Heti Szemle, 1914. (23. évfolyam, 1-52. szám)
1914-05-13 / 19. szám
Szatmár-Németi 1914. május 13. „HETI SZEMLE“ 3 Az első, amire gondolunk, hogy a tervbevett reformok folytán a magyar nyelv tekintélye és terjedése könnyen csorbát szenvedhet. Jankovich szándéka üdvös és hasznos volna, ha a nemzetiségek irányunkban barátságos és becsületes szándékkal viseltetnének. Ezt azonban csak a svábról és ruthénről mondhatjuk el nyugodt lélekkel. Kérdés, mi fog már most történni ? Az oláh, a szász, a tót a kapott engedmények folytán vérszemet kap, mindig többet és többet kíván és mert gyűlölet él szivében, alkalmas eszközt talál majd bennük a pángermdn és dákoromán izgatásokra. Eddig abban volt az erőnk, hogy kulturális, közigazgatási és igazságszolgáltatási téren szellemi fensőbb- ségiinkkel hódolásra kényszeritettük őket s most ezt a fegyvert is kiadjuk a kezünkből. A miniszter reformjának különösen a megokolása az, amely aggodalmainkat még jobban fokozza. Azt mondja, hogy a nyelv csak igen kicsi része a nemzeti műveltségnek. Konklúziója : tehát igen könnyen feláldozhatjuk. Ha ez igaz, akkor a Felsőbüki Nagy Pálok, a Kölcseyek, a Széczhenyiek, a Kossuthok és valamenyi reform országgyűlés küzdelme a magyar nyelv ügyében je lentéktelennek bizonyul. Vegyük ki azt a XIX. század életéből s akkor meglátjuk, mi marad ott? Nem, nemzeti műveltség s igazán magyar csak azóta van, mióta saját nyelvén folyik szellemi élete. Fordítsuk meg az indokolás tételét és mondjuk ki: nemzeti műveltség nincs nemzeti nyelv nélkül, nemzeti műveltség a nyel/ maga. Ez a lélek, ez a minden, a többi csak járulék, húr a ben sőnkben támadt hangok hangoztatására. Na akarjuk hát azt olyan könnyen feláldozni s uralmát egy másiknak, egyszerre többnek átenged ni. Egy kiváló publicistánk mondja: a nemzetiségi kérdés nem kultur kérdés, hanem hatalmi törekvés. Nem jogokat kérnek, hogy joguk legyen, hanem hogy hatalomra tegye nek szert. Mi következik ebből ? Ne kulturális utón igyekezzünk azt megoldani, a nemzetiségi nyelvek széleskörű terjesztését,, az iskolákba való bevezetését honosítva meg, hanem ha kell okfejtéssel és szép szóval, ha kell tűzze-vassal szerezzünk érvényt az egységes magyar állameszmének. Legyen mindenki az, ami akar, mondja magát beszédben szerbnek, tótnak, oláhnak, vagy szásznak, de amikor az állammal jő érintke zésbe, maradjon mindenben és mindenkor — magyarnak. Az uj sajtótörvény. KRÓNIKA. Az uj sajtótörvény szigorától sok minden jót vártak, üdvös reformot, amelynek első feladatai közé fog tartozni, hogy megszüntesse az újságok apróhirdetési keritőlevelezését. Szomorúan közismert dolog ez az erkölcstelen ismeretségkeresés, találkamegbeszélós, szőke és barna, csinos és fiatal, molett és karcsú asszonykák ajánlkozása, pillanatnyi pénzzavarból való kisegítő reklamirozása. Az újságok levelezési apróhirdetése egy mélységes, bűzös, erkölcstelen bünfertő, amelyre minden nehézség nélkül rá lehel mondani, hogy a közerkölcsnek megtépázója. A köny- nyelmii emberek legalkalmasabb eszköze a kirúgásokra. Mindenki úgy gondolta, hogy az uj sajtótörvény megszünteti ezt az erkölcstelenséget s nem engedi meg, bogy a ledér asszonykák és ficsurok a sajtó hasábjain szőjjék össze bűnös barátságukat. A 24. §. 