Heti Szemle, 1914. (23. évfolyam, 1-52. szám)

1914-10-28 / 43. szám

XXIII. évfolyam. Szaímár-Németi, 1914.. október 28. 43. szám.

POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP.

ELŐFIZETÉSI ÁRAK:

Egy évre — 8 K — f. Negyedévre — 2 K — f.

Félévre — 4 » — , Egyes szám ára 16 fillér.

Tanítóknak és kézmüiparosoknak egy évre 6 korona Amerikai Egyesült-Államokba — egész évre 3 dollár.

Nagy „halottak napja“..,

M inden esztendőnek őszén, szo- inorn levélhullásnak, virá^hervadás-« nak idején, felénk integet egy nap. Halottainknak kegyeletes napja.

És az intést megértjük. És elmegyünk a csöndes temetőkbe. Mert érezzük, hogy hívnak azok a sírok. S ha távol vagyunk is tőlük, üzenetet küldenek nekünk... Jöjjetek!

Mi pedig megyünk. Szunnyadó hitünket felszítja ez a nap. Kezünket imádságra kulcsolják azok a sírok. Leszakítjuk az ősznek utolsó virágait és reájuk hintjük. Világosságot gyújtunk, hogy áldozzunk a hitnek, reménységnek és szeretetnek erősségével, bizalmával és melegségével.

Ennek a most vége felé siető esztendőnek őszén is felénk integet a halottak napja ... És intésére megdobban a nemzet szive. Ezer és ezer tűzhelyen megrezzennek a lelkek. Micsoda nagy „halottyL napja“ int felénk, én Uram, én ilwnem.

A dicsőség érzete összeborul a fájdalomnak érzéseivel egy anyának, a hazának kebelén. Hit és honszeretet fog kezet, hogy a gyötrő fájdalmakat az áldozat szentségévé emeljék.

Felelős szerkesztő :

BODNÁR GÁSPÁR.

Laptulajdonos

A SZATMÁR-EGYHÁZMEGYEI IRODALMI KÖR.

Gyászpompa nem kell nekünk. Virág és könnyzápor nem elég nekünk. Valami másért, valami magasabbért, valami erősebbért, valami értékesebbért epedünk.

A gyászpompa bántana. Sebet szakgatna. Hiába tépnők le az ősznek minden megmaradt virágát . . . nem hinthetjük hőseink hantjára. Hiába öinlenék patakként a mi könnyünk, avval nem öntözhetnénk sirjukat.

Ah! Olyan messze, idegenbe nyugszanak ők. Fent és lent. Északon és délen. Ahonnan száljának a fellegek. Jön az őszi szól. És hozzák az üzenetet: Megtettük, a mivel tartozónk . . . Most rajtatok a sor.

Mily tehetlenek volnánk és milyen szegények, ha csak pompát, virágot, nyögő sóhajt és könnyet adhatnánk. „Nagy halottak napján.“

De mi gazdagok vagyunk. Mi többet, nagyobbat, maradandóbbat adhatunk. A mi tekintetünk nem vész el a rettenetes ürességbe. Nem dől a kétségbeesésbe. A tehetetlen semmiségbe. Mi hivők vagyunk.

Milyen áldás, milyen végtelen boldogság, hogy ma jobban tudjuk, mint valaha: „A kik elköltöznek a

A kiadóhivaialí illető összea küldemények, pénzek, hirdetések stb. III*. Uakkay Kálmáu szemináriumi vice-rector czimére (Szatmár, Szeminárium) küldendők. Pályázati hirdetések egyszeri közlése 5 korona----------------- Nyllttór sora 40 fillér. ----------------A Iti|> megjelenik minden áxerdhn.

világból, nem halnak meg. Hanem élnek az örökkévalóságban.“ Milyen büszke, dicsőséges öntudat, hogy ma jobban megértjük, mint valaha, hogy mi a haza? Hogy megsemmisítő ítélet száll azok fejére, a kik tőlünk hitet és hazát eltudományos- kodni akarták. Hogy ma nekünk kell hirdetni, nekünk kell bizonyságot tenni arról az ősi hitről, a mire a história mindig tanított: „Sohasem halhat meg az, a ki a hazáért halt meg.“ Még itt a földön sem. Soha, sohasem.

Gyászpompa, virág, könny: emberi emlékezet. És sokszor múló emlékezet. Nekünk most nagy „halottak napján“ ez az emlékezet nem elég.

Nekünk a lélek javai kellenek. Bennünk a hit és honszeretet kapcsolódik össze, hogy mi is megadhassuk, a mivel tartozunk.

