Heti Szemle, 1914. (23. évfolyam, 1-52. szám)

1914-11-18 / 46. szám

2

Szatmár-Németi 1914. november 18.

rény vidéki felfogásunk erejével és meglátásával nyomban megírtuk reájuk észrevételeinket. De egy jó éji alvás után a kéziratot összetéptük. Teljes megnyugvással azt az ítéletet alkottuk meg, hogy erről a kérdésről most hallgatni kell.

Rövid napok múltán, olvastuk gr. And- rássy Gyulának egy esti laphan megjelent nyilatkozatát, melyet ennek az újságnak tudósítója előtt tett és melyet ma sem czáfolt meg. Tehát hiteles.

Hallgatásunkat most már még inkább nem bánhattuk meg. És lelkünk megnyugodott, hogy hírlapírói hivatásunkat helyesen fogtuk fel.

Mi tehát most már nyiltan is kijelenthetjük és örülünk, hogy éppen a mi vidékünkön megjelenő lap jelentheti ki, hogy álláspontunk teljesen a gr. Andrássy Gyuláéval egyező. Qr. Andrássy nyilatkozata pedig igy szól:

— Nem tartom alkalmasnak az időt ennek a kérdésnek a megvitatására, mert most kerülni kell minden olyan dolgot, ami a szenvedélyeket megint mozgásba hozza és újabb küzdelmet idéz fel. Speczi- álisan ennek a kérdésnek megbeszésése nyugodt időkre való. Különben a tervbe vett újítás legfont*.-psbb részei úgy is tövényho- zás elő kerülnek és akkor — természetesen csak a béke megkötése után — mindenki hozzászólhat az ügyhöz éz érvényre juttathatja álláspontját. Nagyon kívánatosnak tartom, hogy a közönség is tartózkodjék most ennek a kérdésnek a feszegetekétől.

Keresztény erkölcsök. A háború lerántotta a leplet Albion arczulatáról. Amit mi komoly, a lélek mélyében gyökeres erkölcsnek véltünk, képmutatás volt-e csupán ? A gazdasági sérelmek fölötti aggodalom elnyomta-e a keresztény emberszeretet utolsó maradyányát is ? Megdöbbenéssel halljuk, hogy Anglia, a missziómunka megindítója, a hittérítőket is kiparancsolja áldásos működésűk teréről. Legutóbb a Szudánban élő kat- holikus hittérítőket űzték el a telepeikről. Arczulcsapása ez az angolok azon dicseke- désének, hogy gyarmataik fennhatósága alatt a czivilizáczió minden áldásában részesülnek. Két protestáns missziónövér, akik szintén kénytelenek voltak hazatérni, bizonyságot tehetnek az angolok hires keresztény erkölcseiről.

erőltetve, de sápadt arcczal eljöttek a tanitó- házba. És átadják a kórházi főnöknő üzenetét, hogy a lehető leggyorsabban költözködjünk át a kórházba. Égy félóra múlva mi *** nővérek át is megyünk. De a mi főnöknőnket nem lehetett rábeszélni, rábírni, hogy velünk jöjjön. Sem * nővért, a ki két sarla- tos beteg növendékünket ápolta . . . Rónaszékről valókat. Otthon maradt még * nővér is, hogy segítségére lehessen főnöknőnknek abban a válságos időben. Nagy, erős lelkű elhatározás.

A kórházban vagyunk tehát. Első látogatásunk a kápolna! Mily boldogok voltunk. Hogy hogyan felvidult, megeiősödött a mi lelkünk ! Szent miséf hallgathattunk. Magunkhoz vehettük a mi életünket, üdvünket, édes mindenünket. Talán az utravalót . . érettünk a keresztfához induló Jézusunkat.

E napon reggel elmélkedésünknek mind a három pontja — a halálról való elmélyedés volt. Arról olvastunk, arról gondolkodtunk, hogy a hirtelen, de nem váratlan halál — nem szerencsétlenség És úgy éreztük most, hogy a félémnek még árnyéka is eltűnt a mi lelkűnkből . . . Sőt abba is belenyugodtunk, hogy talán földi életünknek utolsó napjára virradtunk fel. Mily jó lesz zaklatott, megriadt lelkűnknek Jézus szent szivén pihenni! Csak édes jó hazánk töltött el aggodalommal. Csendes, befelé hangzó zokogással sirattuk — katonáinkat. Köny- nyeink szivünkre”hullanak . . . hogy köny- nyebben törjenek' onnan utat a mi buzgó imádságaink — Jézusnak szivéhez. A ki megsiratta hazáját.

