Heti Szemle, 1914. (23. évfolyam, 1-52. szám)

1914-05-27 / 21. szám

Szatmár-Németi 1914. május 27.

HETI SZEMLE

3

az állandó könyvtár további fentartásának hive. De nem a mai szegényes formában, amikor — dicséret a fájdalom nagyon is szórványos kivételeknek — a nagyobb községek és városok túlnyomó része eleget vél tenni kötelezettségének, ha az államtól vagy valamely kulturegyesülettől ajándékba kapott, esetleg nehány száz korona költséggel a maguk erején létesített könyvtárát valamikép elhelyezi s kezelését, lehetőleg díjazás nélkül egyik tisztviselőjének vagy a tanítónak a kötelességévé teszi. Sőt, az esetek túlnyomó többségében, nemcsak hogy a könyvtár további fejlesztéséről, hanem a rendelkezésükre bocsátott anyag jókarban tartásáról s felfrissítéséről sem gondoskodnak. Ekként az útnak indított, jól felszerelt, csinosan bekötött könyvgyűjtemények nehány év alatt elron- gyolt, sokszor undorítóan piszkos és bosszantóan csonka könyvhalmazokká sülyednek, a melyek csaknem elfeledten tengetik nyomorúságos létüket a községház vagy az iskola valamelyik zugában.

Milyen más volna az eredmény, ha a községek e kis könyvtárak alapítását nem végső czélnak, hanem csak kiinduló pontnak tekintenék. Szerény alapnak, melyen évről- évre serényen tovább kell építeni, ha azt akarjuk, hogy méltókép felelhessenek meg népművelő hivatásuknak. Az alapvetés és továbbfejlesztés természetesen megfelelő anyagi áldozattal jár. Állami támogatás s egyesek áldozatkészsége megkönnyíti a községek dolgát, de nem veheti le teljesen vállaikról a terhet, még pedig többek közt már azért sem, mivel csak azt becsüljük meg igazán, ami nem úgy hull ajándékkép az ölünkbe, hanem saját fáradozásunk, áldozatkészségünk' gyümölcse.

Ma még bizony, néhány nagy város igazán dicséretes kivételével, a községek közönye a népkönyvtárak fejlesztése érdekében valóban megdöbbentő. A Múzeumok és Könyvtárak Országos Tanácsa hatáskörébe tartozó könyvtárak közül 1912-ben 1004 tett jelentést, de ezen 1004 intézet sorából csupán 49, tehát nem egészen 5°/o részesült a községek pénzbeli segélyében. A községek e hideg közönyét fel kell tehát rázni s nálunk is közkeletűvé kell tenni azt a nézetet, hogy a községi közkönyvtár ügye nem fényüzési kiadás, de a köz- oktatásügy szerves követelményeinek kielégítésére a nemzeti nevelésnek oly nélkülözhetetlen föltétele, hogy az iskolával egyenrangú tényező. Tudjuk, hogy a községek háztartása sok teherrel jár. És ha remélhető is az, hogy az állam folyton könnyít is a községek teherviselésén : azért

arra kall törekednünk, hogy oly módozatot találjunk, mely a legredukáltabb módon terhelné a községeket és mégis ennek az ösz- szegnek az értékét a legteljesebben, a legéletképesebben tudná kihasználni.

Arra, hogy minden község életképes, önálló, folyton fejleszthető könyvtárt létesítsen, nem gondolhatunk. Szakemberek alapos adatokra épített számítása alapján egy életképes önállókönyvtárlétesitése legalább 3000 K tőkebefektetést és legalább 1000 K évi kiadást jelent. Ekkora áldozatot csakis ott érdemes hozni, ahol a könytárt kellőképen ki is lehet használni. Községeink túlnyomó részében azonban már a lélekszám csekélysége és a népmozgalom lassúsága miatt sem lehet a kisebb községek könyvtárügyének ily megoldására gondolni. A czélravezető módozatot igen szerencsésen jelölte meg Wlassics Gyula, amikor felvetette a megyei és járási könyvtár gondolatát. A megye székhelyén vagy nagyobb járási székhelyein ott volna a nagyobb közkönyvtár, mely az egyes kis falusi könyvtárakat szünet nélkül ellátná uj küldeményekkel. A központi könyvtárak vezetősége az érdekkörébe tartozó könyvtári helyekről évről-évre befizetendő összegeken szerezné be a könyveket s kellő számú csoportokba osztva körözné a könyvtárak között. A könyveso portok a megállapodások szerinti időközökben kerülnének vissza a központba s cseréltetnének fel újabb sorozatokkal. Ekként a kis községeknek manapság alig gyarapodó s épen ezért rohamosan visszafejlődő könyvtáraiban folytonos élet lüktetne s egyre változó sorozataival állandóan ébrentartaná a lakosság éideklődését. Ez a módszer lehetővé tenné azt is, hogy a könyvek beszerzésére fordított összeg értéke teljesen kihasználtatnék s nem válnék időnek előtte holt tőkévé. Erre érdemes a községnek igazán azt a csekély pénzbeli áldozatot meghozni, mert lakossága folytonos művelődési tényezőt nyer a kis könyvtárában, melynek hatása csak a község szellemi és gazdasági erejének gyarapodását jelenti.

