Heti Szemle, 1914. (23. évfolyam, 1-52. szám)

1914-12-02 / 48. szám

Szatmár-Németi 1914. deczember 2.

HETI SZEMLE

3

ségleti ezikkekre vonatkozóan mindig közve- tetlenül, vagyis bármiféle közvetítő igénybevétele nélkül küldje be a hadügyminisztériumnak, vagy az illető katonai hatóságnak, intézetnek stb. kizáróan posta utján. Személyesen benyújtott ajánlatok csak kivételesen és csak az illető szállítóktól, vagy azoknak megfelelően igazolt képviselőitől, akik a czég igazolványát bemutatni tartoznak, fogadnak el. A hadügyminisztériumban az ilyen ajánlatok mintákkal együtt kizáróan az* iktatóhivatalhoz adandók be. Szállítási ügyekre vonatkozó fölvilágositásokat csak a szállítók, vagy ezeknek megfelelő módon igazolt képviselői kaphatnak. A katonai hatóságok utasítást kaptak, hogy minden más egyénnek, szállítási ügyekben bármiképpen tevékenységet akar kifejteni, tagadják meg a katonai épületekbe vuló belépést, és a tilaloni ellen vétőket az őrség által haladéktalanul eltávo- lithassák Egy szaklap ehhez még csak azt a kívánságot fűzi, hogy azokat a hivatásos törvényhozókat, akik katonai szállítások dolgában közbenjárnak és pártfogóskodnak, a hadveze- töség nyomban tartóztassa le, mert hiszen tettenérés esetén az immunitás a képviselőt nem védi.

Az oroszok, mint térítők. A oroszok hatalmi törekvései nem csak földet, országokat akarnak hódítani. Ahova lábukat beteszik, ott mint erőszakos hittérítők is azonnal fellépnek. Béke idején is működnek ők ez irányban, a hol csak tehetik és ahova rubeleikkel bejuthatnak. De most, a hol politikailag berendezkednek — csak pünkösdi királyságra is -— azonnal hozzá fognak a térítés munkájához is. Az orthodox törekvésekkel, mindenütt a nagy orosz uralmat akarják szolgálni. Legcsattanósabb bizonyíték erre Lembergben való viselkedésük. Szepticzky érsekben mindjárt Lemberg megszállása után az orthodox törekvések legnagyobb , akadályát látták. El is távolították nyopiban. Ürügyre azt hozták fel, hogy az érsek megsértette az orosz czárt és nemzetet, mert nyiltan azt prédikálta híveinek, hogy hitükhöz és császárjukhoz hivek maradjanak. Ez a ráfogás csak ürügy. Ki

zavartalanoknak hittek. Hogy a megelégedést ne a hiuságos felszíneken, tűnő javakban, pompákban és duslakodásokban keressék, hanem a szívnek, a léleknek békességében és csöndes harmóniájában. Hogy hálásak legyenek a jó Isten iránt, a ki ezt a békét oly sok embernek úgyszólván kínálta. Hogy ne csak most, a kétségbeesés karjai közt imádkozzanak a jó Istenhez, hanem a nyu galmas időkben se feledkezzenek meg róla. Mikép és mily érthető módon irja ő ezeket az eszméket. Szeretnék iskolájába járni, hogy ellessem tőle az ilyen Jelkekbe, szivekbe, markoló írásmódnak titkát.

Mert most van ám bőségesen anyag az Írásra. Éjjel-nappal folyton Írnom lehetne, kellene ... ha mindent papírra akarnék vetni, a mit látok, hallok, tapasztalok és benyomásuk hatása alatt — érzek.

De nyugalmam nem egész. Érzem, hogy a lelkem hullámokat vet. Be-be futkosok a betegekhez. Csendesen . . . nesztelen. Reájuk mosolygok, mintha családunk körébe tartoznénak. Megigazítom párnájukat. S ha rám eszmélnek, vigasztalom pár rövid szóval őket. Majd a munkálkodó, ápoló nővérekhez csatlakozom. Dolgozni vágyom. Segítek nekik. Fejlapokat irok.. Hőmérőket takarítok. Vizet, fát hordok. És takarításhoz fogok. Hiszen a sebek kötözését oly buzgósággal, gyöngédséggel végzik az én testvéreim, a jó nővérek. Bizony, hogy mindegyikük egy-egy orvost pótolnak.

Múlnak az órák ... A kápolnába megyünk. A jó * * segédlelkész ur újra itt van — áldásra.