9-ik pontjától várták ezt az intézkedést, mely azt mondja, hogy vétséget követ el, aki kifejezetten vagy burkoltan a közerkölcsbe ütköző hirdetést tesz közé. És a vétőkre egy évi fogházai, kétszáz koronától kétezer koronáig terjedő pénzbüntetést ró. Az általunk előre bejelentett keserű csalódás azonban bekövetkezett. Továbbra is kerítő maradhat a sajtó, nem lesz bántódása. Továbbra is lehet bűnös, erkölcstelen ismeretségeket keresni az apróhirdetésekben. Továbbra is megmaradhat a levelezés mint házasságtörési közvetítő. És amint a tények igazolják, meg is marad, mert folyik tovább a régi módon a bűnözés, a Jardin de Parisban, az Emkében, az X utczasarkon megpillantott szöszkének és barnucziknak a felszólításai, hogy a bensőbb barátság lehetséges-e ? Az első nagy csalódás az uj sajtótörvényben. na Uj fényképészeti műterem. BORGIDA VIKTOR modernül berendezett fényképészeti műtermét Szatmáron (Deáktér 7. sz. földszint, Fógel-ház) megnyitotta. Elvállal és művésziesen kidolgoz bármely, a szakmába vágó munkát. Felvételek műtermen kivül vidéken is áremelés nélkül. Városi közgyűlés. Hétfőn délután volt a májusi városi közgyűlés. A szokásos jelentéseken és a havi ügyek elintézésén kivül a következő fontosabb dolgokat tárgyalták. 1. A népfürdő a mérnöki hivatal tervei szerint 11 ezer koronába kerülne 150 személy számára. A tanács e terv helyett olcsóbb és nagyobb befogadó képességű fürdőt akar, azért újabb tervet készíttet, melyet a közgyűlés Dr. Tanódy Endre indítványára megsürgetett. 2. Kulcsár Lajos máv. főnök indítványára a közgyűlés kérni fogja a kereskedelmi minisztert, hogy a szatmár-erdődi vasúti vonalon a pálfalvai feltételes megállót helyezze át az uj kövesut keresztezéséhez; hogy reggel 5—6 óra közt egy uj motorvonatot engedélyezzen, melynek csatlakozása legyen a reggeli vonatokhoz és az erdődi vasul menetrendjét a máv. menetrendjével egyidejűleg állapítsák meg. 3. A közgyűlés a városi irattárnoki állásra hét pályázó közül Hermán Dezsőt választotta meg 23 szavazattal. 4. Az uj közkórház építésére a pályázatot meghirdették, a töltési munka megkezdődött, a régi kórháznál pedig a város ideiglenesen egy alorvosi állást szervez évi 1200 kor. javadalmazással. 5. A szatmári részi magyarajku gör. szert, katholikusok a hajdudorogi püspökség székhelyének Szatmár Németibe való helyezését akarták a városi közgyűlés utján kérelmezni. Mivel a főispán szavai szerint ez a kérdés végleg el van döntve, a kérvényt csak tudomásvétel végett küldik el Miklóssy püspöknek. .A. vallástanitás ellen. Az utóbbi időben erős mozgalom indult meg abban az irányban, hogy a népiskolák államosításával kapcsolatban a kötelező val- lástanitás a népiskolából kiküszöböltessék. A Szabadgondolkozás magyarországi egyesülete és az Uj Korszak czimü újság lapbizottsága ez ügyben nyilvános népgyülést is rendezett s a budapesti tanítótestület hasonló szellemű „határozat“-ának támogatására az ellenvéleménynek zajjal, közbekiabálással való elhallgattatásával határozati javaslatot olvastatott föl. Egyetemi s akadémiai tanárok Jó magam is elkövetem én azt, az asz- szonynak baja van a gyerekkel . . . Ezen a szón aztán fennakadtak minda- ketten. Tiszaháti magyar ember nem szeret gyerekekről beszélni. Nem illik az. Nem komoly emberhez való a gyerek sorsa után érdeklődni tizenhatéven alól. Ha pedig tizenhatéves lett, az már nem gyerek többé. Akkor már pipa a szájba, villa a vállra, akkor már „legény*. A leány? Az meg hátul köti csokorba derekán a kendőt, az már „eladó.