Heti Szemle, 1914. (23. évfolyam, 1-52. szám)
1914-11-11 / 45. szám
XXIII. évfolyam. Szatmár-Németi, 191-9. november 11. i POLITIKAI ES TÁRSADALMI HETILAP. ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Hgy évre — 8 K — f. Negyedévre — 2 K — f. Félévre — 4 , — , Egyes szám ára 16 fillér. Tanítóknak és kézmfiiparosoknak egy évre 6 korona Amerikai Egyesült-Államokba — egész évre 8 dollár. A nemzet kér és pedig nem könyöradományt. Nem is mindenünket kéri, a mivel rendelkezünk. Kölcsönt kér. Nélkülözhető pénzünket kéri tőlünk, a kik itthon vagyunk. A kiknek vérüket nem kell ontanunk. A kiket a nemzet védeni akar az ellenség ellen, hogy ne rabolhassa el nem csak hazánkat, ingó és ingatlanainkat, de azt a pénzt is, a mit rejtegetünk előle. A haza létét fenyegető nagy, világra szóló háborúban, a titáni védelemnek dicsőséges óráiban, nem idegenekhez, nem a büszke, árakat diktáló Rothschild-palotákhoz, nem a mi ellenségeinktől befolyásolt bankokhoz, tőkésekhez fordul az elérkezett pillanatban emberséges köicsönért. A nemzethez intézi felhívását. Bizó szemeit a hazai földre veti. A magyar népre. A magyar főurakra, a derék magyar papságra, a magyar földbirtokosokra, kereskedőkre, iparosokra, gazdákra, még a szántóvető föld népére is. Minden polgárára e hazának, a ki lelkiismeretében érzi, tudja, hogy akár ezereit, akár Felelős szerkesztő : BODNÁR GÁSPÁR. Laptulajdonos A SZATMÁR - EGYHÁZMEGYEI IRODALMI KÖR. százait vagy filléreit oda adhatja kölcsönkép nemzetének. Nemzeti kölcsönt akar előteremteni a haza. Senki se vádolhatja ugyan a nemzet vezetőit, hogy készületlen találta a nagy kötelesség. Á hazának védelme. Felkészülten indultunk a harczokba. Szemünkkel láttuk. Szinte dagadt a kebelünk annak tudatában, hogy mit áldozánk. Most sem a kétségbeesés szól nekünk. A haza felé. De szól az előrelátás. A megérzett pillanat, hogy készen legyünk újra mindenre. A kitartásra, a teherbírásra, az áldozatok elviselésére és a győzelemnek biztos elérésére. A hatalmas, a gazdag Németország is el volt, készülve az óriási hadviselésre. És mégis elérkezett, megért az idő, mikor a német néphez fordult . . . nemzeti kölcsönért. És látott a világ jeleneteket, miket századok nem láttak. A csu- dás versenyt ... a győzedelem hitétől megaczélozott nagy, egységes akaratot. Négy milliárd, négy ezer millió gyűlt össze rövid idő alatt. Azt mondják erre e kis hitüek, hogy mi szegények vagyunk. De gazdag szegények vagyunk! A kiadóhivatalt illető összes küldemények, pénzek, hirdetések stb. Dr. I taUkitv Kálmán szemináriumi vice-rector czimére (Szatmár, Szeminárium) küldendők. Pályázati hirdetések egyszeri küzlése 5 karont----------------- Nyilttér sora 40 fillér. ----------------A l»i> megjelenik minden szerdán. Már eddig is bebizonyítottuk, hogy azok vagyunk! Ott, hol a hitvesek jegygyűrűjüket viszik a haza oltárára; ott, hol ékszereiket oldják le nyakukról, kezükről az áldozni tudók a nemzetért; ott kinyiinak majd a fiókok is. Ott, a hol oly óriási verseny támadt a részvényekbe való befektetés terén, a parczellázásoknak kétes műveleteiért : ott megfogják érteni, hogy a nemzet nem könyöradományt kér. Nem koczkázatra építi fel hitelműveletét. Nem kívánja azt, a mire polgárainak okvetlenül szüksége van. Csak azt, a mit nélkülözhet. A mit más irányba is befektetne, kölcsön adna. Csak azt kéri . . . mindenkitől. Kivétel nélkül. Es ezért a kölcsönért állami erősségének oltalmával, nemzeti becsületének latba vetésé vei — áll jót. Nemcsak. Biztosítja azt a mértékű jutalékot, amit emberséges kölcsön csak biztosíthat. A nemzetnek nemcsak érdeke, de létének alapja, hogy polgárainak vagyona, jóléte fenmaradjon és gyarapodjék. . . . Bízunk a nemzet értelmi felfogásában. Érzésének nemességében. Akaratának nagy egységében. S ha Négy nap a muszka