Heti Szemle, 1914. (23. évfolyam, 1-52. szám)
1914-10-28 / 43. szám
2 HETI SZEMLE Szatmár-Németi 1914. október 28. Isten szent nevével ajkukon a halál karjaiba. Imádkozzatok érettünk! Száll — jő felénk most is az ő kérésük a nagy idegenből, a nagy, temetőknek közös sírjaiból ... És a nemzet leborulva előtted Istenünk . . . imádkozni fog értetek hazánk dicső hősei. Ha megzugnak a harangok e hazában, ha imádságra csendülnek a halálcsengők ... ti hallani fogjátok a templomok könyörgéseit és a családoknak, a tűzhelyekről szálló szent zsolozsmáit. A mi hőseink követelik tőlünk, hogy jót cselekedjünk. Követelik, hogy becsüljük meg hitünket és nemzetünket. Hiszen ők mindent feláldoztak. Életüket, családjukat, otthonukat. Mit adjunk cserébe? Nagy „halottak napján“ száll, jő felénk az üzenet, hogy szeressétek e hazát. Hogy hitbeli és nemzeti belső és külső megújhodás teheti igazán naggyá és boldoggá ezt a sokat szenvedett hazát. Követelik tőlünk, hogy a vérük hullásán megmentett és a világ előtt dicsőséggel övezett nemzetet egész lelkűnkből és tiszta, önzetlen tetteinkkel, ső,t önfeláldozásunkkal szeressük. És a nemzetnek meg kell érteni ezt a szózatot, ezt az üzenetet. Különben nem érdemli meg a jobb, dicsőbb életet. * ... Felénk integet nagy „halottak napja,“ Szózatot, üzenetet hoznak az őszi szelek, a szálló fellegek. Nagy temetőkről, nagy, közös hősök sírjától. Ks intésére, üzenetükre megdobban a nemzet szive. A dicsőség érzete összeborul a fájdalom és engesztelődés szent érzéseivel egy anyának, a hazának kebelén. Hit és Honszeretet fog kezet, hogy a nagy veszteségeket, a mély nemzeti fájdalmat az áldozatos győze- delem és megújhodás szentségévé emelje. Micsoda nagy halottak napja int felénk, én Uram, Istenem. . . ^ Gyermekkoromban, mikor a vidékre kirándultunk, sokszor találkoztunk halmokkal, dombokkal, melyekről szántó-vető emberek nagy busán regélték, hogy ez a halom, ez a domb közös sir. Alatta hősök csontjai porladnak. Történeti órák alatt, mikor az ékes szavú tanár nagy csatákról beszólt és lelki szemei nk elé állította nemzeti létünk nagy temetőjét, hős vértől pirosult gyásztért Mohácsot . . a gyermeki lélek fantáziájával láttuk a közös sirt, melybe nemzetünk díszeit és virágait temették. Szinte körülállottuk és szemünkben gyászkönnyü ült. De nem csak Mohácsnál. Tele van a mi hazánk földje hősöknek közös sírjával. Fa, fii ,virág, aranykalászos buzakalász erős magyar csontok poraiból sarjadzik itt a földön. S mikor az eke barázdákat hasit. . csontokat vet fel. Dicső hősöknek elszórt csontjait. A mi halhatatlan nemzeti költőnket Petőfi Sándort is a legnagyobb valószínűséggel közös sírba temették el Segesvár határán. Ott esett el a harcz mezején; ott folyt az ő nyugtalan, hevesen lüktető vére. Ott is temették el — egy közös sírba. * Á közös sírba való temetkezésnek még csak gondolata is megrázó reánk nézve. A csatatereken éppen olyan természetes, mint nálunk, itthon békés időben . . a mi temetőinkben lefolyt temetkezés. Egy különbség, nagy különbség lehet. Hogy ott a harczme- zőn, a közös sírok előtt nagy, mélységes és ^gbe röpülő imádságok ősénekek szakadnak ■Tir --A magyar föld. Nem rég igen érdekes levelet olvashatott a közönség egy harcztérről érkezett levél kapcsán. — Mikor az ütközetek végeztével némi pihenő Van a táborunkba, Írja egy tiszt, csapataink védett helyen gúlába rakják fegyvereiket. Pipára gyújtanak és csöndesen el kezdenek beszélgetni. Micsoda