Heti Szemle, 1914. (23. évfolyam, 1-52. szám)
1914-05-20 / 20. szám
2 HETI SZEMLE Szatmár-Németi 1914. május 20. Szentek, vértanuk vezették a fejlődés, haladás utján. Az eszmények martirszeretete tartotta fenn. Az eszmények elvetése, az anyagiak istenitése, pusztulást jelent. A pusztulás elhárításáért, a hitért, az öntudatos keresztény életért szólítja sorompóba Magyarország her- ozegprimása a keresztény gondol- kozásu elemeket. Az első keresztények hitét, az Árpádok dicsőségét, a Zrínyiek hősiességét, a Rákócziak önfeláldozását óhajtja lángra gyújtani a szivekben. Aki e törekvéseket gyalázza, ellensége a nemzetnek. És itt eljutottunk ahhoz a ponthoz, ahol el kell, hogy némuljon minden egyenetlenség, torzsalkodás, mert minden keresztény magyar ember beláthatja, hogy faji, nemzeti léte és a kereszténység fennmaradása között oly szoros az összefüggés, mint a mag és belőle fakadó növény közt. És ezért a kereszténység erősítésére irányuló törekvéseinket, — mit oly sokan magyaráznak félre — nem irányítja sem gyűlölet, sem támadás, hanem egyedül a lelkünk mélyén élő ama meggyőződés, ami tetteinket vezeti anélkül, hogy bárkinek jogait csorbítani, erényeit, vagy érdemeit kisebbíteni akarnók. Tudjuk, hogy hazánknak szüksége van minden polgárára és aki kötelességet teljesít, azt a jog is megilleti. Tiszteletben is tartjuk mindenkiét. Sőt tovább megyünk. A kereszténység védelmét sem akarjuk monopolizálni. Szívesen látunk bármily oldalról jövő minden olyan czélra irányuló törekvést, mely társadalmi, gazdasági életünk, a közerkölcs, tudomány és irodalom terén a keresztény elemet erősiti és beviszi a résztem otthon, rettentő zsivaj ütötte meg fülemet. — Mi az ? Tűzvész? Rablóhad? Vagy talán üstökös csillag gyűlt ki az égen ? O nem. Az utczaseprők jelentek meg. A Vadretek-utcában először, mióta fentáll. Teljes díszben glédába állanak, hat balról és hat jobbról, és . . . kimondhatatlan gyönyörűség . . . sepreni kezdik az utczát, a Vadretek utczát! A gyermekek üvölteni kezdenek a szokatlan látványosságra, mint siúz-indiánok. Az asszonyok is mind az utczaajtóba jönnek és pergő nyelvvel szólongatják hol eme, hol amaz utczaseprőt. Mert ha a képviselőknek joguk van meginterpellálni a minisztert, miért ne nekik a város szolgáit ? — Hol járnak, merre járnak egész esztendőben ? Talán csak nem mindig a piaczot seprik ? — Persze hogy azt! Hiszen ilyen derék asszonyok, mint magok kiseperhetnék az ut- czájokat is, mindegyik a maga háza előtt. — Hogy is ne 1 Hogy magok hasat eresszenek és tartsuk, mint a heréket? Rekedt kaczagás volt rá a felelet, miközben kőtára mozogtak tovább a seprűk. — Nincs is jobb dolga senkinek se, mint aki a városhoz bekerül valami léhiitő- nek. Megunta a kapát kaszát, meg a küzdelmet a nincsennel; hát hivatalt vállal, hogy holtig kenyere legyen. Az embereknek melegök kezdett lenni nem annyira az augusztusi nap hevétől, mint inkább az asszonyok kötekedésétől. Nehéz verejtékcseppek hullottak alá homlokukról, köztudatba, hogy a vezető szerep, a nemzetfenntartó erő: a kereszténységé. Azt senki el nem vitathatja tőlünk, hogy a kereszténység erősítéséért és vezetőszerepéért folytatott küzdelmünk ne lenne igazságos. Elfogultak lehetnek minden oldalon, de hogy hazánk keresztény állam és a jövőben is annak akarjuk