Heti Szemle, 1913. (22. évfolyam, 1-53. szám)

1913-02-26 / 9. szám

Szatmár, 1913. februárius 26.

HETI SZEMLE

3

Természetesen ide vezér is kellene, aki az irányítást adná.

Én ilyennek csakis a törvényhatóságot tekinthetem, mert egyedül az rendelkezik kellő szervekkel, hogy a szegénységet, annak mértékét és a segélyre való jogosultságot megállapítsa.

Nem úgy értem a vezérséget, hogy a város a többi jótevő segélypénzeit magához ragadja, vagy pedig, hogy velők rendelkezzék, hanem úgy hogy az időnkint tartandó gyűlésen a jótékony tényezők delegátusai bepillantást nyerjenek a város és egymás segélyező akcziójának tervezetébe, a kérelmezők felől felvilágosítást kapjanak s aszerint szabják meg a saját jótékonyságuk mértékét az egyesekkel szemben. így lehet elejét venni a becsapásnak is, aminek a magánadakozók annyiszor áldozatai.

II. Munkaalkalmaié megteremtése. Mun- kásközvetitésnek is lehet, nevezni. Erre föltétlenül szükség van, hogy egyrészt, aki magában erőt érez, becsületes munkájával keresse meg kenyerét, másrészt hogy akik munkakerülésből folyamodnak a jótékonysághoz. a munkaközvetitőkhöz uttasittassanak. A mindkét részről beérkező ajánlatokat a városi hatóságnak kellene nyilvántartania.

III. Dologházak felállítása. Tudomásom szerint Budapesten is vannak ilyenek. C/.él- szerü volna ezek szervezetét tanulmányozni.

IV. Szeyény-gyámi hivatal felállítása. Ez volna a lelke a segélyező akcziónak. De nem hivatalnok sereget értek alatta, melynek fönntartása nagy terhet róna a városra, hanem egy-két tisztviselő vezetése alatt az önkéntes vállalkozók lelkes kis csapatát, mely hajlandó önzetlenül dolgozni szűkölködő felebarátaiért. Volna közöttük ügyvéd, aki a szegények érdekét védné azok ellen, akiknek a családi állás jogczimén kötelességük volna hozzátartozóikról gondoskodni. Volnának emberbarátok, akik a szegényeket utczánkint meglátogatnák, hogy állapotuk felől tapasztalatot szerezzenek és a segélyosztóknak informácziót nyújtsanak.

De mikor igy a saját szegényeinkről gondoskodnánk, egyúttal szigorú rendőri intézkedéseket kellene tenni, hogy oly elemek, melyekről nyilvánvaló, hogy terhére lesznek a közönségnek, ne borítsák el özönnel a várost. Bagossy Bertalan.

A jezsuita-törvény eltörlése. Régi szégyenfoltja volt a régi törvénykönyvnek az a kivételes törvény, amely jezsuita-törvény név alatt volt ismeretes. Ez a törvény 1872 julius 4-én keletkezett, tehát akkor, amikor egyrészről a német-franczia háború, illetőleg a sedáni diadal széditő mámora, másrészről a pápai állam megsemisitése a gyűlölködő német politikának alkalmat adott arra, hogy telhetetlen gőgjében a német katholiczizmust meggyalázza. E törvény lehetetlenné akarta tenni a jézustársasági atyák működését, azért az emberi jogok ellenére durva brutalitással úgy intézkedett, hogy a külföldi jezsuitákat, mint veszedelmes elemeket, Németországból kitolonezoltatta, a német származású jézustársasági atyák működését pedig igazságtalan korlátozással iparkodott megbénítani. De aminek a gyűlölet és nem az igazság a szülőoka, nem maradhat az hosszú életű. Most azután győzött az igazság. A német katho- likusok szívós küzdelmének végre megvan a kivánt sikere. Ugyanis a czentrumpárt, amely a német birodalmi gyűlésen a német katholiczizmust képviseli, a múlt héten leszavazta a kormányt és határozatilag kimondotta, hogy az 1872- jul. 4-i törvény megszűnik és hogy ez a törvény kihirdetésének napján lép életbe. Nem az első diadala ez a német czentrum- pártnak. amely pompás szervezetével olyan hatalmas súllyal képviseli a birodalmi gyűlő sen a német katholiczizmust. S a következményekből az is várható, hogy be fogja látni Németország, hogy ez a jezsuita-törvény nem volt hasznára és csak az olthatatlan gyűlölet hordozói fogják talán érezni annak hiányát.