“ így hát szótalanul ballagtak, egy ideig, rá sem ügyeltek az üde, kora tavaszi friss levegőre, mely körülöttük kergetőzött pár marék fehérhátu köddel. De Gáspár még sem állhatta szó nélkül, hát belekezdett egy közönséges mondókába: — Ej, nagy a drágaság. — Má hogy nagy ? — kapott szóba Balázs szomszéd. — Nem nagy a koma! — Hogyne vóna — bizonykodott Gáspár. — Hát higyje el, hogy az emberek maguk csinálják ezt a drágaságot. — Én nem csinálom — bölcselkedett Gápár. — Nem hát, kendtül ingyen kelne a széna . . . — Kendtül meg a zab ... — trompfolt vissza Gáspár. — Pedig higyje el szomszéd — nyelte le a tromfot Balázs — hogy ma már az óesó nem kell. Ma csak a drága kell. Minél drágább, annál jobban kell, annál jobban el kapkodják az embertül, ha ócsóér adná, a kutya se venné meg. — Híjába, de nem hiszem. — Tamás kend benne koma? — Kérdezte sunyi ábrázattal Csótor Balázs. — A vagyok . . . •— lökött egyet vállán a paraszt. — Pedig hát rosszul teszi, hogy nem hisz. Mer úgy van, ahogy mondom . . . Hogy messzi ne menjek, itt van ez a tojások ni.. Tele van a kosár vele. Olyan szépek mint a Karbunkulus, oszt hiszi-e, nem-e, ócsón még se kéne senkinek. — Hát hogy adná ? — Mongyuk, hogy ócsón ... — Mégis hogy? — Mongyuk, hogy krajczárjával, vagy azontúl .. . — Azontúl . . . — Úgy, hogy kettőt tennék egy kraj- czárra . . . — És nem venné meg senki ? — Nem . . . nem venné meg . . . — Megint Tamás vagyok, szomszéd. — Hát fogadjunk, ha épen úgy akarja... — Fogadni, azt nem. — Mert nem mér, mert nem mér — ir.dulatoskodott Csótor Balázs. — Pedig ugyancsak merek . . . — Akkor fogadjunk, no . . . — Mennnyibe? — Tíz pengőbe, tízbe azontúl nem akarok veszteni. — Hogy krajczárjával el nem adja? — Abba I — Jól van, ha már minden áron el akarja veszteni a tiz pengőjét ... de ott leszek ám én is. — Ott hát. Ott fog kend ülni mellettem a piaczon és bedugja a száját a pipa szárral, oszt hallgat, hallgat, mer ha megmukkan, a fogadás nem gilt. — Állok elébe — örvendezett Gáspár és csakhamar úgy is lett, beérkeztek a városba. A piaczon már ott ültek sorban a falusi árusok. Kinek teje, kinek vaja, kinek tojása volt eladó, de olyan tojása, mint Csótor Balázsnak, senkinek sem volt. Az szép volt, az szemre való volt, az gyönyörű, egészséges tojás volt valamennyi. Jöttek is hamarosan a vásárló asszonyok. Egyik másik meg is kérdezte Csótor Balázstól : — Hogy adja a tojást? — Ma jó kedvembe vónék, . . . egy krajczár darabja ... — kínálta Balázs. Az asszonyok szó nélkül somfordáltak tovább. Nem értették az egészet. Az egész piaczon négy krajczér egy tojás, csak ennél a bomlott embernél volna egy krajczár? Talán „négy“ et mondott, de hibás a nyelve és „egy“-nek hangzott. Hamarosan összeakadt két asszony. — Hallja már, egy krajczár a tojás darabja! — Hol? — Ott annál a veresbajuszu atyafinál. — Nem lehet az. — De igaz 1 — Olyan is az . . . Biztosan lopta, oszt túl akar rajta adni mig észre nem veszik, igy ni, jókor-tájt. És valóban úgy kellett lenni, mert Csótor Balázs most már kétségbeesetten ki- nálgatta portékáját. Öblös hangja bejárta a széles piaczot, úgy hogy mindenki meghallhatta.