uralom alatt. — Naplótöredék a háborús napokból. — Irta: Egy Irgalmas nővér. II. Mikor virradóra betegeinket a vasúti állomáshoz állították: ott tömérdek ember tolongott. Kétségbeesett, jajgató menekülők kisebb-nagyobb csomagokkal türelmetlenkedtek. Tolakodtak. Sokan hangosan — sirtak. BIfelejthetlen, szomorú kép volt ez. Apró, riadtképü kis gyerekek fázósan bújtak vékonyan öltözött édes anyjuk szoknyájához. Meredt tekintetüket gyakran rávetették édes anyjuk fájdalmas, sápadt arczára. Egyiktől- másikától megkérdeztem: — Hova mennek édeseim ? — A világba . . amerre a szemünk lát. — De jó asszony I Ennyi aprósággal I Ilyen időben, bizony nem kellene ilyet tenni. Maradjon a városban. Lássa lelkem, mi sem mozdulunk. A szegény asszony fejéhez kap. És haját tépve kiáltotta: — Hagyjon. Megyek. Az életemet meg kell mentenem. Az még drága nekem. Es borzalmasan nevetett. Azt hittem, hogy a szivemnek kell megrepednie. Pedig csak a könnyem hullott. A forró, de rögtön meghűlt könnyem — a szép kis szőke leányka fejére. Kendőmmel melengettem szegénykét és reszkető kezeimmel beczéztem, simogattam. Reám nézett csudál- kozó, bámuló szemeivel: — Miért sir — néni ? kérdezte. Nem felelhettem. És indultam tovább . . . Még egyszer visszanéztem az öt árvának anyjára, a szenvedő asszonyra; és nagy fel- indnlással lelkemben — visszatértem a városba. * Nem kíváncsiságból mentem az állomáshoz. Hiszen tudtam, hogy ott csak leverő, szomorú képeknek lehetek tanúja. Hát miért is vágyakoztam volna még leverőbb benyomások után. A posta után érdeklődtem. Levelet vártunk a mi lelki anyánktól, a tartományi Főnöknőtől. Korán reggel értesültünk ugyanis, hogy a posta — elmegy ma. Azt hittük meg is érkezett. Talán a levelünket megkaphatjuk az állomásnál. És ime, az állomás udvarán, éppen egy hatalmas postakocsi körül sürgölődik a pos- taszemélyzet. Odasietünk tehát és kérdezzük : — Ma már nem jött posta? — Talán valami fontos levelet várnak? — kérdezte egyik. — Szatmárról várunk levelet, a mi fő elüljárónktól. — Nem jött semmi. Jobb lesz, ha önök is igyekszenek a meneküléssel ... A muszka markába jutunk. Leveleket ne várjanak most. Erre a beszédre * nővérrel a kórházba igyekeztem. Mindjárt vissza is fordultunk. Az utón hozzánk szegődik egy kisirt szemű gazda ember. A vállán jókora teher, csomag. Szépen, nyájasan köszön. Veszem észre, hogy beszélni is szeretne. Megelőztem. — Hova, merre, bácsika ? — Oh drága jó lelkek. Egyetlen fiamat keresem — e városban. Egy lapos fedelű házban fekszik. Katona. Nincs megsebesülve, de követem alássan ... a beléből vérzik. Azt mondják ... ez a betegség valóságos nyavalya. Azért nem eresztettek hozzája engem sem, két héttel ezelőtt. Vissza kellett mennem Ugocsába a nélkül, hogy csak láthattam volna szegény fiamat. Hej, aztán . . . otthon Hogy — hogyan kellett „az anyjukot megnyugtatni. Már jól van. És haza jön nemsokára. Olyan nehéz volt ez nekem. Most aztán összekészített szegény jó feleségem a fiúnak egy kis gunnyhát. Sütött neki pogácsát — és engem küldött ide — érte. De nem lelem . . . — Jöjjön velünk jó bácsika . . biztatta * nővér. Majd elvezetem én a fiához. Láttam, hogy erre a hívásra az ember megremegett az örömtől. Nem birt szóhoz jutni. Csak könnyes, hálálkodó szemével nézett reánk. Gyors léptekkel indultunk. Jó előre haladt * nővér. És már visszafordulva jött vissza — élénkbe. — Képzelje — szólott látható örömmel — jól imádkoztam. Ott találtam a bácsi fiát. Olyan derék, szép szál-legény. Tudakozódtam az ápoló * nővértől. Azonnal útbaigazította. De nem engedte meg, hogy bemenjenek. A belső ablakot kinyitották. A fiú jól betakarózva fölállott az ágybaD. Az apa — kívülről — elérzékenyedve, nedves szemekkel nézte. És csak állt-állt mozdulatlanul. — Sándor, drága gyermekem I Egyetlen fiam, hát élsz?