A megyei illetve járási könyvtár szerepére esetleg a megye vagy járás székhelyén működő városi közkönyvtár vállalkozhatnék, ami a kezelési költségek terén járna némi megtakarítással. De kezükbe vehetnék az ügyet a megyei közművelődési egyesületek is, amelyeknek ez intézmény életbeléptetésével kiváltkép hálás működési tér kínálkoznék, mivel eddig nem is álmodott mértékben fokozhatnák a nemzeti közművelődést, melynek leghatalmasabb eszköze a könyv.

A gyerek ki vacsora előtt, ki meg közben, anyjuk ölén, karján, ayjuk térdón már elszunnyadt. Hanem Filó szemét kerülte az álom. Hánykolódott a dohos szalmazsákon. Nyugtalanul. Nem engedte vére a pihenést.

A hold piros képe kisápadt. Á világítása határozottabb körvonalat húzott a tárgyak körül. Filó lelkében is biztosabb kontúrban rajzolódott ki a vágy a halászás után.

Vigyázva fölkelt az asszony mellől, eltolta a fazávárt s kiszökött az éjtszakába.

Szabadot lélegzett a szűre alatt. A kis kapuból még visszanézett.' Rettenve : ha hogy nem kiáltja-e vissza a felesége?

Nem vitt más szerszámot a kis meritőnél. A többit elkobozták a csendőrök. Tudta, hogy avval nem boldogul. Macskának való küszön kívül nem foghat vele mást.

Czigánymesterség, meg gyereknek való időtöltés, de lekuporgott a kikötőhid köveze- zetére. Élkészite'te az abroncsra fűzött hálót. S szomorú kedvteléssel szedegette ki a két- ujjnyi keszegecskéket. Türelemmel elüldögélt mellette. Csakhogy halászhatott.

Hajnalodott. Szépen haza ballagott.

Az asszony kisirt szemmel várta. — Elúsztatod te felőlünk ezt a kis házat.

Filó mentegetődzött. ígért: — De hát most az egyszer anyjuk . . . Úgy is olyan bucsuféle elkövetkezés volt ez . . .

A felesége asszonyhivéssel nyugodott bele, hogy ha úgy odanőtt, hát hiszen el kellett következnie.

Filó átaludta a nappalt. Este megint nem volt nyugta. Megszökött a családjától. Kiment az istállóba. Gyújtót gyújtott. Lázasan,"szinte remegett bele a keze. Ráesett tekintete ócska boritóhálójára. Leakasztotta a nagy faszegről. A nyakába vetette a szabad hálócsücskinél fogva. Kertszernek megszökött. Le a réti nádasnak.

Alighogy odaért, megkondultak a harangok. Félreverték. S világosság támadt az éjtszaka égen. A Filó háza tájékán.

Eszébe ütődött, hogy a gyújtót rádobta a babszalmára. Eloltatlan. Attól fogott tüzet. Rohant haza.

A füstölgő, agyonásztatott pörnye mellett ott virrasztott a felesége, meg a tűzoltók.

Sirt az asszony. Jajgatása beleveszékelt a pörnyesistergésbe. A gyerekek körülfogták. Az anyjuk sírásán sírtak.

Télire betakarított eleségük, mindenük odaégett.

Tar megszánta. Nádat Ígért nekik ; abból összetatarozhatják. Köszönték is. Keresték az uraság kezét. Csókolták. Hálálkodóan.

Az üszkös nád, kormos gerendák eltakarítása után betelepedtek a fedetlen épületbe. Beköltözött velük a nyomorúság is. Ösz- szeházasodva a szerencsétlenséggel. Az asz- szony ágynak esett. Ápolatlan feküdt. Filót verte a vére, amit sehogy se tudott megtagadni. A balatoni szőllőlengés hajtotta. A fogást meg elitta. Bánatában. Ha meg kijózanodott, elölről kezdte. De tiszta fejjel. Kó- tyagosan csak haza felé botorkált. Befeküdt a padiástalan istállóba. Meg se virradt, alkalmatos szerszámmal — ahogy az idő diktálta — a nádak, füzek birodalmát bújta.

