Heti Szemle, 1914. (23. évfolyam, 1-52. szám)

1914-08-26 / 34. szám

Szent István napja

egészen más képet nyújtott Szatmáron, mint az előző évek, sőt évtizedeknek folyásában. E nap székesegyházunknak bucsu-ünnepe, melyre emberöltőkön által messze vidékekről érkeztek zászlókkal és megható ősi énekek hangoztatásával a „bucsusok“. Áz utóbbi években még nagyobb lendületet vett ez a felemelő zarándoklás, hogy a Jézus Szive Templomában is megbővült a kegyelem forrása. Ung, Bereg, Mármaros, Ugocsa megyékből érkeztek zarándokok. Buzgó hivek. Vasúton, gyalogosan egyaránt.

Az idén, a mostani Szent István napján a magyar nép otthon él. A maga templomában és családi tűzhelyén imádkozik. A történeti idők óriási hullámvetitései közt elzárva a világtól, a legszűkebb kis világtól, is vágyódva, „küzdve-küzd és bízva remél“. A zarándok csapatok tehát elmaradtak. A mi ünnepünk volt egészen az idén Szent István napja. Bensőséges, könyörgő és Szent István közvetítésébe kapcsolt ünnepünk. Székesegyházunk azért megtelt a szatmári és kevés vidéki hivővei. Az isteni tisztelet, leküzdve hiilásből származott gyöngélkedését megyéspüspökünk végezte, teljes oltárszolgálattal. Mise közben, evangélium utá dr. Bakkay Kálmán lépett szószékre es elmondotta mély elmélkedéssel, meglepően népiessé sűrített terlogiai tudásával, komolyságában értelmet megragadó és mégis hazafias érzelmektől hevülő, szépen felépített szent beszédét. Szent mise végén püspökünk a teljes búcsúval összekötött pápai áldást osztott ki a híveknek.

A székesegyházi énekkar, előkelő urak és hölgyek szives közreműködésével megismételte azt a hatalmas egyházzenei műsort, melyet felséges királyunk születése napján adott elő. Most is hasonló értékkel, nagy, lelkiismeretes készültséggel.

Régen tudjuk, hogy mennyi és mily értékes erőkkel, művészi rutinnal rendelkezünk mi itt Szatmáron. A közönség köréből pedig mily kedves készséggel sietnek közreműködni Isten dicsőségére és a hitbuzgalom emelésére. Miért kelljen tehát véka alá rejteni el egy Pataky Lajos országos nevű zeneköltő és kiváló művésznek talentumát. (Már a most harmadizben elő adott uj himnusz írója.) Miért kellene elmaradnia Holczmann Béla, Sándor Venczel, Jaklovics György, Sepsy Márton, Békevári Konrád iskolatestvér, főnöknek, a hivatalos karnagyok és orgonista ért ékes közreműködésének, sőt vezetői egyéniségüknek. Miért kelljen a lelkes, az Isten dicsőségéért rajongó kedves nőknek, honleányoknak gyönyörűen megnyilatkozó kedvérzetét, ezüst csengésű hangját fájdalmasan nélkülözni. Együttvéve azon uraknak és hölgyeknek Közreműködését nélkülözni, a kik egy kérő, buzdító, okosan tapintatos szóra ime ilyen fel- emelően kedves harmóniába olvadnak. Meg vagyunk győződve, hogy hasonló készséggel fogják majd emelni Irodalmi Körünk már eddig elért sikereit, főleg zenei tartamát. (Már is igyekszem ezt a nagy értéket megszerezni.)

És itt kell végre kifejezésre juttatnom azt az érzést, a mi már régebben nyomja lelkemet. Voltam ugyanis egyházmegyénk csaknem minden nagyobb városának templomi istentiszteletén. És részt vettem ezen városok társadalmi, kath. körbeli, népszövetségi előadásaiban és ünnepeiben. Más városokéban is. Csudás dolgokat tapasztaltam. Hatalmas, szinte elragadó és lelkes énekkarokat hallgattam, műsorokat élveztem. A városok úri és női közönségének osztatlan lelkes közreműködésével. És eszembe szökött a régi Szatmár. A Hehelein és Jandrics csudás duettjeivel. A régi énekkar, a szatmári urak és hölgyek hatalmas közreműködésével. A Müller Károly és Szabó István sose feledhető bariton mélységes és erőben bájos hangjával. És igy tovább . . tovább. És egyszerre csak hosszú szünet. Eifeledése annak, hogy a ki énekel, kétszeresen imádkozik. Meggyengülése az érdeklődésnek. A lelkesedésnek. Annak a tiszta gyönyörnek, melyben a lelkeket részesíti — a harmóniásénekbe öntött érzelmeknek és hitbuzgóságnak tiszta öröme. Nagy az öröm égben és itt a mi kis földünSzatmár-Németi, 1914. augusztus 26.