Imádkozzuk a rózsafüzért. És az ájta- tosság végén újra és újra felhangzik a mi lélekből fakadó énekünk:

— Nézz le menyből, őrködve Nagyasszonyunk, Mária 1 Oly szépen és szívből énekeltek a nővérek, hogy szinte elkapták figyelmemet. Könnyeimhullottak a billentyűre. A kották elmosódtak szemeim előtt. Lelke- met éberségre kellett kényszeríteni, hogy a harmóniumon ujjaim el ne tévedhessenek.

fog sülni, hogy az érseket a maguk térítési munkájának akarták megnyerni. Am az agg főpap — inkább a rabságot választotta. Hiszen mikor az érsek Lembergből távozott, az oroszok az orthodox vallást államvallásnak nyilvánították. Az egyesült ruthén templomokat lefoglalták. Az Oroszországból hozott szerzetesekkel a térítés munkáját megkezdették. A galicziai községekben ezieknek kellett letenni az orthodox hitvallást. A rom. kath.-ra pedig külön térítési tervet dolgoznak ki. A miből nyilván való, hogy az oroszok ellen nem csak hazánkat, de a hitet is védelmezni kell. A kereszténységet kell védelmeznie.

Fáj-e a katona sebe? Egy sebesült katona érdekesen világítja meg azi a kérdést, hogy a katona megsebesülése alkalmával érez e fájdalmat?

— Magam nem éreztem fájdalmat, amikor megsebesültem. Megkérdeztem erről egyik bajtársamat, aki kijelentette, hogy mikor a lövés érte ő éppen felbllóban volt: ekkor hirtelen erős lökést érzett, ami őt a földre dobta, mintha szabályszerű mellütést kapott volna. De nem érzett semmi fájdalmat és csak akkor jött rá, hogy megvan sebesülve, mikor észrevette, hogy vérzik. Beszéltem e kérdésről több más katonával is. Ezek mind- nj'ájan azt mundották, hogy a megsebesülésük pillanatában majdnem semmi fájdalmat sem éreztek és a fájdalmak csak akkor jelentkeztek amikor sebeik orvosi kezelés alá kerültek. Ez azonban csak a puskalövések és a gránátok okozta sebekre vonatkozik.

Hogy a sebesülés pillanatában a katona miért nem érez fájdalmat, azt neves orvos tanárok úgy magyarázzák, hogy az ütés, mely a katona idegrendszerét hirtelen éri, ez utóbbinak működését perczekre megzsibasztja. Minden esetben megállapítható, hogy az uj fegyverek amig egyrészt teljesítőképességük a legmagasabbra emelkedett, másrészt igen emberségesek is. Ha nem ölnek azonnal, úgy a sebesülés pillanatában feltűnően kevés fájdalmat okoznak és később is, amikor a kezelés Tolyik, a sebesültek fájdalomérzete nem lulságosan nagy.

A németekről azt írják az angol lapok, hogy nem tudnak lőni, megfutamodnak és hogy a német hadsereg ma már csak aggokból és suhanczokból áll. Mindez pedig, irja nagy indignáczióval a maga nemzetének egy angol őrnagy — hazugság, nem igaz, de ha igaz is volna, akkor tagadhatatlanul kiválóan harczolnuk az aggok és suhanczok.

A megfagyás veszedelme. Téli há- háboru alalt a katonákat természetesen súlyosan érinti a hideg. A megfagyás veszedelmén kivül azonban sok egyéb veszedelem is fenyegti a katonákat a téli hadjárat alatt. Sarkutazók tapasztalatai mutatják, hogy az ember negyven-ötven fokos hideget minden veszély nélkül el visel anélkül, hogy az egészsége bármit is szenvedne. Emlékezetes, hogy Nansen az 1895/96-iki telet kísérőjével a sarkvidéken töltötte és mind a ketten a legjobb egészségnek örvendtek. Tehát nem a hideg a legveszedelmesebb, hanem legalább is ugyan ilyen fontos a kedélyállapot, mert az elha- gyatotság érzése, a levertség főleg, ha élelmihiánnyal súlyosbodik, sokkal veszedelmesebben fenyegeti az egészséget, mint maga a hideg.

így történt ez Napoleon hadseregével az 1812-iki visszavonulás alatt. A megfagyás nemcsak túlságos hideg időben állhat be. Erre vonatkozólag báró Éiselberg bécsi tanár az egyik bécsi folyóiratban elmondja, hogy a boszniai hadjárat alatt — amely tudvalevőleg a nyári hónapok alatt volt — sok katonának megfagyott a lába, mert hosszú,időn keresztül kellett hideg vízben állniok. Érdekes, hogy ez a viz minden esetben legalább nyolcz fok meleg volt. A megfagyást az alsó végtagoknak elkülönített, tulhosszu ideig tartó lehűlése okozta. Ehhez hasonló eseteket észleltek az 1844-iki orosz-török háborúban, valamint 1912-ben a balkán háború alatt. A megfagyás elkerülése könnyen lehetséges, ha a katonákat mindenféle meleg ruhadarabokkal látjuk el.

