Heti Szemle, 1913. (22. évfolyam, 1-53. szám)
1913-02-26 / 9. szám
2 HETI SZEMLE Ne felejtsük el, hogy a liberálisok, szabadkőmivesek és ezocziáldemokraták tolvajnyelvén „a klerikalizmus“ a kalh. vallást, vagyis a kath egyházat jelenti. Ha valakit klerikalis-nak mondanak, ugyanazon tolvajnyelv szerint annyit tesz, hogy az illető hű és derék katholikus ember. Találóan mondja valaki : A „klerikalizmus“ okos, ravasz emberek találmánya, hogy az ostobák felüljenek neki. A szegényügy. A szegény ügy Szatmáron csakugyan szegény ügy. Polgármester és tanács tanácstalanul állanak vele szemben. Közgyűlésen, ahol komoly határozatokat várunk, amolyan magyaros negédességgel könnyitenek szorongó lelkükön : — Nagy a feje; búsuljon az állam felette. Már engedelmet kérek, a mi szegényeink első sorban reánk tartoznak. Ha megvan a módunk, hogy rajtuk segítsünk, a kérdés rendezését ne akasszák az állam nyakába, amely csak úgy görnyed a magas politika terhei alatt. A szegényügy rendezése szociális feladat, amelyet a mi szükebb körünkben is meg lehet, sőt meg is kell oldanunk. Hiszen minket szomorít a segítségre szorultak szenvedő arcza, hozzánk hangzanak fel esdekléseik, bennünket állítanak meg utunkban az alamizsnáért kinyújtott reszkető karok. Nem csupán az altruizmus, hanem a helyes önszeretet is megkívánja, hogy távolítsuk el a nyomor képét közelüukből, azáltal hogy rajta segítünk és szüntessük meg városunknak azt a hamis külszínét, hogy tizedrésze ut- széli koldusokból áll. De a segítést az igazi szegények kipu- hatolásán kell kezdeni, mert a mai állapot fentartása mellett Szatmár az élelmes koldusok Eldorádója lesz, mig a szerény és tisztességes szegények éhen halhatnak benne. Másképen fest a nyomor képe a Deák- téren és környékén és máskép a perifériákon. Aki ott hétrét görnyedve kunyorál a délelőtti órákban, az itt polgári megelégedéssel ballag haza, kosarában fehér czipóval, pecsenyéhez való hússal és egyéb földi jókkal, hogy otthonában a saját fajtája között egy orgiává fejlődhető pálinka-szoarénak vesse meg az ágyát. Amely nő ott óvatosan besurranva könyek között esdi ki valamelyik főrangú jótevőtől a bankót, az itt mint kalapos nagySchiller is, akiket Kisfaludy Károly is olvasott és szeretett. Különben is abban a korban szokásban volt az átdolgozás a mai fordítás helyett. Kisfaludy Károly tehát csupán a rendes szokásnak engedett, amidőn A pártütök tárgyát idegenből vette. Sokkal fontosabb azonban megállapítanunk azt, hogy Claurennek ezt a novelláját czéljának megfelelően tudta jelenetezni, sőt sokkal kerekdedebb mesejüvé tette. Nála a színi előadás nem a városban történik, hanem Hajnali! házában. így a cselekmény egységesebb s egyszersmind megokoltabb is lesz a Hajnali! színészet iránt való szeretete miatt. Claurennél a színi előadás csak betétféle, amely lazán függ össze az egésszel, ellenben A páiHitök-ben ez lesz az egészet mozgató főeselekmény, amelyet Hajnali! személye jól megmagyaráz. Az is egészen természetes, hogy Kisfaludy Károlyban ez a tárgy egészen más érzelmeket keltett, mint Claurenben. A Clauren parasztjai természetesen német jellemiiek, de a Kisfaludy Károly darabjában már magyar parasztok jelennek meg, úgy, ahogyan azok Kisfaludy Károly korának magyarnemes szemüvegén át nézve éltek a középosztály előtt. Mert Kisfaludy Károly idejében a költészeti ágak közül a lira már befogadta ugyan némileg a népies lira egyes elemeit, de azért az epikai és a drámai köl tészetben a népet nem volt divat komolyan szerepeltetni. így volt ez a németeknél is. Ezért még ha át is vette volna Ki.