Heti Szemle, 1914. (23. évfolyam, 1-52. szám)

1914-11-11 / 45. szám

2

„HETI SZEMLE

Szatmár-Németi 1914. november 11.

mindezek nem győzhetnek meg valakit e szent ügynek tisztaságáról és realitásáról: az megérdemli, hogy az ellenség fossza ki minden fillérétől.

De azt hisszük... erre szükség nem leszen. Soha .. . Sohasem . . .

A nemzet kérése a mi erkölcsi erőnk és diadalmunk zászlaját is kibontja. /\

A szatmári kir. kath. főgimnázium ifjúságának Segítő Ligája.

Gimnazisták a katonákért.

Az ifjúságon csügg a nemzet tekintete. Tőle várja, hogy kidőlt vitéz katonáink sorát pótolja. Reájuk gondolnak az élettől, a nemzettől búcsúzó, elesett véreink, hogy a kihullott piros vér nyomán fakadó jobb, istenesebb, nemzetibb jövendőt másképpen fogják megbecsülni és munkálni.

Oh magyar ifjúság 1 Nekünk, deresedő férfiaknak szive hevesebben lüktet és szemünkben a reménység könnye rezeg, ha reátok gondolunk !

Ha halljuk, ha olvassuk, hogy ti megértitek a nemzetnek gigászi küzdelmét. Ha gyermeteg arczotok kipirul a győzelem gondolatára. Ha lelketek megtellik az Isten iránt való hódolatnak és a hazaszeretet kötelességének gyémántnál is értékesebb tartalmával,

És mi halljuk, mi olvassuk, hogy ti aranyszálakkal csatoljátok lelketeket az Isten leikéhez. Mi nekünk kitörő örömünk dagasztja keblünket, rüikor tudjuk, hogy ti a nemzetek erejét, győzedelmét, a jövő idők áldásának forrásait nemcsak az anyagi erők megfeszitéseitől várjátok, de a szövetséges német nép ifjúságával együtt felülről is, a népek Istenétől, az egeknek áldásaitól. Mi a nagy, dicső múltaknak ifjúságát látjuk, hogy felébrednek, mikor havonként az Euharistia, a Jézus szentséges szivének testét és vérét veszítek magatokhoz, hogy ezt az áldozatot, ezt az erőt, ezt a hitet ... a természetfölötti világnak csatornáin — a mi vérünket, életünket feláldozó katonáink leikébe önthessétek. Mi a Hunyadiöknak, a Zrínyieknek, a Rókóczinak kardját ékesítő Rózsafüzért szemlétjük kezeitekben, halljuk ajkaitokon, hogy minden egyes gyöngyével a nemElfuladtan kiáltotta a szegény apa e szavakat. A fiú is nagyon elérzékenyedett. Potyogtak öreg szempárjából a könnyek. Sirva- sirtak. És egymást nézték. A hogyan csak a legmélyebb szeretet tud nézni.

Oh, milyen kicsike kis jelenet ez a nagy világesemény csapkodó, bömbölő hullámai közt. Egy fehér gyöngyike .. a nyugtalan, hánykolódó világtenger mélységéből. De a ki az óriási eseményeket a nagy távolságokból nézi csak . . . ezeket a dolgokat megérti. És bizik benne, hogy az ilyen kis dolgok, hatások segítik az embert, hogy puhuljon, meg- ujhodjon és a földről, e hazából az örök hazára is — rágondoljon.

*

Hallom, hogy óráról-órára közeledik az ellenség. Útra készítik, menteni akarják most már a mi kedves betegeinket is Nővér ***-t Már az állomásnál vannak. * alezredes, gondnok meglátván a nővéreket, * nővérhez megy. Megtudja tőle, hogy betegeinket mentik. Erre a gondnok nagyon kéri a nővért:

— Maradjanak. Ne menjenek. Kezeskedem, hogy semmi bántódásuk nem lesz.

— A főnöknő is odajön. Őt is kérleli, ne menjenek. Maradjanak. És oly nyomós okokkal támogatta kérését, hogy legyőzze az aggodalmat.

Aztán a jó ember betegeinkhez megy. Nyugtatja, biztatja őket. Ezek a szegény jó lelkek szinte felvidultak. És áldották a jó embert, hogy igy gondoskodik róluk.

— De a jegyet is megváltottuk!

— Semmit sem tesz. Majd intézkedem!