Ä nagy por, amelynek nincs vége.

„Vándorszínész korában Megyeri“ megénekelt sárga kabátján sem esett akkora folt, milyen a múlt héten lezajlott nagy pör nyomán Lukács Lászlót tetőtől talpig belepte. A Megyeri sárgakabátján még csak segíthetett volna pl. a Kováid tisztitó intézete; de Lukács Lászlót a záporeső sem mossa tisztára. Nincs az országban egyetlen egy ember sem, aki a Désy vádjainak igazságáról meg ne volna győződve és szentül ne hinné, hogy Lukács László csaknem közel ötmillió koronával károsította meg az állam- kincstárt. Az a Lukács László, akinek ravasz ügyességéről és örmény furfangjáról valóságos legendák keringenek, ez egyszer nagyon ostobául csinálta a dolgát. Maga ugrott bele a tintába. Három biró felmentette, de húszmillió ember bűnösnek tartja. Ennél szerencsétlenebbül még nem „tisztázta“ magát európai politikus. Dehát úgy kell neki, a nagyokos Lukács Lászlónak! Miért feledkezett meg a legelemibb lélektani igazságokról? Miért perelte Désyt csupán a felsőfokú „panamista“ szóért, nem pedig nagyszámú és nagysulyu vádjainak összességéért? Miért küldte a tanuk egy jórészét szanatóriumba ? Miért hamisította meg sajtójában a panama szónak közismert fogalmát ? És egyáltalán, miért tett lehetetlenné — per fás et nefas — minden bizonyítást ? Miért nem merte ügyét az esküdtszék elé vinni ? Miért nem mentette fel a bírákat a kormány- hatalom nyomása alól előzetes lemondásá- sával, amint annak idején Pplónyi tette ? Talán azért, hogy az igazságnak szabad folyást engedjen ? Ilyet csak nem fog elhinni senki! De azt mégis tudja mindenki, hogy a tiszta lelkiismeret nem fél a bizonyítástól, sőt maga követeli annak minél szélesebb ki- terjesztését. Aki fél a valóság kiderítésétől, az bűnös; és minél jobban tél attól, minél idegesebben küzd az ellen, annál bünösebb. Becsületes, jószándéku ember nem ellenzi az ut'czák világítását, sem a rendőrség intézményét.

Köteles tisztelettel vagyunk a magyar bíróság iránt. A Lukács Lászlót rehabilitáló bíróság iránt is. De minden tiszteletünk a bíróság s a büntetőtörvénykönyv iránt nem tarthat vissza bennünket annak megállapításától, hogy a fogalom meghatározásban és a szörszálhasogatásban túltett a Lukács pőrében Ítélkező bíróság a legöregesebb s a leg- skatulyásabb professzor-koponyákon is. Hogy mi a panama és mi a protekczió etimologice, genetice, objektive, szubjektive stb. arról sok kötetes akadémiai kiadványt lehetne szerkeszteni. De a Lukács esetének érdemleges elbírálásánál ez mind mellékes és nem irányadó. Itt az dönti el a kérdést, hogy a társadalmi közmeggyőződés, az élő nyelvhasználat mit tart panamának. S ez a becsületes paraszti nyelvhasználat panamának tart minden olyan közhivatali működést, amely a közt tudatosan megkárosítja, ha mindjárt csak egy 5 koronás bélyeggel is,. Hát még ha öt millió koronáról van szó! És kvalifikált panamának tartja ez a paraszti nyelv- használat a köznek olyatén megkárosítását, amellyel a panamázó a közzel szemben pénzhez, erőhöz és hatalomhoz jut. S Lukács László ezt cselekedte. Mert igaz, hogy a több millió koronát nem vágta zsebre, sem a családjának át nem adta. De vett azon magának egy parlamenti többséget, amelynek vál- lain a miniszteri, majd a miniszterelnöki bársonyszékbe emelkedhetett, talán még ki- lenczágu koronát is kaphat. Mig ama több milliós pártkassza hiányában talán ma is a nemzeti társasklub féllábon unatkozó árvagólyája, vagy eselszövő pókja lenne. Hát kinek a javára „protekeziózott“ Lukács, ha nem magamagának !