Most már megedzetten várjuk hát az

„HETI SZEMLE“

Magyar nép . . testvéreim, a kik a drága anyaföldet szántjátok, nektek akarunk beszélni most, jelen írásunkban.

Arról van szó, hogy pénz kell a hazának. A háború dicsőssége is bajjal jár. Pénzel. Sok-sok millióval.

Ellenségeink már dicsekedtek is, hogy övék lesz a győzelem. Mert bírják — pénzel. Mert övék lesz az utolsó milliárd, a mivel minket, a kiknek elfogyott az utolsó garasunk — kelepczébe juttatnak. Mosolyogva legyőznek.

Vájjon igy lesz e ?

Erről ugyan bizony ne is álmodjanak a mi ellenségeink — fogjátok magatok mondani. Magatok, a kik a magyar földet forrón szeretitek. A kik az aczélos magyar búzát az ellenség kezébe sose adhatjátok. A kik a hiteteket, meg magyar nyelveteket, ha kell véretek hullásáig véditek.

Mert szegények vagyunk ám. Azzá tettek a mostoha esztendők. Meg a mi ellenségeinknek évek óta ellenünk indított pénz- háboruja.

De ha egyszer áldozni kell! De ha egyszer pénz kell. Akkor nem ismeritek még a lehetetlenségeket sem.

És pénz kell, magyar testvéreim !

Értsünk szót!

Hadi kölcsönt kér tőlünk a mi nemzetünk.

Nem ajándékot, hanem kölcsönt, amiért kamatot ad, amit idővel teljesen visszafüzet. Kamatot ad a pénzünkre, hatos kamatot, olyant, amilyent még sohse kaptunk érte. A te, meg az enyém, meg a sok millió kisember pénzéből akarja együttlátni a milliárdo- kat, hogy ezeknek a milliárdoknak tejfelét ne egyesek, hanem mindnyájan fölözzük le.

Ügy-e magyar testvérem, ha neked már ötven korona félretehető pénzecskéd van, azt már manapság nem a harisnyába kötöd bele, sem a sublód belső sarkába dugod, mint öregapáid tették, hanem pénzintézet lakatja alá rejted, ahol a nagyobb biztonságon kívül még kamatot is kapsz érte. És nyugodtan alszol, mert biztos helyen van.

Hát most még biztosabb helyre teheted. Most még nagyobb kamatot kapsz érte, ha a kis pénzecskédet a hadikölcsön-köt- vénybe fekteted. Ennél biztosabb helyre, ennél nagyobb kamatra sehova sem tehet- néd. Még kölcsönt is vehetsz fel rája, ha esetleg pénzszükibe kerülsz. Olyan kölcsönt, amelyért csak öt és feles kamatot fizetsz,

ellenséget. Avval tisztában voltunk, hogy a város megadja magát. Hogy talán egy puskalövés sem fog történni. De bár mi következzék, mi minden eshetőségre el voltunk készülve.

Főnöknőnk még — úgy általánosságban — adott rendeleteket. Aztán szétoszlottunk.

Többen szentségimádásra mentünk a mi kedves kápolnánkba. A mint onnan kijövünk egy varrónő halálsápadt arcczal, kétségbeesetten lelkendezve újságolja:

— Bejöttek a muszkák j

Nem bírtunk e hirre szóhoz jutni. Per- ezek kellettek, mig megkérdeztük :

— Hol? Merre vannak? Honnán jönnek?

Be sem vártuk a feleletet, hanem az

emeletre siettünk.

. . . Lassú menetelésben egy tarka sereg közeledik felénk a távolabbi utczákból. Egyházias dallam hangjait hozza felénk a szél. Figyelünk a hang irányára. S ime, már láthatjuk is, amint méltósággal teljesen, vallásos ének hangjai közt felvonul az ellenség.

Tetszett az énekük. Mert szelíd és mé- bus harmóniába olvadt. Hanem, a mint megláttuk erős fegyvereiket, hatalmas ágyúikat, szinte diszharmóniába csapott át a dallamuk. Eszünkbe szökött villámként, hogy ezek országunknak pusztitói. A kik vallásos énekük ezégére alatt a mi vallásunknak is ellenségei. Ez a gondolat lelkűnkbe markolt. Szemünk megtelt könnyel az egész felvonulás alatt, a mely menetelés oly hosszan tartott, hogy alig vártuk már a végét. Vagy 2000 főnyi lovasság lehetett, 20 ányuval.

Az ég derült. Szinte mosolyog a városra. De mintha az október hűvös napsuamig a hadikölcsön-kötvényedért a hatosnál is nagyobbat kapsz.

