Heti Szemle, 1914. (23. évfolyam, 1-52. szám)
1914-07-08 / 27. szám
2 „HETI SZEMLE Szatmár-Németi 1914. julius 8. Egyházmegyénk gyásza. — A megyéspüspök körlevele öt vármegye papságához és hiveihez. — Megyés püspökünk köriévé épen lapunk zártakor jutott kezeink közé. Csak hogy halvány kivonatban közölhettük múltkori számunkban. Most tehát adjuk e gyönyörű, melegséggel telt és erővelteljes körlevelet egész szövegében, hogy a világi hívek is olvashassák. Villámgyorsasággal terjedt és villámként sújtott le mindenütt a rettenetes hir, hogy O császári és királyi Fensége, Ferencz Ferdinánd trónörökös és neje Hohenberg Zsófia herczegnő folyó hó 28-án Sarajevoban gaz merényletnek estek áldozatul és életüket vesztették. Megdöbbenés ül az arczokon, keserű fájdalom vegyül hazafias aggodalommal szivünkbe s letört remények virágai borítják édes hazánk földjét. A ravatal mellett megtört aggastyán, felséges urunk és királyunk kesereg legerősebb támasza, méltó utódja elvesztésén. Királyi szivében, ugyanakkor hii alattvalóinak lelkében is felelevenednek az elmnlt évek összes borzalmai, azok a legfájóbb sebei a szívnek, melyekre nincs földi gyógyír és csak isteni különös kegyelem, élő hitből fakadó lelki erő adhat enyhülést. Lábai előtt kicsiny árvák térdélnek, akinket az elvetemült gonoszság rémtette a legboldogabb család földi menyországától rabolt meg és taszított árvaságba, amelynek szenvedései mélységükben csak az eddigi boldogságukkal mérhetők meg. Feldúlva a keresztény család példaképe. Elpusztult minden, csak a szeretet maradt győzhetetlen, az, amelyik minden akadályt legyőzve egyesítette a fenséges házastársakat életükben s nem engedte elválni halálukban sem. Felséges urunk és királyunknak, a nemzetnek és nagy halottaink árva gyermekeinek mély gyásza nem annyira a külső pompát, mint inkább isteni segítséget kíván, Ezen mélységes gyásznak templomban a helye, ez a gyász imádkozni óhajt, — ha sírva, ha megtépett szívvel zokogva, ha könyek árjában és fájdalomtól élesít kló hangon is, — de imádkozni kell. Kegyeletből az elhunytakért, hogy elköltözött lelkűknek adja meg jóságos Istenünk a dicsőültek boldog nyugalmát s az itthagyott földi koronáért nyerjék cserébe az üdvözültek mennyei koronáját. Erősítő kegyelemért, vigasztalásért és megnyugvásért mindazoknak, akik lesújtva, vérző szívvel keseregnek veszteségük felett. Ezen okból elrendelem, hogy 1. a temetést megelőző napon este a templomok összes harangjai az egész egyházmegyében egy negyedóráig szóljanak, 2. az egyházmegye templomaira, plébániáira és iskoláira gyászlobogó tűzendő ki a temetés után való napig, 3. a temetés napján, amelyről minden lelkész kellő időben értesülhet, az egyházmegye összes plébániai és, szerzetesi templomaiban gyászistentisztetet tartandó, melyre a különböző hivatalok és hatóságok meghívandók. A székesegyházban az engesztelő szentmiseáldozatot ugyanazon a napon fogom bemutatni a Mindenhatónak. Kelt Szatmár-Németi, 1914. évi június 30-án. Tibor, püspök. A szomorú hajó . . . A „Viribus Unitis“ méltósággal t.ljesen szomorú lassúsággal vitte Trieszt felé a két hatalmas koporsót. Koporsókat, melyek Ferencz Ferdinánd trónörökös és Hohenberg Zsófia holttestét zárták be. A Viribus-t a pólai hajóraj kisérte. Mily megrázó gondolat, hogy a trónörökös és nejét e tengeri útban érte boldog házasságuknak tizennegyedik évfordulója. Hazafelé .. . Julius 2-án érkezett a csatahajó áldozataival Triesztbe. A városi közönségnek impozáns gyásznyilvánitása mellett szállították a koporsókat partra. A közönség nemzetiségi és