És ő maga ment a pénztárhoz, hogy

visszaszerezze a befizetett üénzt.

zetnek, a mi vitézkedő hőseinknek leikéhez csatoljátok a magatok lelkét.

*

A kir. kath. főgimn. ifjúsága megalakította hittanárjaj élén a Segítő Ligát. Nemcsak az iljuság lángjával, nem a szóáradat és ünnepségek pompájával. Megalakította élő hittel és a hitből fakadó cselekedettel. Áldozattal, önmegtagadással és az értékes tetteknek komolyságával.

A szájától vonja el ez az ifjúság a filléreket. Lemond a tízórai ennivalójáról, hogy katonáinknak jutassa azt az összeget, melyet ő a maga táplálására, javára használhat.

Rövid ideje, hogy tanintézetüket elfoglalhatták. S ime napról-napra gyűjtenek, adományoznak. Már eddig 14 darab fehérneműt varratnak a sebesült katonáknak.

Gyűjtő szekrényeket állítanak fel, melyekben czigarettát, újságot és könyveket gyűjtögetnek. (Egyet a Deák-téren, egyet a gimnáziumban. A szekrényeket Mórán asztalos-mester ingyen készíti, csak az anyagot szerzi be az ifjúság.)

*

Szatmár ! Polgárok, nemeslelkü hölgyek, ifjúság . . . nyújtsátok kezeteket a nemzet reményeinek, jövendőjének feléje . . .

Soha annál nagyobb, értékesebb, mélyrehatóbb erkölcsi lendületet, ráhatást nem gyakoroltak a nemzet ifjúságára, mint ha az ifjúságnak megnyílt értelmén, kinyílott érzésein és csudás akaratán keresztül ölelitek át a mi vitéz katonáinkat. (br.)

Hogy lesznek felszerelve katonáink télire. Minden katona bundabélésü kabátot, vagy peptárt kap, el lesz látva meleg haskötővel. Uj lábbelit kap minden katona s három pár kapczát, egy vászon, egy papír és egy flanel kapczát, melyből előbb a vászon, arra a papir s felül a -flaner jön. — Ezeket kiegészíti a kötött érmelegitő és hósapka és keztyü. Amelyik katűTTS vártán vagy poszton áll, botost és nehéz bundát is kap. Elképzelhető mily mérhetetlen költséges ez a felszerelés mely már készen, rendelkezésre áll, csak prém és bundafélékbe van még hiány, no meg hósapka is kellene még vagy 100.000 drb, dehát ez folyton készül s nagy mennyiséget fognak bizonyára előállfiani az áldott női kezek.

Mily nagy jelentősége van veszedelem idején a biztató szónak. Ä meleg részvételnek és a lélekjelenlétnek 1

Vissza, haza hajtattak tehát. Az otthoniak csak bámultak és egyben áldották az isteni gondviselést, a ki a mi betegeinknek ilyen áldott lelkű párfogót rendelt.

... Említettem már, hogy a kórtermeket kiürítették. A pavillonok kongtak az ürességtől. A nővérek lakó-osztályukba vonultak. Imádkoztak és csöndesen rendezgettek. A főnöknő tanácsára a legszükségesebb holmikat kis csomagokba kötözik. Számítani kell ugyanis minden eshetőségre. A tanitó-ház is ugyanezt cselekedte.

Az utczák üresek. Néptelenekké lesznek. Itt ott láthatunk kétségbeesett családokat, a mint rongyaikat az állomáshoz czipe- lik. Sietve, gyorsan. Szegény menekülők 1 Imádkoztunk érettünk.

Mikor a templomba megyünk, riadtan néz egy-egy itt maradt koldus reánk. Aggok, nyomorékok. És szinte kérdőre válik tekintetük :

— Hát maguk mind itt maradnak?

Többen mondották, hogy őket csak az tartja vissza a meneküléstől, hogy bennünket itt látnak az otthonunkban. Minket meg az ilyen nyilatkozatok erősítettek és Istenbe való bizalomra serkentettek. A kölcsönhatások nemcsak a rémületben, de a bizalomban és bátorságban is nyilvánulnak.

Igaz, hogy példánkat bizony kevesen követték. Csak olyanok, a kiket a vonatok már el nem szállíthattak. Vagy a kik, — úgyszólván — leszámoltak az élettel. De főleg olyanok, a kik egy gyékényen árultak az ellenségei.

Tehetetlenek vagyunk.