megtartani, ebben nem lehet vélemény-különbség. Ézen gondolatnak adott kifejezést a kultusztárcza tárgyalása alkalmával Jankovich Béla közoktatásügyi miniszter, mikor kijelenti „hogy Magyarországon századokon az egyházak végezték a kulturális missiót, mikor az állam e téren még vezető szerepet nem játszott“; igy most méltányos és igazságos, hogy az állam és társadalom támogassa az egyházat nemzetfenntartó hivatásának teljesítésében és erősítésében. E törekvést segítheti elő az ország keresztény gondolkozásul elemeinek egyöntetű munkája. És a megértést szükségessé teszi a romboló áramlatok híveinek napról-napra intenzivebb támadása. S hogy az együttműködés eszméje napirendre került, erős bizonyítéka annak, hogy tényleg baj van. .A világbéke ünnepe. Május 18. Ha elültetek egy szilvamagot, meg tudom mondani, hogy abból szilva lesz. Hogy hány levél, hány gyümölcs lesz rajta, azt nem tudom megmondani. Az egész emberiség története is az ő fejlődésében, egy fához hasonlít : meg tudjuk mondani az emberiség jövőjét. Részleteket, vagy időt meghatározni nem tudunk. Hogy a fejlődésnek eme, vagy ama foka mikor fog hekövetkezni, azt nem tudhatjuk. Az emberiség fejlődését egyes események fel- feltartóztathatják, de meggátolni a fejlődést sem egyesek, sem egyes kifent bajuszokkal és bozontos szemöldökükkel csak úgy öklelőztek jobbra-balra. — Kényesek azok lelkem, mióta uj mundérban vannak. A felesége ténsasszony- nak hivatja magát egytől-egyig. Pedig az uruk a szolgák között is utolsó. — Hazudsz, paraszt! Több is vagyok mint az urad, mert a várost szolgálom. — Halljátok asszonyok, még ezek becsmérelnek bennünket! Verjük ki őket az ut- czából ! Lett erre nagy sivalkodás a fehérnép között. Beszaladni az udvarra és visszajönni seprűvel, szénvonóval, piszkafával csak egy pillanat müve volt. És most mondjátok el nekem, óh múzsák, hogy mi történt a Vadretek-utczában. Mert hogy ki mit beszélt, azt ti nem tudhatjátok ; hiszen ti csak kilenczen vagytok, még sem érti a szavatokat még Zeusz atyátok se, mikor együtt társalogtok. A részleteket sem láthattátok, mert porfelleg borította el a fényes Olimpuszt. Mikor a feldühödött amazonhad rároha- nóban volt a seprüs vitézekre, ezek nagy kétségben voltak: szaladjanak-e, vagy maradjanak. Mert a futás szégyen ugyan, de hasznos ; de megveretni az asszonynéptől még nagyobb gyalázat. Látta ezt Mars, a hadak istene, amint nagy zordonon ott ült az Avas legmagasabb bérczén. Szive fellázadt a gondolattól, hogy a férfi nemen csúfság esik az asszony nép részérói ; különben is aznap zördiilt össze feleségével, Vénussal : egy mentőgondolatot sugall a megszorult férfiaknak. Marokra kapták a sepriinyeiet és kövezettől jobbra balra belenépek nem képesek. Az emberiség fejlődése felfelé menő vonathoz hasonlít, a főiránya felfelé tart, bár néha esik a vonal. Azt az irányt, amely felé az emberiség halad, e szóval jelezhetjük : centralisatió, központosítás. A durvaságból, a vadságból mindinkább vészit az emberiség és nemesebb lesz, minél tovább halad a fejlődés után. Jelenleg a világbékének a megoldása az emberiség legfőbb feladata. Az a kör, amelyen belül az emberek egymással többé nem harczolnak, egymást nem gyilkolják, folytonosan bővül. Évezredekkel ezelőtt azok, akik a mai Róma területén laktak, harczol- tak