-faludy Károly teljesen ClaurenDek ebbéli felfogását, akkor sem vált volna idegenszerüvé. Tehát, ha Kisfaludy Károly is nevetséges színben látja a népet, csak kora felfogását vitte szinsága tisztes társaságban . . . Hogy is mondják ? Adja a bankot. Innen van, hogy Szatmáron az alamizsnán eltartott nép nem társadalomellenes. Hogy is volna az? Hiszen ránézve szükebb társadalmunk jobban berendezve nem is lehetne. A holnappal nem törődve gond és munka nélkül élheti le napjait; meggömbölyödhetik és pocakot ereszthet. De a méltatlanok kielégítése mellett annál erőteljesebben hangzik fel a közlelki- ismeret szava: — Miért nem segítünk a valódi szegényeken ? Miért nem szabadítjuk meg a végső kétségbeeséstől a tisztességes de szerény szegényeket? Miért nem juttatjuk munkához azokat, akik inkább éhen halnak, semmint kolduljanak? Hiszen a magyar elme találékony a nemzet tagjainak megmentése körül! Már van egy rokon intézményünk, az elhagyott gyermekek gondozása, amely olyan tökéletes, hogy az egész világ szociológusai Magyarországba jönnek tanulmányozni annak áldásos intézkedéseit és kézzel fogható eredményeit. Nem lehetne-e annak áz eszméit átültetni erre a parallel mezőre is? Mint ahogy mindig könnyebb valami negatívumot megállapítani, mint pozitív intézkedéseket életbe léptetni : a közgyűlés is kimondta, hogy a szegényházak intézménye nem czélravezető. Tekintve a magyar ember szabadság- szeretetét, irtózását minden szabályozott életrend iránt egészen természetes. Fogadni mernék, hogy az öreg Tamás, a közismert volt talyigás, aki hetven éves koráig becsülettel kereste meg kenyerét, most rögtön otthagyná az öregápoló intézetet és nyolezvan év terhével a vállán ismét felvenné az élettel a küzdelmet, ha eltiltanák attól, hogy szabadon róhassa végig azokat az ut- czákat, amelyeken egykor hol fakó hol pejlován a tömegből hősileg kiemelkedve végig- koezogott. De nekünk nem negativ megállapítások kellenek, hanem pozitív intézkedések vagy legalább is ilyenek létrejöttét czélozó komoly javaslatok. És merem állítani, hogy nemesebb feladattal a helyi sajtó nem is foglalkozhatnék, mint ezek megvitatásával. Különösen áll ez a Heti Szemlére, mely bevallott jellege szerint keresztény újság, s a közhit papi orgánumnak tartja. Tudom, hogy a közigazgatás vezérem- bereit mi tartja vissza a szegényügy rendepadra. Nem rajta múlt tehát, hogy nem ő irta meg az első népszínművet, mivel ahhoz nem a tehetsége hiányzott, hanem a kor volt olyan, amely még nem teremthetett népszínművet. Ehhez nem kevesebb volt szükséges, mint a múlt század negyvenes éveinek mindenben a népies felé való haj- lása. Kisfaludy Károly tehát kora felfogását adja, amidőn még a nevetségest is túlozva hozza színre a népet és belőle valóságos karikatúrákat alkot. Ez a felfogás azonban akkor a való színébe öltözöttnek látszik, mert Gaal György azt kérdi tőle, nem fél járni az utczán a Körmösdy-féle táblabirók miatt. Kisfaludy Károly is említi, hogy egyéb, más vigjátékaiban alkotott karikatúrái miatt sok megtámadtatásnak volt kitéve. Akkor ezekről a bohózatszerüen megrajzolt alakokról azt hitték, hogy valóban élő személyek, ma azonban már jól tudjuk, hogy népünk legkevésbbé sem oly egyiigyü, mint A pártütök ben. De azért nem kell azt hinnünk, hogy Kisfaludy Károly szatirizál, csak azt, hogy nevettetni akar. így a kántor, a kisbiró, az öreg biró és a falu tanácsa csupán jól megrajzolt karikatúrái saját típusaiknak. Kisfaludy Károly előtt csupán egy czél lebegett: hogy mulattasson. Másra nem gondolt. Ezért van aztán, hogy darabjaiban nincs is tulajdonképeni főhős. Mert pl. A párt- ütök-ben senki sem mondható még csak fontosabb személynek sem. Ezek után az a kérdés merül fel : mi hát a Kisfaludy Károly érdeme, ha tárgyát idegenből vette; ha