Pénz nyelven beszélve, ennél, jobb üzletet nem csinálhat az ember. És mikor ilyen jól helyezzük el pénzünket, ne feledjük azt, hogy a legszentebb hazafiui kötelességünket teljesítjük. A háború sikerét mozdítjuk elő. Pénzzel verjük az ellenséget itthon, amig katonatestvéreink fegyverrel küzdenek, a hareztéren.

Értsünk hát szót, s ne legyen egy magyar ember sem, aki tehetsége szerint ki ne venné részét a nagy nemzeti kölcsönből.

Magyar testvérek, amikor fegyverbe szólított bennünket á legelső magyar ember, a király, megértettük egymást, s legyőzhetetlen hadseregként álltunk az ellenség elé. Értsünk szót hát most is, csináljunk olyan nemzeti kölcsönt, amelyet az egész világ megbámul. És elmondhassa:

— A magyar nép megérdemli hogy éljen. Hogy magyar legyen! És az is maradjon. O

Egy fővárosi jól ismert irányú és

izü napi újság újra és újra támadja a magyar kath. főpapságot. Lelkiismeretlen és a könnyelműségen is túlmenő czélzattal. így szolgálja ez a magyar lap a nemzet egységes érzését és megtörhetlen akaratát. Ezeknek a támadásoknak nincs joguk a komoly embereknek figyelmére. Ilyen léha argumentumokra választ nem is kellene adni. A hol a ezélzat ily nyilvánvalói ott a betűknek hatalma, izgató szándéka tehetetlen marad. Sőt — mint itt is — visszapattan az izgatóra. Ezt a jelenséget örvendetesen konstalálhatjuk. Éppen azért megőrizhetjük teljes önuralmunkat. És elkerülhetjük a bunkós argumentumokat, amik nagy területekről felénk kínálkoznak. De eredménytelenül kínálkoznak. Mi erre a térre lépni nem fogunk. Csak ha majd igazán szükségét látjuk. Hanem . . azt már mégis megengedjük magunknak, hogy bemutassuk a szatmáriaknak-, mikép ismeri és mily czikkek Íróinak ül fel a nevezett lap a mi (magyar kath.) főpapságunknak jellemzése, ismertetése kapcsán. íme mutatóul egy darab az argumentumok szörnyűségeiből:

Nálunk Magyarországon a nagyobb javadal- mas egyházi férfiak asztalát úgy ismerjük, mint a legdusabb asztalt. Legkitűnőbb ételek, legdrágább borok, kifogyhatatlan bőségben kerülnek naponta az asztalukra. Mindennap valóságos vendégség van a püspöki, kanonoki, apáti, préposti palotákban, a meghívott vendegek seregével az asztal körül. Nincs nap, hogy vendég ne legyen, ki különben a legbővebb napjának tekinti, ha az év bizonyos napjain hivatalos egy püspöki vagy kanonoki ebédre.

garai hevülni kezdenének — a szélcsendben. A mi arczuok is lángban égett.

Fél óra telhetett el már az elvonulás után. S ime . . . egyszerre mozdulnak a fák lombjai. Elborul az ég. S mint valami fájdalmas, erős sóhaj zug át a vidéken. Valam. jeges lehelethez hasonló dermedt szél érkezik1 Összehajtja, kergeti a fellegeket . . . Elsöté- tül az ég. Erős jégcsapok hullanak. Mindenk". fedél alá igyekszik, mint a riadt szárnyasok.1

Halljuk mi is dübörgését. Kitekintünk az ablakon. S látjuk, hogy az elébb elvonult ellenség visszaszáguld vágtatva. Hatalmas, változatos szinü, palástos, csuklyás esőköpenyege van mindegyiküknek, a mely köpeny még a lovát is betakarja a muszka katonának.

Visszafordultak a városba.

Később tudtuk meg, hogy nem bírtak tovább menni. A város határánál levő, Hosz- szumezőre vezető ut közepén a Tisza hidját a mieink felrobbantották.

Nem valami nagy meglepetésük lehetett e miatt a muszkáknak. Találtak ők itt hamarosan vezetőket, a kik más utakra vitték őket — a mi seregeinkre. És mentek a vezetők után nyugodtan. A hiuzhoz hasonló óvatossággal — más irányba.

A mieink nem igen számíthattak még az ellenség megérkezésére. Az árulásra. Ennek a nagy meglepetésnek tulajdonítható, hogy két jókora magyar katona-csapat és néhány tiszt foglyul esett.

Ékkor mi is hallottunk egyet-mást a város átadásáról. A küldöttségről, mely az ellenséges hadvezetőség elé ment fehér zászlóval . . . (Erről a mi újságunk már bőséges leírást hozott.) Folytatjuk.