Heti Szemle, 1914. (23. évfolyam, 1-52. szám)

1914-12-02 / 48. szám

XXIII. évfolyam.

Szatmár-Németi, 1914L deczember 2

48. szám

HETI SZEMLE

POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP.

ELŐFIZETÉSI ÁRAK:

Egy évre — 8 K — f. Negyedévre — 2 K — f.

Félévre — 4 , — , Egyes szám ára 16 fillér.

Tanítóknak és kézmöiparosoknak egy évre 6 korona Amerikai Egyesült-Államokba — egész évre 3 dollár.

Tisztes polgári családok

*

élnek városunkban, városokban, a kiket méltán igazi szegényeknek nevezhetünk.

A tűzhelyeikről nem vitték el ugyan a kenyérkeresőt. De, a kik a mozgósitást, a már ötödik hónapba menő háborús időt mégis a legkeservesebben, a legnagyobb megpróbáltatások közt élik.

Mert egyszerre, mint villám- ütésre megfosztotta őket a háborús idő minden keresménytől.

Kezdetben még csak bírókra keltek az idők fordulásával. Maradt valami a kamarában. És értékké váltottak mindent, a mit csak nélkülözhettek.

De a szegény asszony korsója nincs birtokukban. Elfogyott minden. Most már némán, minden segítség nélkül várják a karácsonyt. A régi örömök, vigasztalások, családiasán egyszerű, de szent örömök nélkül.

Mennének dolgozni. Férfi, asz- szony. De a dolgok is változtak. Hiszen nem keresi őket senki. Nem is merik megszólítani őket. Hiszen

Felelős szerkesztő :

BODNÁR GÁSPÁR.

Laptulajdonos

A SZATMÁR - EGYHÁZMEGYEI IRODALMI KÖR.

mindig úgy ismerték őket, a kik nem szorulnak segitségre. A segítséggel talán megsértenék őket.

Pedig nincs már meg, a mindennapi kenyerük sincs meg már. Az ő mesterségük, az ő üzletük, az ő keresményük megszűnt — a háborúval. Szemükben állandó könny rezeg. Az élet ösztöne vívja csatáját a koldulás gondolatával.

Ezek az igazi szegények!

A kikre senki sem gondol. A kik kérni nem mernek. Vagy szé- gyelnek. Mert hiszen dolgozni akarnak. De nem tudnak . . Nem hiszik, hogy ők dolgozni is tudnak.

*

És hogy is fordult a koczka! Száznak és száznak, a kik béke idején nem gyűjtöttek, pedig kerestek; a kiktől elvitték a keresőt... azok ma jobban élnek, mint éltek a háború előtt.

De azért panaszkodnak. Piaczra viszik panaszos énekeiket és dologtalanul töltik napjaikat- Tele kiabálják az országot, hogy abból a nyomorult államsegélyből hogy lehet megélni? Pedig még a harcoló családfő is küld nekik. Száz ilyen

A kiadóhivatalt illető összes küldemények, pénzek, hir detések stb. H>i*. Iiiikkny Kálmán szeminárium vice-rector czimére (Szatmár, Szeminárium) küldendők

Pályázati hirdetések egyszeri közlése 5 korona----------------- Nyllttér sora 40 fillér. ----------------A li«i> megjelenik minden szex-dán.

esetről tudunk. Még sem elégedettek. És dolgozni pedig egyáltalán nem akarnak.

Egyik újság most már nyíltan felkiált:

Az utóbbi időben egyre sűrűbben hangzik fel a panasz minden oldalról, hogy az egyszerűbb néposztálybeliek, férfiak és asz- szonyok egyformán húzódoznak a munkától, mert sokan több jövedelmet élveznek az állam jóvoltából, mint mikor a hadbavonult családfő még idehaza volt. A falusi munkaadók különösen panaszkodnak, hogy a mezei munkák végzésére nem kapnak elegendő napszámost, pedig emberanyag van elég s például idősebb, de még munkabíró emberek nem elégszenek meg 6 korona napidijjal. Városban főleg az asszonyok, kik békés időben szívesen jártak jobb házakhoz mosni, takarítani, most a világ minden kincséért sem mennek el s mivel szolgálatukat kénytelen a városi lakos mégis igénybe venni, képzelhetetlen magas napi- dijat kell nekik fizetni.

Hát bizony városunkban is szerezhetünk ilyen tapasztalatokat. Egyes tükördarabokban mi is láthatjuk e kép visszaverődését.

Ki nem örül annak, hogy a mi derék katonáinknak itthon maradt családjáról gondoskodik a nemzet. Ez a kötelesség a haza első kötelessége. De a róluk való gondoskodás ne kerNégy nap a muszka uralom alatt.

— Naplótöredék a háborús napokból. —

Irta: Egy irgalmas nővér.

