Szégyenletes események­nek, orozva gyilkolóknak odúja, bünbarlangja. A véreskezü országnak a szi­vébe, a fővárosába kellett mártanunk büntető kardunkat. Hogy megtisz­títsuk. Magyar vitézeknek kiomlott vérével mossuk le azt a gyalázatot, mely erre a városra tapadt. Hogy az igazságnak diadalmas zászlója lenghessen rajta.-Hogy a történelmi hagyományoknak tiszta, aranyszá­laival kapcsolhassuk újra magyar területbe és magyar történelembe. És abban a pillanatban, a mint a magyar vitéznek keze ezt a zász­lót kitűzte Belgrád ormaira: nem csak a régi dalban történt névcsere, A történelemben is. Beldrúg eltűnt — Nándorfehérvár feltámadt. * Ne mondjátok, hogy bosszút állottunk. A mi diadalunk nem len­ne olyan tiszta és kristályos, ha a a bosszú müve volna. A mi külde­tésünk — a büntetés. A mi örö­münk az igazság öröme. Nándorfe­hérvár a mi jutalmunk is. Fensősó- ges türelmünkért, mellyel vártunk. Sebeinkért, melyeket bősként visel­tünk. Hulló könnyekért, melyek édes anyák szemében áldozat — köny- nyekké változnak. És ne írjátok, hogy ez a diadal csak a mi örömünk. Ä rideg had­tudomány számításaiban — érzelmi, erkölcsi motivum. Belgrád eleste — Szerbia temetése. Oda szerb ereje. Szerencsétlen, gyalázatos feje. Azt a magyar zászlót nem csak a szomszédok, a Balkán népe látja. A világtekintete veti értékmérőre. A háború a miénk. A diadal fénye azonban a világháborúra is elszórja sugarait. . . . AJkonyra hajlott a nap, mi­kor a diadal hire hozzánk eljutott. A mint mikor először szólaltak meg a mi harangjaink. Most is eszünkbe kellett, hogy szökjön: Ez az esti harangszó először is a nádorfehér­vári győzelem hírére kondult meg. Az angyali üzenet emlékére. Azok, kik hallották, a magyar föld ter­Négy nap a maszka uralom alatt. — Naplótöredék a háborús napokból. — Irta: Egy irgalmas nővér. YI. Rendezgetjük a pavillonokat. Hírét vet­tük ugyanis, hogy nem sokáig maradnak üresen. Betegeket váriunk tehát. De mi törté­nik ? Mozgalom támad az udvaron. Tizenkét tehenet hajtanak be a kozákok a mi tel­künkre. Az orosz törzs-orvos rendeletére. Ezek a jószágok gazdátlanul bitangol- tak a határban. Áz orvos a kórház üres tár­házára gondolt és idehajtatta a teheneket. És valóban szükséget szenvedtünk már a tej dolgában! Az elmebetegek ápolója nyom­ban magára vállalta a tehenek gondozását. Estére érett az idő. Mintha szürke ólomszárnyakon ereszkedett volna az éj. Mi keresztül akartunk látni ezen a szürkeségen. Fel — az egekig ! Esti zsolozsmára mentünk. A kápolna előszobájából férfi és női hangok szállanak felénk. * nővér kalauzolt három kozákot a kápolnába. Egy szolgának tolmá­csolása kapcsán arra kérték a nővért, hogy mutassa meg nekik azt a helyet, a hol imádkozni szoktunk. A nővér nagyot nézett és a kápolna utolsó padjába tessékelte őket. Köztük volt az orosz tiszt is, a kinek az elmebetegek főápolójával — a múlt éjjel — folytatott beszélgetését már leírtam. A tiszt ur a patyolat tiszta pádon fekvő imádságos könyvben kezdett lapozgatni. Szent képeket nézegetett . . . Egy váratlan pillanatban megszólal a csengettyű. Tiszt uram, meg a többi kozák is összerezzen. Megijednek. Rej­telmesen összenéznek. S látszott, hogy nagy bizalmatlanság tölti el lelkűket. Mire gon­dolhattak ők, ,a kik a bömbölő ágyukat, már megszokták. És most egy szelíd csengettyű szóra összerezzennek. A karban való imádságnak hangjai azonban csakhamar feihangzanak. Mintha bizalmuk visszatérne ... a mi buzgó kö­nyörgésünkre hallgatnak. Az oltáron égő gyertyák lángjai közt ott állott az Isten anyja művészi szobra. Gyönge nők . . . ellenségek, kozákokkal a kápolnában. Nők, a kiknek szemében könny rezeg. Kezük imádságra kulcsolva, ajkukon zsolozsmát zengenek. — Sir az Isten édes szent Szülője, hét tőr döfé át gyöngéd, jó szivét. Könnyes szemünket a Fájdalmas Anyára szegezve igy imádkozunk. Vájjon értették-e szavainkat ? Bizonyára nem 1 De érezhették. Oh, bizonyosan érez­hették, mit mondunk, kérünk és miben bízunk. Most felállottunk. Az asztali imádságot mondottuk. A kozákok is felállottak. Mikor a kápolnából kifelé indultunk, kíváncsian nézték eltávozásunkat. * nővér maradt csak a kápolnában, utolsónak. Várta, hogy az el­lenség is távozzék. Indultak is csakhamar. Kimenőben a perselybe pénzt dobtak. Az egyik kozák 3 drb 10 copecot nyomott a nővér kezébe. Végleges távozás előtt a tiszt ur három Ízben mindkét térdére ereszkedett. Homlokát ön maga elé — földre — tett kucs­májához érintette. Mélyen sóhajtozott — és ő is eltávozott. * Az est bizony mélyen benyúlt . . ideje volt, hogy nyugalomra térjünk. Oh mily ne­héz pedig most az éjszakára gondolni. Mikor a lélek tele van gondolattal. Bizonytalansággal. Hitünknek és drága hazánknak jövendő sor­sával. Hogy pihenhetne ilyenkor a test. Ki tudna most nyugodtan aludni. Az agy ha­sonlatos a raóhköpühöz. A gondok, a fájó aggodalmak és megriasztott remények zsong­nak benne. Sokáig küzdöttem e zsongások­kal, melyek eszer-egyszer — mintha fulán- kokat eresztettek volna fejem idegeibe. Sze­rettem volna felsirni. De most éreztem, mily értéke a léleknek — az önuralom. Október 6. És mégis megvirrad. Nincs olyan éjszaka, hogy vége ne lenne, ügy ébredtünk fel, mintha a béke éjszakáin pi­hentünk volna. A szent misén különösen az elesett harczoló katonáinkért imádkoztunk. Megemlékeztünk a 13 aradi vértanúról is, Reggeli után — dolgunk után néztünk. Valami jó sejtelem viaskodott most a mi lelkűnkben a nyugtalan közérzéssel, mely eddig uralkodásra tört. — Úgy érzem, mondja * nővér, hogy ma a mieink reánk gondolnak. Talán jönnek is már.

Next

/
Thumbnails
Contents