A háború.

A kárpátokon betörő oroszokat a

határokon őrködő csapataink minden egyes esetben sikerrel verik vissza. Annak daczára, hogy itthon, bent az országban a gyenge idegzetű gyászmagyarok szinte húzzák befele, hogy újra csinálhassanak egy menekülő kirándulást. Pedig csak a becsületes hadi jelentésekbe kellene és kell jól belenézni és tisztában lehet vele minden jóindulatú, értelmes ember, hogy valahányszor az orosznak rosszul áll a dolga a Kárpátokon túl és valahányszor alaposan elpüföljük, mindig rendez egy-egy kis . . . rablótámadást a Kárpátokon át. De ha csak egy kevés hősi, katonai ellenállásra talál, szalad, fut . . . akár a rablók. Persze, részvéttel vagyunk a felsővidék azon lakosai iránt, kik ennek a rablótámadásnak súlya alatt szenvednek. De nagy czélok követelik, hogy ott verjük meg az ellenséget, a hol tudjuk, a hol inkább otthon vagyunk az eszközökben és módokban. Igaz, hogy itthon pedig azokkal az elemekkel kell szembeszállani, melyek a rém-, hírek gyártásával már egész hadsereggé nőttek. A kik például kincses Kassa városát is — feladták. Kassa város polgármestere is harczol ezeq csapatok ellen. Közelebb ezt a hirdetést tette közzé:

— A hadseregparancsnokságtól vett értesitós folytán közhírré teszem, hogy a városból való távozásra ok nincsen. A riasztó hírek terjesztői ki fognak nyomoztatni s a legszigorúbban büntettetik. (Itt Szatmáron se ártana egy kis nyomozás. Szerk.)

Ki akarja itt nálunk a békét ? Édes mindnyájan, a kik dolgozni és nemzeti hivatásunknak élni akarunk. De csak a dicsős- séges békét akarjuk.- A győzedelem, a mi igazságunk és oroszlán küzdelmünk érett gyümölcseként kötött bókét akarjuk. Ellenségeink mostanában erővel ránk akarják fogni, hogy mi minden áron ácsingózunk a béke után. Tisza István is azért volt Berlinben. A kinek a háza ég, az kiált füzet. Á kinek elég volt, az fogja a másikra a maga vágyódását. Tudjuk jól, hogy a mi békesség vágyunkról terjesztett hangos hírek csak azt akarják elhitetni az entente katonáival, hogy mi fáradtak vagyunk. Tehát csak har- czoljanak tovább. Tudjuk, hogy mikor ők dicsekszenek, henczegnek:

— Nem kell béke !

— Nem kérünk békét, akkor hasonló az ő szavuk a pakoló papírhoz, melybe igaz sóvárgásukat csomagolják; éppen a béke után. Azért mi harczolni foguuk egész addig és véges végig, mig győztes félként békét nem diktálunk.

Igen, dehát . , . Románia. Ha keresztül engedi országán a muszkát! Szerbiai győzelmünket vágja ketté. Románia nemcsak elméletben ismeri — a medvét és állatkertekből. A maga természetében is. És van egy kis ország a szomszédságában. Bulgária. Ez a győzelmes, ez a hős kis nemzet, melynek az orosz medve a lelkét tépte ki és borította 'csalódásba, gyászba. Ez a kis nemzet most nemcsak otthon, de átkiáltja a szomszéd Romániába is :

— Orosz ígéret, nem ígéret!

Az orosz-bolgár szövetség lehetetlen. Hiszen Orosz ország szívesen elejti Szerbiát is. El ejtené Romániát is . . . éppen akkor, mikor Románia nagy Romániáról a legszebbeket álmodná. Bulgária nem megy rá az orosz medve lépvesszőjére. Romániának is lesz annyi magához méltó esze, hogy . . . kitér a medve ölelő karjai elől.

Gyertek japánok, segítsetek! A szövetségesek, a mi hős ellenfeleink segítséget kérnek Japántól. A hivatalos formák betartásával. A dipl. jegyzék úgy szól, hogy első sorban az angol és franczia hadvezető- sóg várja ezt a segedelmet.

— Nos, mit szólsz hozzá, drága barátja a mi dicsősségünknek.

— Mit? Hát nem dicsősség, fél győzelem az, kaczagás is, mikor a hires, nagy franczia „reváncs“, a hatalmas, legyőzhetlen angol „flotta“ a sárga majmoktól kór könyörögve . . . segítséget.

— De kap 1