V.

Október 4-én. beállított a kórháznak udvarára négy lovastiszt. A konyha és éléstár iránt érdeklődött. A mint az idegenek láttára történni szokott ... a szolgaszemélyzet és néhány szabadra járó nő és férfi elmebeteg .. körülvették a kozák tiszteket. Reájuk bámészkodtak. A tisztek leszállanák lovaikról, (kozák katonákra bízván azokat) konyhánk felé tartottak.

Ez idő alatt s mindjárt, a mint a tisztek távoztak . . . egy tagbaszekadt őrült férfi . . . felugrik az egyik lóra. Száguldozni akar rajta, ki a városba. Az udvari személyzet megriad. Nagy lárma keletkezik, majd dulakodás. És alig bírják a kedélyes őrültet a lóról letuszkolni.

. . . Tíz órakor egy orosz katona orvos néhány tifuszos és másnemű beteget szállított kórházunkba. Fél óra múlva újra beállít egy lovas kozák és zabot követel. Mondottuk, hogy — nincs. Eltakarodott.

Ezen idő alatt a kozákok, a várost is kutatni kezdték. Az osztrák és magyar bankot is megtisztelték látogatásukkal. De — mondják — hiába.

Következtek: a városháza. A takarék- pénztárak. Kutattak — kerestek, mindent össze-vissza hánytak.

Az orosz generális a főispán lakását

foglalta el. És egészen otthonosan érezte magát.

Sr. * beszélte dél felé, hogy egy orosz tiszt a múlt éjjel óra után az elmebetegek egyik pavillonjában feköltötte a főápolót. És kiséretében átkutatott minden zeget-zu- got, hogy vájjon nincsenek-e ott elrejtve magyar katonák. Keresztül mentek a kórtermeken is, a hol a szerencsétlen őrültek legnagyobb része nyugtalanul vergődött ágyában.

Az orosz tiszt mély részvétét fejezte ki. És nagyon megbotránkozott,, hogy az orvosok annyi és oly súlyos beteggel itt hagyták a kórházat. A főápoló előadta, hogy az elmebetegek orvosa az utolsó pillanatig itt maradt. De mikor hire futott, hogy az ellenség a várost bombázni akarja, neki is menekülnie kellett.

— Jó, mondotta a tiszt. Ha győzünk, Sziget a mienk marad. A lakosságnak szabad visszaköltözést engedünk. De a kórházi doktorok ne merjenek mutatkozni. Mert darabokra aprítjuk. Torkukon döfjük keresztül a tőrt, hogy agyvelejük ,f°r(lul ki. Embertelenség, amit ők tettek. És mi történik, ha ez a negyven fehér szűz is elmenekül. Mi lett volna ezekkel a szerencsétlen betegekkel? Mi bámuljuk e fehér fejkötős nőket. Látjuk, hogy az egész város menekül, fut. És ők hősies bátorsággal itt maradnak. És bevárják a rabló bandát, mint a hogyan minket a magyarok elneveznek. Hódoló tiszteletet érzek lelkemben ezek iránt a bátor nők iránt és boldog lennék, ha egyet elvihetnék magammal — feleségül.

A főápoló szinte megdöbbenve válaszolja :

— Tiszt ur 1 Ilyenre egyáltalán ne gondoljon. Mert megveri az Isten. Ezek a jó lelkek elhagyták a világot és egész életüket Istennek ajánlották fel. Es a szegény betegek irgalmas ápolására.

— No jó, jó 1 Hát mondja meg nekik, hogy csudálom hősies bátorságukat.

A tiszt egyszerre más irányba tereli a beszéd fonalát:

— Még várunk vagy 40.000 főből való sereget — folytatja. És ezzel indulunk tovább — Pestnek. Karácsonyra meg Bécscsel végzünk.

— Oh, tiszt uram, vérmes remyények. Kemény dolgok ezek — oroszul mondotta neki az ápoló és hangsúlyozva. Nekünk is vannak ám vitéz katonáink. Még nem nyugszanak mindjánan közös sirokban. Mig egy magyar katona él e haza földjén: addig csak a holttestükön és óriási vérvesztéssel juthatnak majd tovább.

Nem, pattant fel az orosz erre a bátor beszédre. Hanem ócsárolni kezdette szánakozó hangon a mi átázott, didergő katonáinkat. Ágyujok sincs. Egy százados, egy két tiszt vezetésével merik felvenni velünk a harezot. Alig lőttünk, már szótfutottak. Mutatóul néhány sebesültet a kórházba küldöttünk. A többit — foglyul ejtettük.

— Igeu, tudjuk. Láttuk is őket. De aztán legalább emberségesen bántak velük.

— Csak a mi foglyainkkal bánjanak úgy a magyarok. Istent imádjuk, emberek