egymással; aki a Quirinalison lakott, az harczolt a Palatínuson lakóval, tehát ilyen kis szűk körben már ellenségnek tekintették egymást az emberek. Harczoltak tehát azok, akik egymástól egy félórányira laktak. Még régebben bizonnyára harczoltak a szomszédok a közvetlen szomszédokkal; aki az egyik barlangban lakott, harczolt a másik barlangban lakóval. Évezredekkel később, vagy talán hamarább annyira fog tágulni ez a kör, hogy körülöleli az egész világot. A világnak egyesült államaiban harcz többé nem lesz. Törekedjünk megérteni a múltból, hogy ez igy lesz a jövőben. Ott, ahol az amerikai Egyesült- Államok állanak, nem évezredek, de évszázadok előtt különböző törzsek éltek, akik legfőbb feladatuknak tartották, hogy a másik törzs ellen harczoljanak. Az emberiség jelenleg is a legtöbb fáradságot, a legtöbb áldozatot, a legtöbb pénzt arra fordítja, hogy harczoljon azzal, aki más országban lakik. Ez a legnagyobb szégyene, a legnagyobb gyalázata az emberiségnek ! El fog jönni az idő, mikor rairólunk, úgy fognak beszélni, mint vadakról. A tanár be fog menni az iskolába és azt fogja mondani: „Akkor, amikor még az emberiség vad állapotban volt, az egyes országok a legtöbb pénzt, a legtöbb áldozatot, a legtöbb gondot arra fordították évente, hogy azokat az embereket, akik az ország határain túl laktak, mennél könnyebben, minél biztosabban, minél tömegesebben megölhessék. Európa hétezer millió koronát fordított évente az ember- pusztitásra és csak egy-ezer milliót az ember boldogitására. Hétezer milliót költöttek hadi czé- lokra és egyezer milliót kulturális czélokra: u. m. iskolákra, kórházakra, menhelyekre, stb. Elszörnyüködünlt és nem értjük meg, hogy lehetett valaha ilyen vad az emberiség, nem látták be, hogy ha ők azt a nagy áldozamélyesztették a porba és negyvenöt fokú szögben úgy szórták fel a gyalogjáró felé. A támadóknak szemök-szájuk tele lett az utcza porával. Szándékuk meghiúsult, mert azt sem tudták, merre van előre, merre hátra. Hangjuk rekedt rikácsolássá változott, mig végre csak a szájuk járt, anélkül, hogy hang jött volna ki belőle. De segítségükre jöttek a kutyák és rettenetes csaholásba kezdtek. És mivel ez a négylábú nép a drótnélküli teleg- rafálást már ősidők óta ismeri, a harmadiknegyedik utczából is előrohantak a komondorok és részt kértek az ügy elintézésében. Megszólaltak a kakasok is a kerítések tetejéről és saját hangnemükből fújták a harczi riadót. Az utczaseprők pedig feltartóztathatatlanul haladtak előre utjokon, aczélos karral szórva ki jobbra, ki balra az utcza porát és szemetjét. És szállott a por fölfelé, magasra, az ég felé; a por, mely az arasznyi vastagságban fedte az úttestet; a por, amelyet a hetek óta tartó szárazság alatt a szekérkerekek lisztfinomságura őröltek. A folyton közelgő veszedelem elől udvaromba vonultam én is. Mit kellett itt látnom ? Hűséges kutyám, aki Inas névre hallgat, a zárt udvarról nem tudván, hogy oda- kinn mi történik s csak a por fojtó szoron- gatását érezvén, elkeseredett nyöszörgéssel egy gödröt vájt a földbe, hogy mint a számum elől a tevék, fejét abba beletemesse. Kakasom pedig, a derék Rikolts, akiben már ezelőtt is fedeztem fel csillagászhajlamokat, ott állott tyúkjai között és nyakát meggörbítve, félszemét felfelé tartva, vizsgálta az