_____

„H

ETI SZEMLE“

kön, a mi kis világunkban, hogy — mostan, ezentúl már a kezdet nehézségein túl estünk. Ne engedjük a nemzeti érzéssel egyszerre fellángolt hitbuzgalmat elhamvadni. (br.)

A pápák nemzetisége. A legtöbb pápa a minthogy ez természetes is, mert a pápaválasztók többsége olasz kardinális, olasz ember volt. De került már idegen származású ember isapápai trónra. Német születésű pápák voltak : V. Gergely (996—999), aki Ottó karintiai herczeg fia volt. II. Kelemen (1046—1047), aki azelőtt Bamberg püspöke. II. Viktor (1055—1057), a ki Eichsädt püspöke volt és

IX. Leo (1143—1154) XIV. Kelemen pápáról is azt mesélték, hogy Leobenben született. Lande Gottfridnak hívták és fiatal korában nyomdász volt, kiderült azonban, hogy mindez nem igaz, mert XIV. Kelemen egy rimini-i kirurgus fia veit tehát olasz ember. Sohasem hívták Lange Gottfridnak. — Hollandus eredetű pápa is volt egy: IV. Adorján (1522—25), a ki Utrektben született. — Spanyolország két pápát adott a keresztény világnak. Spanyol születésű volt VIII. Gergely (1119—22), azelőtt Braga érseke és III. Kalixtus (1455—1458), azelőtt Valenczia püspöke. — Angol ember volt III. Adorján (1154 —59), görög születésű V. Sándor pápa (1409 —1410), azelőtt Kandia érseke. Aránylag sok a franezia származású pápa. Ilyenek voltak : II. Szilveszter (909—1003), aki auver- gnei-i ember volt. II. Kalixtus (1119—24), azelőtt Vienne érseke. IV. Orbán (1261—64),

IV. Kelemen (1265—68), IV. Márton (1281 —85), Természetesen csupa franezia pápa uralkodott mikor a pápa székhelye Avignon volt. Ebben az időben pápák voltak : V. Kelemen (1305—14), azelőtt Bordeaux érseke XXII. János (1315 —1334), VII. Benedek (1434—1352), VI. Innoczent (1352—62). V. Orbán (1367—70), XI. Gergely (1370-73), és VII. Kelemen (1373—94). — Portugáliai származású pápa volt XXI. János (1276—77) A többi pápa mind olasz születésű ember volt.

A16, honYédmenetgyalogezred zászlójának ünnepélyes megoldása.

Őszbeborult emberek beszélik, hogy Szatmár városa csak a szabadság-harcz napjaiban látott olyan megható, egységesen fön- séges képet, mint a milyen a 23-án, vasárnap d. e. 10 órakor élénkbe tárult.

Egy honvéd zászló megáldásának gyönyörű eseménye.

A hatalmas Deák-tér közepén búcsúzó honvédeink kéklettek, mintha csak az ég mosolygása verődött volna vissza. Körös körül vette őket a város közönsége. Gyermekei, ifjai, honleányai, férfiai, asszonyai, öregje ... az egész Szatmár.

A székesegyház oszlopcsarnokában van a tábori ,oltár. Az apácák által feldíszített oltár. És megérkezik az ősz főpásztor, a papsággal. Ez a csudás agg ember, a ki csaknem beteg ágyból kél fel s megifjultan, kiegyenesedve lép a seregek és hadak Urának oltárához. Felhangzik a székesegyház énekkarának gyönyörű éneke, himnusa. Beledördülnek a szent misének egyes részeibe a ropogó diszlövések s mikor mise végén felhangzik a magyar nép imádságos himnusa ezer és ezer szempárban rezeg a lélek harmata. ,

És odaviszik aztán a főpásztor kezébe a zászlót, mely az ég áldására vár. Körülveszik a zászlóanyák és koszorús leányok. Neveiket nem említjük. Most minden szatmári asszony anyja volt a dicső zászlónak. És minden szatmári leány koszorús leánya a kibontott lobogónak. A kik tehát közel jutottak e zászlóhoz: azoknak keblében minden szatmári anya és leány szép lelke ragyogott és nemes szive dobogott.

És megáldotta a főpásztor az Egyház áldásával ezt a honvédzászlót. És kezébe vette ezt a szent jelvényt a magyar püspök, a ki nagy évekkel vállain és fején a télnek tiszta fehér havával e perczekben ifjú lett.