Soha még parlament a többségi jogot otyan tartolczi kamattal ki nem használta, mint a jelenlegi munkapárti képviselőház. Az istenekként imádott ezézárok s az „Isten kegyelméből való“ középkori despoták nem merték roppant hatalmukat zsarnokibb intézkedésekre felhasználni, mint a Magyar Bank kegyelméből született nemzeti munkapárt. A többségi elv szent nevében rúgták

fel a házszabályt, fojtották meg a szólás- és sajtószabadságot; a többségi akarat érvényesülésének czimén hurczoltatták ki rendőrökkel a nemzet képviselőit és fosztották meg komoly tartalmuktól a nemzet összes alkot- mánybiztositékait. Széli Kálmánnak becsületes választásokon szerzett impozáns parlamenti többsége volt, mégsem mert még gondolni sem olyan radikális és brutális „rendcsinálás“-ra, amilyet a Tisza-Lukács szövetkezet elkövetett. Hát ha egy kormány a felelősségnek ilyen kolosszális tonnasúlyúival terhed meg a többségi jogokat, akkor annak a többségnek az erkölcsi teherbírás legszilárdabb alapjaival kell rendelkeznie. Sem keletkezéséhez, sem a nemzeti akarattal való teljes azonosságához a gyanú vagy a kételkedés árnyékának sem szabad férkőznie. S a hatalmat birtokló többségnek a legaggályosabb lelkiismeretességgel kell őrködnie azon erkölcsi alapnak tisztasága és érintetlensége fölött, amelylyel jogfosztásait és basáskodásait legalább úgy, ahogy igazolni tudja. Ámde mi történt ? Mindjárt a választások után kisült, hogy a többségi jogok kihasználásában mértéktelenül tobzódó munkapárt kevesebb szavazatot kapott, mint az ellenzék. A Désy Zoltán vádjai pedig még azt a kevés szavazatot is megfosztották minden erkölcsi erejüktől, mert kimutatták, hogy azok pénzen, még pedig közpénzen vásárolt szavazatok voltak. Ha a mai többségben volna becsületérzés, ha volna lelkiismerete s egy szemernyi önérzete, akkor az említett tényekben felismerné létezésének és politikájának halálos Ítéletét és visszaadná a nemzetnek tisztességtelen utón nyert megbízatását. Csakhogy a munkapárti berkekben önérzet, lelkiismeretesség, becsületérzés mind elavult, lomtári rekvizitumok. Ott most kizárólag az aranyborjú, meg a husosfazék kultusza divatozik.

Ä restauráció munkája.

Irta: ORGANIZÁTOR.

„Egy a ti Mestereitek, Krisztus.“

I.

Restauráczió és a politika.

Ez az, ami bennünket széttagol, megbénítja sokszor munkánkat. Emberek, — akiknek tudniok kellene, hogy egymásra vagyunk utalva, hogy az összetartást, amelyet Windhorst hagyott híveinek, nekünk is örökségül kell elfogadnunk, — úgy néznek esetleg más politikai nézeten levő katholikus testvérükre, mintha ellenségük lenne.

Nem foglalkozom jelenleg a vallásnak és politikának viszonyával. Tudom, hogy a kettőnek reláczióban kell egymással lenni. De vájjon megegyezik-e a jelen körülmények között a kereszténység ! gondolatával, hogy szinte alig van mozgalmunk, amely ne állana valamelyes módon a politika égisze alatt? Szabad-e magyar katholiczizmusnak a jelen körülmények között, midőn politikai jogainak (sajnos csak politikai jogainak) birtokában van, a politikát annyira előre tolni s emiatt talán kevéssé támogatni a társadalmi szervezettség kiépítését s a hitéleti restauráczió munkáját, amely a már elveszett ethikai pozicziót !adná vissza az Egyháznak. Ha az Egyháznak meg van hazánkban a tömegek lelkében élő ethikai pozicziója, akkor én nem féltem az Egyház politikai azabadságát, jogait. De ha az ethikai poziczió elvész az iii- telligenczia és a nép köréből, akkor csak egy erősebb viharnak kell jönnie s vége van a politikai befolyásnak sőt a jogoknak is.

Ne értsenek félre. Daczára annak, hogy más politikai nézeteket vallók, én a néppártnak jelenlétét a parlamentben a kereszténység szempontjából szükségesnek tartom. Sőt kívánatosnak tartom parlamenti tagjainak gyarapodását is. De a politikai izoláltságnak nem lehetek hive, mert veszélyesnek vélem. Megvonni attól a katholikus 'nevet és lényeget, aki a jelenlegi körülmények között — ezt aláhúzom, — más politikai pártban foglal helyet: ez a politikai dogmatizmus. Az Egyház helyzetének föltétlenül javulását jelenti az a tény, hogy vannak már az intelligen- czia körében is nehányan, akik a restaurá-