Nem a háborúban. Nem a muszkákkal, a szerbekkel szemben vagyunk tehetetlenek. Ott hősök vagyunk. Ott halált megvető, oroszlán bátorsággal küzdenek és győznek azok, kik az otthontól távol vannak.

Itthon vagyunk tehetetlenek. Mi vagyunk gyávák, jajgató gyászmagyarok.

Még a kolerával, a gyilkos epidémiával is felvesszük a harczot. És a mint látszik, sikerrel.

De tehetetlenek vagyunk, nem tudjuk legyőzni a piaczi kufárokat. A pióczákat. A szatócsokat. Egyszóval az ok nélkül való drá„ gaságot.

A szatócs, a tejárusok, a piaczi czikke- ket kezelők nem bírnak önmagukkal. Nem bírják ki sokszor egy-két óráig. Nem is naponkint, óránkint emelik az árakat. A tejet csípőre tett kezekkel 36 fillérrel kegyelemből adják-árulják. A burgonya, a bab és sok más egyébé említésbe se jöjjön.

És ez történik a földmivelő országban. Nálunk. Történik akkor, mikor az emberek szivének puhábbnak, az értelemnek belátób- nak kellene lenni. És az önérdeknek el kellene bújnia 1

A háborúnak sok-sok árnyai vannak. Ezek a piaczi, ezek a kufárságnak árnyai legszégyenletesebbek. Azokon az uzsora pénzeken, melyeket a lakosság kizsákmányolása, nyomorgatása utján szereznek — nem lesz Isten áldása. Mint nincs a kártyásnak, az uzsorásnak zsarolt pénzén.

A legnagyobb gyávaság és szégyen pedig az, hogy mi magunk bevalljuk, hogy mi magunk tehetetlenek vagyunk.

Asszonyaink nagy száma a helyett, hogy összetartanának, felvennék a küzdelmet a pióczák, az uzsorás árusok ellen . . . egymás ellen hezitál a piaczon. A helyett, hogy istenadta leleményességüket, találékonyságukat felhasználnák és megmutatnák, hogy ők is tudnak ám harczolni, védekezni, parérozni... szórják a pénzt. Pedig ma már elmúlt a szegény asszony korsójának ideje. Kiürül, ha még úgy tele van is most.

Férfiaink nem bírnak egy fogyasztási szövetkezetei összehozni. Hatóságunk nem gondoskodik egy hatósági tejcsarnokról. A kik nem rég mesébe illő vállalatok utján akartak meggazdagodni . . . azok ma nem nyújtják ki kezüket oly vállalatok, élelmi czikkek és más elemek beszerzésére, melyeknek raktározásából, elárusitásából méltá. . . Szorongó szívvel halljuk, egy itt maradt szomszéd úrtól, hogy rövidesen nagy eseménynek nézünk eléje. Rövid 36 óra lefolyása múlva.

— Édes jó Istenem, mi tevők legyünk? Hogy-hogyan várjuk be ezt az időt?

A feleletet nyomban megadja egyik buzgó nővérünk.

— Kezdjünk 36 órai szentségimádást.

Milyen örömmel fogadtuk az ajánlatot.

A kezdeményező nővér nyomban beoszt minket. És talán soha el nem ért buzgósággal végezzük a szentségimádás óráit.

Le nem irható nyugalom száll lelkűnkbe. Nem félünk többé senkitől, csak a jó Istentől, ha kishitüek maradnánk. A rémhírek többé nem hatnak reánk.

A mi időnk maradt a szentségimádáson kívül, munkálkodással töltöttük, Érmelegitő- ket, hósapkákat kötögettünk. Es beszélgettünk a mi édes hazánkról. Szegény magyarokról. Aggódtunk, sóhajtoztunk, de reménykedtünk is. Úgy elmondottuk egymás közt:

— Kevés a hitünk . . .

— Népünkben megfogyott az igaz vallásosság.

— Haragszik reánk a jó Isten.

— Azért tesz próbára.

De nem mertük feltenni a kérdést:

— Mi lesz a mi drága hazánkkal?

Csak fogadásokat, Ígéreteket tettünk a

jó Istennek. Közösen. Aztán külön-külön is. Ki-ki a maga egyénisége szerint. És készültünk a tisztítás munkájára. A szent gyónásra. Hiszen a fájdalmak, a zivatarok legalkalmasabbak arra, hogy a lelkek kohójában elégessék azt, a mi salak. A mi földi. A mi mu- ' landó. Folytatjuk,