Micsoda szép. Istenem, milyen történeti kép ? Főpásztori ornatusban, püspöki sü5

veggel fején nem pásztorbotot... nemzeti lobogót tart az Egyház apostola felszentelt kezeiben.

És megtörtént az áldás. És átadta az áldást könyörgő püspök vitézeinknek a zászlót. Aztán a székesegyház előcsarnokának lépcsőjén beszélni kezdett.

A beszédből szerkesztőnk — a nagy tömegben — jegyzetet készített ott a hatalmas, a hullámzó élő beszéd perczeiben. Hisz- szük, hogy a beszéd gondolatmenetét, — sőt mondatait is — ha nem is minden egyes szó hűségével, de lehetőleg megközelítő eredetiséggel visszaadjuk.

A püspök beszéde.

Vitézek! Honvédek, Kedves Testvéreim!

íme itt áll előttetek a megszentelt zászló!

Ezt a zászlót nektek Szatmár városának hatósága, nemes lelkű közönsége ajándékozta.

Messze tündöklik szépséges fehér színe. És reája szállott most a seregeknek, a hadak Urának megszentelő áldása, mely két ezer esztendőn át a műveltségnek is áldásos forrása. A mindenben megnyilatkozó isteni Gondviselésnek gyümölcstermő áldása. Ezt az áldást, Isten segítő malasztját látjuk e zászló eszméjében, mely zászlóra is a Mindenható áldását, segedelmét könyörögte le most öreg főpásztorotok.

Vitéz Honvédek ! Testvéreim, ha reáve- titek szemeiteket e zászlóra . . . egyik oldalán ott láthatjátok dicsőségesen uralkodó királyunk nevének kezdő betűit. A másik oldalán pedig a szent korona képét, a magyar birodalom czimerét.

Valahányszor tehát ezt a zászlót kibontjátok, jusson eszetekbe, hogy a mi felséges királyunk és az ő nevében édes hazánk a ti vitéz karjaitokra bízza önmagát, birodalmát, a mi édes hazánk oltalmát is.

Mi fönséges eszme ... a ti irántatok való bizalom, a bennetek való rendíthetetlen hűség, a mivel reátok, a ti vitéz karjaitokra bízza 16. honvédmenet gyalogezred vitéz katonái, a mely vitéz-menetcsapatnak ma van úgyszólván születés napja.

Vitéz honvédek! Ne feledkezzetek meg erről a két czimerről. Jusson eszetekbe, hogy a ti királyotok, a mi édes hazánk a ti hűségetektől, vitéz karjaitoktól várja a dicsőséges győzelmet.

Ezért adja a ti öreg püspökötök kezetekbe tehát ezt a zászlót, hogy térfias, bátor karjaitokkal megvédelmezzétek a királyt és hazát..

És tudnotok kell azt is, hogy e zászlóval kezetekben nemcsak a királyt, a hazát és magatokat védelmezitek, hanem családjaitokat, gyermekeiteket, házaitokat is, tűzhelyeiteket védelmezitek. Tudnotok kell, hogy a haza védelme nem csak fönséges eszme. Valóság. Nagy, magasztos kötelesség. És egyenlő nagy, fönséges a békeségnek gondolataival és valóságával.

íme, a ti karjaitoktól várja a békességet is . . , azt a szent és nagy békeséget, a mivel együttjár a fejlődésnek folylatása is. Ez az áldás a ti karjaiktotól is függ.

S valamikor az a nagy gondolat ragadja meg lelketeket, hogy tinektek nemcsak az anyagban való előmenetelért, de a magyar birodalomért, léteiéért és fenmaradhatásáért kell küzdenetek . . . tehát a legszentebb eszméért is : emlékezzetek meg róla, hogy küzdelmetek akkor lesz eredményes ... ha minden gondolatotoknak, minden lelkesedéseteknek, minden bizalmatoknak Isten lesz a középpontja. Ez a mindent felfogó és átölelő hit, eszme, valóság. Az Isten szent eszméje és valósága.

Isten! E hit, ez eszme, e szó,. e valóság legyen a magyar honvéd legelső és legutolsó gondolata.

Majd az Ur, ki a maga gondviselő útját, az embernek sorsát a gyarló (ész előtt sokszor elrejti, kinek végzését a gyarló emberi ész meg nem érti . . . majd az Ur adja meg a választ a világosságot . . . Miért kellet elmennetek. Mindig és mindenben az Ur adja meg a világosságot, a feleletet, de erre idő kell hogy érthető és világos legyen előttünk Isten szent akarata.