pártkülönbség nélkül ott volt, hogy megadja a végső tisztességet a merénylet áldozatainak. Már a kora reggeli órákban a lakosság a város minden részéből és környékéről a város központi részeibe ^sietett és sűrű tömegben ellepte a rivát, mólókat, valamint a kikötőben lévő hajókat és egyéb jármüveket. Az útvonal mentén, a merre a halottas menetnek haladnia kellett, a közönség nagy tömegben várakozott a katonaság mögött. A római katholikus klérus Karún trieszti püspökkel élén a ravatal előtt állott. A tér szélein a tanuló i.juság foglalt helyet. Kevéssel nyolez óra után a hadizászlóba burkolt koporsókat a. Viribus Unitis fedélzetéről a hadihajók dörgő ágyuszava és valamennyi harang zúgása közben tengerészaltisztek partrahozták. A katonaság tisztelgett, a polgári közönség födetlen fővel fogadta a a koporsókat. A kiséret a koporsók mögött haladt a ravatalig. A koporsókat ravatalra emelték, mire Kariin püspök nagy egyházi asszisztenczia mellett elvégezte a beszerelést. Ismét felhangzott a hatalmas ágyuszó. A beszentelés után a koporsókat a halottas díszkocsikra emelték. Negyed tiz óra után a gyászmenet a déli vasúti pályaudvarra érkezett, a melyet majdnem teljesen elborított a fekete drapéria és a sok fekete zászló. A koporsókat altisztek vették le, a.«hol újból beszentelés volt. Ezután a koporsókat berakták a vasúti kocsiba és két katafalkra helyezték. Kilecz óra 45 perczkor a halottakat vivő udvari különvonat elindult Bécsbe. Este tiz óra volt, mikor a koporsókat hozó vonat szomorú lassúsággal ért be a bécsi fedett pályaudvarba. Néma csend borul a rengeteg közönségre. — Habt acht! Rechts schaut! — kiáltja a kirendelt diszszázad paracsnoka, aztán meglengetik a zászlót, dobpergés hallatszik, a katonák tisztelegnek, a czivilek leveszik kalapjukat. Most előre vezénylik az arciére- és da- rabonttestőrséget, mely sorfalat képez a halottas kocsi mentén. És oda indul a főpapság is, az egész segédlet. A koporsókat leemelik. Előttük a hivatalos udvari személyiségek. Elsőnek Nepallek szertartásmester, a két koporsó mögött pedig Károly Ferencz József királyi herczeg haladt; szomorú tekintettel. Es ismét mögötte két gyászruhás hölgy és egy szőke fiatalember, Hohenberg herczegnőnek, a trónörökös feleségének nővérei és a sógora. * És megindul a menet. Lassan, néma csendben bontakozik ki. A pályaudvar előtt az emberek százezrei szorongtak. Micsoda kép, micsoda ut következett. Tizenegy óra elmúlt, a mikor a halottas menet a Hofburg boltíves bejárata elé ért az udvar baloldalán, a Hofburg legrégibb részében, az úgynevezett Schweitzer-Hofban. A Hofburg-Kapelle ajtaja kinyílt. A kapuban a középen áll egy félméter magas ravatal, a melynek felső réozét arany szövet do- ritja, Ide helyezték pontosan egynegyedtizen- kettőkor a két koporsét, majdnem közvetlenül egymás mellé. A kápolnába is elkísérte Károly Ferencz József királyi herczeg a halottakat. Rajta kívül csak a legmagasabb funkezioná- riusok mentek be. A közöuség elől természetesen a kápolna el volt zárva és pontban éjfélkor már a környékéről is szétoszlott a tömeg. * A trónörökös párnak Becsben való beszereléséről szeretnénk inkább hallgatni. Miért kelljen e nagy, kegyeletes gyászhan- gulatba ürmöt vegyiteui. Hiszen, a mi történt nem kiszámitottan történt. Talán sziveAzok a szegény gyermekek... Nagy feladat volt az: hogyan közöljék az agg királlyal a rettenetes szerajevói hirt. Környezetét megremegtette az a gondolat, mi történik az uralkodóval, ha értesül a meg- változhatlan valóról. Paar gróf megy be végre, iszonyú tusakodás után a