Heti Szemle, 1913. (22. évfolyam, 1-53. szám)

1913-02-26 / 9. szám

4

czió hívei anélkül, hogy néppártiak lennének s hajlandók hitéleti, társadalmi, kulturális téren munkát is édes-örömest magukra vállalni, csak ne stigmatizálják azonnal őket a föntemlitett politikai dogmatikusok s ne nézzenek rájuk miként profánokra szokás abban a nehéz munkában, amelyben minden karra, minden éleslátásu szemre, tiszta tőre, meg győzödéses lélekre szükség van.

Menjünk tovább! Előttünk van a keresztény szoczialista mozgalom tanulsága. — Évekkel ezelőtt indult meg ez a mozgalom s minden akkor már öntudatos keresztény emberben azt a reménységet érlelte meg, hogy a fenyegető szocziáldemokrata mozgalomtól magához vonzza a megtévesztett munkásságot s egy erős keresztény-nemzeti szocziális alakulást hoz majd létre, amely zökkenés nélkül fogja hazánk szocziális reformját keresztül vinni.

Ezt is tönkretette a politika. A keresztény szocziális mozgalmaknak, ha azt akarták, hogy eredményeket érjenek el, meg kellett volna maradni szigorúan gazdasági, társadalmi és kulturális mederben s ha talán véglegesen nem is, de egy pár évtizeden át távol kellett volna maguktól tartaniok minden politikát. Hatalmas terek kínálkoztak az akczióra. Ki kellett volna építeni az összes szakmák szakszervezeteit, a munkásegyesületeket, erős sajtóorgánumot kellett volna teremteni, azután röpiratok utján odafordulni a magyar keresztény intelligencziá- hoz s felvilágosítani őt a keresztény szocziális mozgalmak mibenlétéről, működésre kellett volna őket megnyerni a szabadtani- tás kulturmunkájában, minden erővel arra kellett volna törekedni, hogy a városokban már szinte rendíthetetlenül álló szocziálde mokráczia lassú, energikus munkával háttérbe szorittassék s helyét a keresztény szó cziális szervezetek foglalják el.

Meg vagyok győződve róla, hogy ilyen programra követése mellett most más ered ményekre mutathatnának vissza a keresztény szocziálisták s hiszem, hogy övék lenne az intelligenezia szimpátiája is. Csak egyet, csupán egyet kellett volna megtenniük, kikapcsolni egyelőre a politikát.

De nem igy történt. A csirájában levő mozgalom mindjárt a politika felé gravitáit. 1909. október 31-én megalakult a keresztény szocziálista párt, amelynek elnökéül sikerült Szapáry Pál grófot megnyerni. Már ez a tény elég indok az elmélkedésre. Szapáry Pál gróf 1910. január hó 6 án megindította a „Nép“ czimü esti napilapot. Február 5 én megalakult a pártkör, megelőzőleg január 17-én Giesswein Sándor dr. kilépett a néppártból. Nagy volt a lelkesedés. Csak az volt a csodálatos, hogy a párt legelső czéljának a néppárt szétrobbantását tűzte ki. — A lap hangjában igyekezett hasonló lenni ahoz a laphoz, amelynek nevével már fonetikus rokonságban is volt: a „Nap“-hoz. Neki támadt vezető embereinknek, magának Zichy Nándor grófnak is. Adta a radikálist. A párt részt vett a képviselő választásokon is. Azonnal 41 képviselő jelölttel kezdte, de magán a választáson csak 4 jelöltje vett részt, akik összesen 4500 szavazatot kaptak. Csupán Giesswein Sándor dr. került be a parlamentbe. — A „Nép“-rc vonatkozólag 1910. márczius 1-én kimondotta a pártvezetősóg, hogy nem hivatalos lapja s rövid idő múlva Szapáry Pál gróf megelégelve a fizetést beszüntette a „Nép“ et. Hogy az uj pártalakulás hírére milyen existencziák igyekeztek a keresztényszocziálistákból hasznot huzni, mutatja az, hogy a „Nép“ szerkesztőségének egyik tagja a lap megszűnése után rövid idővel a legnagyobb czinizmussal újságolta nekem, hogy már a Népszavába dolgozik. Ez volt a gyönyörű szép politikásdi játék.

S kérdem, vájjon hol maradtak ez alatt a szakszervezeti munkálatok ? Sehol. A politikai mozgalmat megelőzőleg meg volt amúgy gyengécske módra alkotva az épitő- munkások, szabómunkások, czipész munkások, vasmunkások, famunkások szakszervezete, 1911 ben megalakították az égető nyomdász szakszervezetet is. (Tudják e kérem, hogy a Stephaneum nyomdászai között még mindig kell szocziáldemokratát is tartani ?) Mindezen hat szakszervezetnek egynéhány

„HETI SZEMLE“

helyi csoportja volt csak, ezzel szemben a szocziáldemokratáknak 45 szakszervezete van teljesen kiépítve élén a szakszervezeti tanácscsal.