A háza kopaszon meredt. Áz eső rámosta a szenes koromlevet.

Hortobágy a Yágóhid-utczában.

Aki a nagy magyar alföld rónaságán elterülő hortobágyi pusztát meg akarja tekinteni és a rajta legelésző ménes szilaj csikóit élvezettel akarja nézni, annak ma már a XX. században nem kell a prüszkölő vasszörnyetegre ülni, hogy az alföldre utazzék, mert mindazt megláthatja idehaza és nem kerül egy fillérébe sem.

Mindazok, akik a természet szépségében gyönyörködni tudnak, vegyenek maguknak csak egy kis fáradságot és esténként úgy 6 óra után sétáljanak ki a Vágóhid-utczába, hol gyönyörű idill tárul a szemük elé.

Az elhagyatott utczát bokáig érő pázsit fedi, melyen aztán estenként megjelennek a gyerekek vidám csapatai a lovakkal együtt és valóságos kis Hortobágyot varázsolnak az utcza térségére.

A gebék aztán, amikor kiszabadulnak a két rúd közül, mely egész nap közrefogja őket, neki vadulnak a szabadságnak és csakúgy szikrázik a patkó a lábukon, amikor a földbe rúgnak.

De mivel a ménes körül gyakran kis apró gyerekek is ugrándoznak, megtörténik az is, hogy a viczkándozó lovak patái nemcsak földet, hanem gyerekkoponyákat is érnek.

Éppen egy ilyen tragikus esetnek jutottam a tudomására e hó 22-én. Este 6 órakor a Deák téren látom robogni a mentőkocsit. Kíváncsiságom utána vitt, hogy megtudjam a balesetet.

Kissé már sokat loholtam a kocsi után, amikor kiértem a Vágóhid-utczába. A mentők már elvitték a sérültet. Az összegyűlt sopánkodó asszonyokat és embereket találtam csak ott, akik aztán kérdésemre előadták az esetet a következő rövidséggel :

Hát kérem szépen itt állandóan lovak legelnek az utczában. Minden este. Valami fiakkeresé a ló. A gyerekek pedig itt játszadoztak és egyet fejen rúgott úgy, hogy az egész homloka beszakadt. Most a mentők vitték a kórházba.

Mivel a sérültet nem láttam, e rövid beszélgetés után ott hagytam a sopánkodó tömeget és a következő utczák megtekintésére indultam.

Valósággal undorító az, amit ezeken az utczákon lát az ember Meztelen testű gyerekek fülig csupa porosak és sárosak, mert egész nap a nyitott csatornákban mászkálnak. Az utczák szemetesek és piszkosak. Talán ezek

A nád kúpba rakottan állt háza előtt. Meghordatta az uraság béreseivel. Fölverésre várt.

Leesett az első hó. Felesége nagy ri- mánkodására összeácsolt Filó egy szalufát. Verereket húzkodott a csúcsába. Neki támogatta a nádkévéket. Nem volt annak módja. Csak olyan kutyafuttában tevődött. Nem csap- tatta le. Hamar kibontogatta a szél. Ahogy összekóczolta, mintha szárnya nőtt volna. Elkészült. a Filó feje fölül.

Filó járta a haláltánczát. Biztos verem- bezuhanással. Jégen még csak halászhatott. Téli mód szerint. De nem a saját kompániájában. Más vezerese volt. Parancsoltak neki. Nehéz szívvel tűrte. Szenvednie kellett. Elkobozták a hálókat. A nagy hálójából szabdalta ki apró gyalogkészségét. A vezereket háztetőnek rakta föl. Nem alakíthatott bokrot. A más keze lába lett. Nem is tűrték szívesen. Veszekedett. Ittas embertől kitelik. A kis részt mindjárt elitta. Alig várta, hogy kitavaszodjék és szabadon halászhasson.

Addig is didergőn leste a borús, nyugtalankodó vizet. A levert nádasok szélében csavargóit. Örült, ha rákot, veszendő halat dobott ki a hullám. Kötényre szedte. Otthon megosztotta a családjával.

Nem halászhatott. A hánykodó vizen használhatlan volt a gyaloszerszárna. Szélcsendes hely nem akadt. A nádast learatták. Az fékezett a hullámokon. Az éjszaknyugati szél meg egészen ellene esküdött. Akkora viz- torlásokat hengergetett, hogy a kikötőhidat is átgázolták. A törésük hófehér sörénye lobogott. Ahogy száguldó paripáké. A hidkor-