alakjai minden jóízű humoruk mellett is inkább karikatúrák, mintSzatmár, 1913. februárius 26. zésétől. Arra a paragrafus-erdőre gondolnak, melybe a szabályrendeletet öltöztetniük kellene. Visszarettenti őket törvényeink hiányossága, melyeknek a szocziális terhek méltányos és igazságos elosztásáról főbb vonásokban már a szabályrendeletet megelőzőleg kellene intézkedniük. De ez nem lehet a rendezés akadálya, Mert a törvény anélkül is ritkán tökéletes. Hányszor kell rajta vagy novelláris utón, vagy rendeletekkel segíteni ? Nézetem szerint a szegényügy rendezése a társadalomtól a következő feladatok megoldását kívánja: I. A segélyező erők öntudatos együttműködéséi. II. Munkaalkalmak megteremtését. III. Dologházak felállítását. IV. Egy szegény-gyámi hivatalt. Ez a négy oly szoros kapcsolatban van egymással, hogy egymástól el nem választható s egyiknek a működése a másik nélkül csakis félszegeredményeket hozhat létre. Előrebocsátom, hogy a szegényeket meghagynám hozzátartozóik körében s csak akkor bíznám őket másokra, ha ezt súlyos okok kívánnák, és mindkét esetben fönntartóiknak juttatnám a segélyt. Mert alig van olyan gyenge és nyomorék ember, aki valamely családban vagy háztartásban hasznos szolgálatokat ne volna képes teljesíteni és épen azért némely helyen a kapott pénz fejeben ne tűrnék meg el a házukban. Lássuk már most a segitő-akezió tényezőit egyenkint. I. A segélyező erők öntudatos együttműködése. Mindenki tudja, hogy alig van Ma1 gyarországnak olyan városa, amelyben annyi alamizsna jutna szegényeknek, mint itt Szatmáron. A törvényhatóság, a püspök, káptalan, Szent Antal perselye, nőegylet, a különböző felekezetek egyházai nemes versenyre kelnek egymással, hogy gyámolitsák a szegényeket. Vegyük még ehhez azon nagyobb házakat, melyekben egész sereg részesül az ingyenebéd jótéteményében. Csahogy mind ez a jótékonyság rendszertelenül, szétforgá- csolódva. oszlik el. Rossz értelemben teljesedik be az Üdvözítő szava, hogy nem tudja a balkéz, mit csinál a jobb. így aztán valóban szemesé lesz az alamizsna, az élhetetlen pedig kiszorul az utczára, vagy pedig martaléka lesz a lassú éhhalálnak. Nem lehetne-e a jótékonyságot szervezni, hogy valamennyi erő egymást megértve összemüködjék ? sem valódi jellemek ; ha darabjának nincs is valódi hőse? Mindezekre azt kell felelnünk, hogy A pártütök értéke nem is esztétikai, hanem irodalomtörténeti érdekességében rejlik. Mert irodalomtörténetünknek nem csak az esztétikailag becses, hanem a historiailag fontos darabokat is kell fejtegetnie. Fontos darab A pártütök mint az első népies dráma, amelyben azonban a nép csupán komikus elemként szerepel; érdekes ez a darab, Kisfaludy Károlynak, a vígjáték atyjá-nak második vigjátéka ; és végre megemlítésre méltó, mint a markánsan megrajzolt karrikaturák tárháza. Összegezve az egészet mondhatjuk, hogy A pártütök irodalomtörténetileg fontos darab, amelyet német eredeti után irt ugyan, de azt czéljának megfelelően annyira átalakította, hogy az utánzás vádja szóba sem jöhet már csak azért sem, mivel azt sokkal drámaibbá és kerekebbé tette ; sőt nála a tárgy teljesen magyarrá vált. Legnagyobb érdekessége azonban az, hogy ebben a darabban kerül színpadra a nép, s igy a joggal mondhatjuk, hogy megvannak benne a későbbi népszínmű elemei, habár a népnek szereplése benne nem is fedi a valót s jellemzése egyoldalú. De kiindulásnak azért nagyon is jó. A darab maga tehát nem örökéletü, csak historiailag fontos. Azért ha a nemzet drámairodalmát egy életerős férfiúnak képzeljük, A pártütőket mindig úgy kell néznünk, mint mikor egy nagyjelentőségű ember gyér mekkori arczképét vizsgáljuk: kíváncsisággal. (Vége.)