Elgondolom, hogy ha gróf Szapáry Pál szentendrei választási költségeit, a „Nép“ re fordított hiábavaló áldozatokat, vagy a pártklub bérét arra fordították volna, hogy megerősítsék a tengődő „Igaz Szó“-t, vagy a szakszervezetek kapták volna meg ezt az összeget, vagy talán fölvilágosító röpiratokra költötték volna mindazt, milyen máskép állanának !

S ha most vizsgáljuk a keresztény szocziális mozgalmat, annak előrehaladása igazán a semmivel egyenlő. Ide vitte a politika és azok az emberek, akik előtt az osztrák keresztényszocziálisták lebegtek követendő példaképen. Ha az angol Trade Union, vagy a német keresztény szocziális szakszervezetek példáját követték volna, amelyek a politikát másodrendű feladatnak tekintették, akkor törekvéseik más eredményt produkáltak volna.

A munkát pedig újból élűiről kell kezdeni, hisz a szrcziáldemokráczia halad előre s ezreket ragad macával az atheizmus és anarchia táborába. Es nekik vannak intelligens, képzett vezetőik, szocziologiájuknak van hatalmas irodalma. A keresztényszocziá- lizmusnak nincs, mert a politika volt az első teendője.

Szeretném sok, sok emberünket odavinni május 1-én az Andrássy ut sarkára, hadd lássuk mulasztásainkat s hadd lássuk a jövőt ....

Egy díszpéldány a „jó katolikusokéból.

(u. k.) Nem a katholikusoknak azon osztályáról lesz itt szó. akikről az öntudatos ka- tholikusok azzal a fohásszal szoktak megemlékezni, hogy: csak a barátainktól ments meg Uram minket, az ellenségeinkkel majd elbánunk valahogy. Mert ezek a barátok ugyan kellemetlenek, terhesek, kerékkötői a mi mozgalmainknak, de mégis jóindulatuak hozzánk, szivük vonzalmai szerint hozzánk tartoznak és semmi ellenszevvel sem éreznek irányunkban. A czimben említett díszpéldány azonban egészen más zsáner. Ez kellemetlen, terhes és kerékkötő, sok roszakarattal s nem sok őszinteséggel.

Dr. Fejes István szatmári ügyvédről szól az ének, aki „elöljáró beszéd“-et irt a „Szat- már és Vidéke“ múlt heti számába. Fejessel s az ő katholicitásával már régóta tisztában vannak a helyzet ismerősei. Nagyon jól tudják róla, hogy a katholikus vallás kötelességeit nem igen ismeri, kiváltságait azonban szivesen igénybe veszi. A saját vallásához való ragaszkodása mindössze abban merül ki, hogy elfogadja az iskolaszéki tagságot és néha nem támadja a klerikalizmust. Már a zsidósághoz erősebb vonzalmak kötik; ezeket soha sem bántja, sőt, ha a zsidókra nézve kellemes vagy kelle- meden incidens merül fel, menten kitör Fejesből az antiklerikális zsidóbarátság.

Nem gyanúsítunk és nem beszélünk a levegőből. Csak át kell lapoznunk egy-két évnek a krónikáját s tüstént beigazolva látjuk fenti állításainkat. Mikor az iskolatestvérek vették át a helybeli püspöki népiskola vezetését, akkor egyszerre felemelte tiltakozó szavát sajtóban és egyháztanácsban az a Fejes István, akinek azelőtt kisebb gondja is nagyobb volt a püspöki népiskolánál. Más oka és más joga eme tiltakozó fellépésre nem volt, mint hogy püspökfalatra fájt a foga.

A szatmári apátplebános beiktatása alkalmával egyik felszólaló nagyon őszintén talált nyilatkozni a zsidóságról; Fejesnek emiatt egy álló hónap g nem volt nyugta. Folyton az elhangzott nyilatkozatokon s a felszólaló személyén rágódott. A zsidókat emlegették — és Fejes reagált.