királyhoz. Egy féróránál tovább időzik ott. Könnyes szemmel, szinte akadozva mondotta el a megrázó hirt. O felsége a rémes híradást az első perezben úgyszólván nem akarta megérteni. Csak az emberfeletti szervezetnek a müve, hogy mikor az egész katasztrófa tisztán állott előtte, ő értékelte a leghelyesebben és elsőnek nyerte vissza hidegvérét. Teljes egészében mondatta el magának a katasztrófa lefolyását. Lehorgasztott fővel, némán hallgatta és közben reszkető kézzel nyúlt a szeméhez. Aztán felkelt a fauteuilből és emelkedettebb hangon, szinte önmagának ismételgette : — Istenem, hát még mit kell megérnem ? Ismét csendben múlt el néhány perez, melyek mindegyike örökkévalóságnak számit hatott. Paar gróf mozdulatlanul állott helyén és nem volt képes tekintetét ő felségére emelnj. Azután ismét a király szólalt meg: És pedig feledve mindent. Országait, népeit, elhallgattatva minden más fájdalmát, a szive, uralkodó érzelme tör ki ajkán. A három árva szökik leikébe. A leikéből ajakára: — Azok a szegény gyermekek! És újra! — Édes jó Istenem ! Azok a szegény gyermekek. Megint helyet foglalt. És most gondolataiba merült. Majd igy szólott: — Az utazásra tegyék meg rögtön az előkészületeket. Addig pedig egyedül óhajtok maradni. A király környezete távol ő felsége lakosztályától lábujj hegyen járt visszafojtott lélegzetével, könnybe borult szemmel . . . Az agg király pedig szomorú magányában . . . Imádkozott! * Hogy a trónörökös pár még a távolban is mily közvetlen összeköttetésben volt gyermekeivel, mennyire lelkében hordozta az apa gyermekeit és hogy minden pillanatban hozzájuk járt a lelke: feltárja az utolsó távirat, melyet gyermekeihez intézett. Mielőtt még Ilidzséből automobilon Sze- rajevóba ment . . . meghalni . . . Táviratot intézett gyermekeihez, Leirja a nap eseményeit és aztán emigyen fejezi be: — Ölel, csókol benneteket, apa. * És egy pár óra múltával ? Bekövetkezett a rettenetes tragédia. Mily leirhatlanul nehéz feladat lehetett az is: közölni azokkal a szegény gyermekekkel . . . hogy nincs többé apa 1 Megszűnt dobogni a szerető anyának nemes szive . . . Erről a szomorú ténykedésről Hohenberg Zsófia herczegnő egyik rokona ezeket a megható részleteket beszéli el: — A fenséges szülők Boszniába való elutazás előtt a gyermekeket Stanovsky dr. hitoktató -gondjaira bízta, aki a chlumetzi kastélyban tartózkodik állandóan és a három gyermeknek nevelője. Vasárnap délben érkezett a gyászhir a chlumetzi kastélyba, de senki sem merte közölni a gyermekkel. Délután megérkezett Chotek Henriette grófnő, az elhunyt Hohenberg Zsófia herczegnő nővére. Mikor a gyermekek meglátták nagy- nénjüket, örömmel futottak eléje, nyakába csimpaszkodtak, de a legidősebbik, a tizenhárom éves Zsófia herczegnő, hirtelen igy szólt: — Néni, miért vagy olyan szomorú 1 A grófnő elpalástolta felindulását és a mennyire csak bírta, nyugodt hangot erőszakolva magára, igy szólt: — Gyerekek, ma táviratot kaptam Szarajevóból. Mami és Táti nagyon betegek. Menjetek templomba és imádkozzatok, hogy gyógyuljanak fel. Lehetetlen leírni azt a rémületet és két- ségbeesét, amely a három gyermeket elfogta. Jajveszékeltek, zokogtak és kérdésekkel ostromolták nagynénjüket: Mi a baj ? Mikor betegedtek meg ? Es mindaketten-e ? Chotek grófnő alig bírta türtőztetni sírását s azzal tért ki a kérdések elől, hogy maga sem tud többet, még mára újabb táviratot várt Szarajevó ból. Sírva mentek a gyermekek a kastély kápolnájába és ott hosszan imádkoztak szüléikért. Közben a kastélyba érkeztek a rokonok, a nagybácsik; Nostltz-Rieneck gróf,