A mi hőseink megtanítják a nemzetet, hogy tudjon imádkozni. Sokat, jól és igazán. Hiszen ők búcsúzván tőlünk, hogy vérüket ontsák értünk: a mi imádságunkért esedeztek. Istennel kibékülten hagyták itthon övéiket, az ágyuk dörgései, a fegyverek villámlásai közt is — imádkoztak. És hányán dőltek

Feliéi' gyertyákról szomorít ének.

Halottak estéjén.

— Magyar Bálint. —

Jönnek siratni sötét ruhában,

Mint éjji felhők . . . Egyik se kérdez:

Melyik sir utján jut az övéhez ?

Oh mind, akik ma síron siratnak:

Boldog halandók . . .

Áldott a sirhant, ahol sirhatnak!

De hol keresse sok anya, gyermek A vágott tökét ... a hullt virágot:

A drága főt, mely hős sírba szállott ?

Ezer-halottas mély sir-kaszárnyák !

A párjavesztett gerlicék merre,

Oh merre küldjék bánatuk szárnyát?

Fehér kezükbe’ hófehér gyertyák,

Sirra-valók és siion nem lesznek,

Van könnyük és — jaj — nem könnyezhetnek.

Fehér gyertyákról szomorú ének . . .

Isten, ki mindent tudsz földön, égen:

Könny hova hulljon?... Gyertya hol égjen?...

Közös sírok a harcztéren.

— A Heti Szemle eredeti tárczája. —

Nagy területű, hatalmas temetők szinte megállítják az ember lélegzetét egy pillanatra.

— Mennyi sir 1 Suttogjuk lelkűnkben. Mennyi élettörténet Öröm, fájdalom, törekvések I

De csakhamar kiszabadulunk lelkűnknek elfogódásából. Megbékülünk az ezer és ezer sirhalommal. A múlandóságnak törvényei, az idő, az emberöltők . . szinte magyarázatát adják a halottak csöndes nagy vagy kisebb város sirhalmainak. Hogy minden város, község határában kell lenni egy más városnak, községnek. Az élők városa mellett a halottak városának, községének.

*

Mily más kép tárulhat azonban az ember elé a nagy kiterjedésű csatamezők síkján vagy hegyén. Az elesettek közül csak ritkán jut egyes hősnek, osztályrészül a külön sir. A mi Földényinkről hallottuk, olvastuk, hogy őrmestere visszafordult, hogy eltemesse az ő kedves tisztét. Rögtönzött keresztet tűzött a csatasikon magános sírja- felé. Uzsoknál is hősi halált halt egyik magyar tisztet (Klauber Izsót) tiszttársa (Czebelik Lajos lugosi mérnök) temette külön sírba. A temetésről levélben értesíti az özvegyét. A többek közt ezeket irja:

Szeptember huszonhetedikén a délelőtti csöndes fölvonulást' délután négy óra tájban kezdődő borzalmas ágyú és fegyverharcz váltotta fel, mely hat óráig tartott. Férje ebben az ütközetben eseit el Fenyvesvölgy község határában egy erdős hegyen. Drága tetemét huszonnyolczadikán reggel hozattuk Malomrét álló“ másra a meghalt Stankovioh hadnagygyal együtt, ho1 őt a körülményekhez képest megfelelő katonai dísszel és papi segédlettel eltemettettem. Sírjának pontos helyét egy kis vázlattal teszem könnyen feltalálhatóvá. Egy faraktár lévén a közelben, módom volt deszkakoporsóba fektetni halottunkat és neki egy kis emléket állítani. Kardját nem tettem sírba, mert úgy gondolom, hogy fiainak örökre kedves emlék lesz dicső apjuk kardja.

Azt is olvastuk, hogy a haldokló hős utolsó kérése bajtársához: „Temess el kérlek, ha tudsz, külön sírba I“ A miből kitűnik, hogy sokan vannak, a kiknek külön sir jut, Talán százan . . . talán többen. S ha a vándor, az utazó majd az elcsendesült, szomorú csatatereken fog egykor utazni, bizonyára találni fog egyes halmokat, dombokat, melyek alatt egy-egy hősi halált halt vitéz nyugszik. Ä fü belepi. A rög'önzött kereszt elpusztul. A hős elporlik a hant alatt.

*

De a hősi halált halt vitézek legtöbbje közös sírban nyugszik. Egymás mellett, egymás fölött. Talán az ellenséggel is vegyest. Kibékülten, mozdulatlanul, porladozva csendesen.

Oh, azok a közös sírok! Főleg, ott a messze idegenben. Északon és délen. Vagy itthon a Kárpátok ölében.