De legjellemzőbb az „Uj Szatmár“-ral szemben tanúsított viselkedése. Az azóta néhaivá lett újság bevallottan radikális, antiklerikális és aggressziv programmal indult meg. Papokat, vagy legalább is reverendákat evett minden számában. S erről a lapról a legmelegebb rokonszenv hangján emlékezett meg Fejes. Ettől nem féltette a felekezeti békét. Ha azonban mi nem vagyunk hajlandók szó nélkül eltűrni vallási intézményeink kipellengérezését, akkor mindjárt furkósbotot emel reánk Demeter ur, mivelhogy a felekezeti békét zavarjuk. S ezek után higyjük el neki, hogy őt a jóhiszeműség s a katholicizmus érdeke vezeti.

Legutóbbi czikkének megírására is az késztette, hogy kebelbarátja, Dénes Sándor ellen erősen felzudult a tisztességes közvélemény. A bajba került zsidónak a mentegetése egy hosszú apologia megírására késztette azt a kath. iskolaszéki tagot, akinek a Dénes Sándor hónapszámra űzött antiklerikáliskodásaira egy elitélő szava nem volt.

Az „elöljáró beszédben“ foglalt valótlanságok és gyanúsítások czáfolására, bármennyire súlyosak és felháborítók azok, — nem vesete- getünk szót. Mindenesetre nagyfokú szerénytelenség, hogy a katholikus vallás mibenlétéről olyan ember akar bennünket kioktatni, a kinek katholikusságát a keresztlevélen kívül semmi sem igazolja. Ahhoz egyenesen emeletes tudatlanság vagy feketemáju rosszakarat kell, hogy valaki a népszövetséget és a sajtóegyesületet úgy tüntesse fel, mint a melyek a papság hatalmi törekvéseit és anyagi érdekeit szolgálják.

Őszintén sajnáljuk azt a köztiszteletben álló, hitbuzgó kath. családot, amelynek lapjában Fejes igy védelmezi a kath. vallást. Bizonyosak vagyunk benne, hogy őket érintette a legkellemetlenebbül az a czikk.

Fejes István úrtól mi nem várunk sem hitvédelmet, sem életszentséget. De annyi önérzetet föltétlenül elvárunk tőle, hogy egyháztanácsos és iskolaszéki tagtársait megszabadítja attól a kínos helyzettől, hogy egy ilyen kollégával legyenek kénytelenek a szatmári kath. egyház érdekeinek előmozdításában együttmunkálkodni.

____________Szatmár, 1913 íebruárius 26.

Ke

resztény Magyar Népünk Gazdasági Romlása,

(Miklóssy István legújabb könyve.)

A tehetséges, idealista lélek nem elégszik meg a mindennapi megélhetéshez szükséges munka elvégzésével, hanem szabad idejét a közjó előmozdítására, saját faját fenyegető veszély megvilágítására, a nemzeti veszedelem ellen való védelemre fordítja.

Napjainkban, amikor az emberek minden lépésüket megfizettetik, amikor a mate- ralizmus virágkorát éljük, nagyon kevés azoknak a száma, akik minden anyagi érdek nélkül, sőt saját vagyoni előnyük ellenére tisztán a nemzeti érdekek megóvása, előmozdítása czéljából munkálkodnak.

Ily idealista, tehetsége^ lélek, ily önzetlen munkása a magyar faji érdeknek Miklóssy István, aki már eddig is számos oly müvei gazdagitotla irodalmunkat, amely müvekből a hazafias, mély vallásos érzés, a magyar faj forró szeretete sugárzik felénk.

Miklóssy István legújabb munkája arra a szomorú nemzeti és gazdasági jelenségre irányítja figyelmünket, hogy a magyar faj szegényedik, sorvad, kivándorol, a földet napról napra veszíti és az elvesztett vagyon oly népelem saiátjává lesz, amely a földet is csak, mint áruczikket kezeli és nem törődik a földhöz kapcsolódó nemzeti, közkötelezettségekkel.

Kényszereladások, szabad kézből való eladások utján a 100 holdon felüli birtokokból már 2.116.229 hold van a zsidóság tulajdonában és 2.215.198 hold a haszonbérletében.

Szerző rámutat arra a nagy veszélyre, hogy arisztokratáink és főpapjaink a nagybérleteket zsidóknak adják, holott ezen a réven a népet földhöz lehetne juttatni és a kivándorlást csökkenteni.

Ráirányítja főpapjaink figyelmét arra az aknamunkára, amely a szekulárizáczió jelszavával akarja az egyházat vagyonától megfosztani. Főpapjaink eddigi földbirtok politikáját a keresztényszoeziálizmus szempontjá ból kifogásolja, mert józan földbirtok politikával el lehet vonni a népet a szabadkőművesek aknamunkájától.

Meg kellene alkotni a Népszövetséget, melyben felekezeti különbség nélkül helyet foglalna minden keresztény ember. Ezekben