jellemző, a magyar embert még a csatatéren is, a maga mivoltában bemutató beszélgetés következik most. Nem dicsekszenek az ütközetnek hősi tetteiről, hanem folyik a szó, a beszéd emigyen: — Vájjon, hogy van a föld otthon ? — Szántanak, vetnek-e? A kukoricza benn van-e már ? Hát a répa. A krumpli. Mit is csinálnak szegény asszonyaink — aföldeinkkel. íme — a magyar ember! Íme Magyarország ... a földmivelő ország. A mely országnak egyetlen igaz, hü fejős tehene a föld . . . íme, a harcztéren harczoló nép, katonáink még áz ütközetek hevében is erre az áldott földre gondolnak. Mert tudják, hogy Magyarország a földből él. És ha a parasztnak a földből pénze van: akkor van mindenkinek. És jut mindenre. * Mi pedig itthon bizopy mostanában igen keveset vagy csak ritkán gondolunk avval: — Mi van a földekkel! Mi van a szántással, vetéssel ? Kik végzik ? Mi lesz a jövő terméssel. Áz újságokból csak a csaták, háborúnak híreit faljuk. A hírlapok keveset, ott hátul eldugva írnak arról, a mi Magyarország élete és létkérdése. Pedig hála Istennek az őszi gond ma is a régi és súlyos gond. Hadvezetőség és kormány rajta van, hogy az őszi vetés az egész országban zavarralanul menjen végbe. A hadjárat sorsát ugyanis nem az utolsó milliárd arany, hanem az utolsó ezer métermázsa liszt és hús fogia eldönteni. Minden erőnket össze kell tehát fogni, hogy anyaföld termékenységét az országnak, a magunk javának ne csak megtartsuk, de fokozzuk is. A magyar földnek jelehtősége tehát sohasem volt olyan nagy, mint éppen most. És hála a Gondviselésnek, hogy népünk ezt ig.v is fogja fel. Valami nagy, valami felemelő a magyar mezőknek képe. Öreg emberek, kik azt hitték, hogy ránczos kezeük már nem fogják többé az eke szarvát: az ifjak kedvével és lelkesedésével szántottak, vetnek. Asszonyok, a minőre mi, a kik a temetéseken szinte közönyösen, beszélgető kedvvel jelenünk meg : képesítve nem vagyunk. A csatatérről visszaérkezett sebesültektől úgy halottam, hogy a közös sir nem mindig kiásott sir. Vannak ugyanis esetek, mikor vagy idő nincs a nagy, a hatalmas sir kiásására. Vagy pedig olyan nagy a halottak száma, hogy elhantolásnak más módjáról kell gondoskodni. A halottakat t. i. összehordják. Jól, erősen mésszel öntik le és aztán földet hordanak reá, hogy a földkéreg egész dombbá domborul. Elmondhatjuk most ebben az óriási világcsatában, hogy ilyen, vagy olyan közös sírok, melyekben magyar hősök pihennek, úgyszólván a fél Európában találhatók. A hol csak a magyar katona dicsőséget szerzett a magyar névnek (ezt a nevet pedig most már az egész világ tisztelve említi) ott vannak közös sírok, melyekben a mi véreink porladoznek majd. A franczia erdők alatt. Az orosz harcztereken, a galicziai csatatereken. Szabács vára alatt, a szerb sziklákon, a montenegrói rengetegekben . . . még a tengerek huilámsirjaiba is jut. * ... Es hallottam katonák élő ajkairól egy megható epizódot. Arról a forró szerelemről szól, a legelső szerelemről, a mivel a magyar ember ezt a földet, ezt a magyar földet oly izzóan szereti. Egy földmives katona kis zacskóban egy pár marék földet, vitt magával. A maga kis földecskéjéből. És tartóV-,-------U~ -----------rXl. .■ tb.i« „„1---------- :i-----ma gyar nők most mutatják meg igazán, hogy kik? És mi lelki erő, fizikai készség lakik bennük. Magyar leányok, a kik sarlóval kezükben a már érett, aranysárga kalászokat aratták, most gyepiüt tartanak kezükben és még az eke szarvától sem ijednek meg. Magyar tanulók, iskolás fiuk a mezőn dolgoztak és dolgoznak. Áz őszi gond viszi őket. És a magyar föld nagy jelentőségének tudata. * . . És mikor estenden elvégzik a munkát, mikor feketén bólint az eper fa lombja, mikor a szép őszi estéken látják, hogy kikönyökölnek csillagok . . . úgy elgondolják : az a csillag ott is ragyog a harcztéren. És abban a csillagban a mi hőseink is látják, szemlélik a mi itthoni gondjainkat. És mikor elgondolják, mi van a magyar földdel otthon: megnyugodhatnak. A magyar föld rendben lesz. Isten és a nemzet akarja, hogy rendben legyen. Mester. Német vers a honvédhusz árról. Üzent a király és e kozák csöndes birodalmából indult a huszár kozákra orosz ellenségre. De bucsuzáskor . . . kisérte fiát öreg édes anyja is a városba. S az utolsó csók után egy kis zsák földet adott oda a fiúnak. Pusztai földet, amelyben ezer esztendő .óta nem nő más, mint fü vagy árvalányhaj A huszár magával vitte az ajándékot. Csatázott orosszal, megkergette a kozákot, táborozott erdőben, mezőn, a szabad ég alatt. Este mikor a hideg északi égen kigyult a esi]lag, a János ráhajtotta fejét a zacskóra. És a hazai föld el kezdett beszélni. A Tisza vizéről a pusztáról a pusztai gyerekekről. Hitta, csábította a puszta, a hazai föld, a hazai álom. Reggelre kelve már szólt a kürt a rohamra és a huszár kivont karddal vágtatott neki az ellenségnek ott Krasznik alatt. Golyó érte a mellét, de nem halt bele. Elvitték a szani tészek. A mikor felbontották a dolmányát, ott találták a maréknyi, magyar földet a huszár szive fölött ... És mindez nem rege, nem kitalálás. Az eset megtörtént. A minapi bécsi lapok tele voltak vele. Sőt meg is énekelték, verslábakba fonták. Robicsek Kurt a 88. gyalogos-ezred egyik vitéze német verset írt, melyben elmondja a gyönyörű históriát és szól a vers refrénje: Reit'd^Iusar, reit in den Tod ! Färb’ Feindeserde blutigrot! Reite Husar reit in die Welt Ungar muss leben und sterben als Held! Magyarul : Vágtass huszár, vágtass a halálba, a véred fesse pirosra az ellenség földjét. Vágtass huszár neki a világnak, a magyar élve halva csakis hős lehet. Ha éjjel megpihenhetett, feje alá tette. Hüs párnának, édes álomnak. És mikor elesett, közelgett a vég, a pár marék földet oda adta a mellette harczoló bajtársának és kérlelte, megigértette, hogy szive mellé teszi ... a közös sírban is. * Halottak napjának estéjén pedig majdjki- gyulnak az itthoni temetők. Hány lélek száll most oda a messze idegenbe ... a közös sírok felé a szeretetnek, az imádságnak lángjaival. Oh azok a közös sírok! Ha csak azokat a sziveket takarnák, nyomnák, a melyek benne nyugszanak! De százszor, ezerszer többel takarnak. Az itthon maradottak, az élőknek szivét is nyomják, szántják és szaggatják. A szegény tűzhelyen éppen úgy magukénak vallják azokat az ismeretlen sírokat, mint a -gazdagok palotájában. És itt is, ott is meggyujtják estenden az emlékezet világát. Még a gyertyákat is. És imádkozni fognak még ott is, a hol olyan régen nem imádkoztak. Igazán . . . Istenesen. És onnan a távolból ide érkeznek a dicső szellemek. Végig szállanak az élő és halottak városain és községein. És mi hallani fogjuk könnyeinket száritó és fájdalmainkat, enyhítő lágy zsolozsmájukat. Ne sírjatok! Azok, ezek a sirok nem oly zordonak. Dicsők . . Mi bizton tekintünk közös sírunk éjjeléből a győzelem felé. Ne sírjatok ! Viszontlátjuk egymást. Hiszen a mi csontjainkat Isten keze takarja. Bodnár Gáspár.
