Heti Szemle, 1913. (22. évfolyam, 1-53. szám)
1913-02-19 / 8. szám
HETI SZEMLE Szatmár, 1913 februárius 19. 70 éves apácza anyaház. VI. (mm. dr.) Öt czikksorozatban a magyar tudományosság szempontjából fejtegettem az irgalmas-nénék működését a 70 éves jubileum alkalmával, abból a szempontból, hogy nevelési és oktatási rendszerük a legjobb, hogy kisdedóvói, népiskolai, közép- és felső- iskolai tagozatuk mintaszerűen megfelel azon előkészítő feladatoknak, amelyeknek megvalósítására hivatott. Czikksorozatomnak frappánsabb, méltóbb befejezést nem adhatnék, mintha rövid vonásokban körvonalozom, hogy mit köszönhet az irgalmas-nénék önfeláldozó tevékenységének, jótékonysági intézményeinek a társadalom, az ország sok városa és községe, mondjuk az ország V3-ada és Amerikában : Braddoek. Nem modern jótékonyság az övék, azért kevesen vesznek róluk tudomást, kevesen méltatják. Mondjuk, a házmester fia nem mehet iskolába, mert nincs téliruhája. Sebaj, majd vesz neki a társadalom. Nem kell hozzá egyéb, mint egy szervező-bizottság, lehetőleg hölgyekből összeállítva, akik ösmerőseik körében taggyüjtő iveket osztanak szét. Azután fényes alakuló ülés három szónoklattal s egy alapszabálytervezettel, amelyet en bloc elfogadnak és jóváhagyás végett az illető fórumhoz felterjesztenek. A jóváhagyás után közgyűlés, amely védnököt, diszelnököt, három elnököt, ugyanannyi alelnököt, negyven választmányi tagot választ s rögtön nagy lelkesedéssel elhatározza, hogy czéljainak előmozdítására pár hét múlva nagyszabású mulatságot rendez a Pannónia összes termeiben. \z összes jegyek elkelnek s a mulatság jól sikerült. Deficzit nincs, sőt a körülbelül 1000 koronára rugó költségek levonása után marad még annyi, hogy a házmester fia és még 19 társa számára kedvezményes áron és a védnöknő hozzájárulásával közepes téliruhákat szerezhetnek be. Az átadás ünnepélyesen történik, mindenki meg van elégedve, a lapok a vezér- egyéniségek neveit elismeréssel emlegetik. S aki ott jelenvolt, odaáll a tükör elé s önelégülten konstatálja, hogy mégis csak nemes karakter ő, aki fölfogta és híven teljesítette társadalmi kötelességét. Ilyen és ehhez hasonló minden elképzelhető modern jótékonyság, amelynek száz meg száz czifra neve van. Ez a jótékonyság a következő elemekből áll. Első a hiúság, amelynek jól esik olcsó szerrel feltűnni, dicséretet aratni, esetleg népszerűségre szert tenni. Azután egy jókora kontingens haszonlesés, végül nem csekély részt kér belőle az unalom is, mely kap rajta, hogy valami ürügy alatt izgató szórakozásban olvadjon fel. Viszont hiányzanak a modern jótékonyságból : az őszinteség, amely egyenesen a szüköikcdőket keresné fel, a gyakorlati érzék s hiányzik belőle első sorban, teljes mértékben a szeretet, mely nélkül a jótékonyság ezt a nevet csak bitorolja s mely egyedül alkalmas talaj arra, hogy benne a társadalmi és vagyoni ellentétek enyhítésére irányuló akczió megfoganjon és áldásos gyümölcsöket teremjen. Hihetetlen az, hogy mily kelletlen nyújtja oda a társadalom a maga segítő kezét (vagy mit is mondok — a kis ujja hegyét) a nyomornak. Mintha senkisem érezné annak szükségét, hogy legszentebb emberi kötelességét teljesítse? Mintha senkinek sem volna érzéke a teljesített jócselekedet gyönyöre iránt ? Mintha csak kénytelenségből hullatnánk néhány morzsát, mint a hogy az ebnek vetünk csontot, hogy drága testünket megkímélje. Fájdalom, ezt mutatja az a kevés kivétel, amely régóta arra van rendelve, hogy a szabályt erősítse. Nagyon sok bajnak elejét veheti a társadalom, ha a nélkülözésben sinylődőket tényleg nem hagyja el, hanem helyzetükön önként segít s gyönyörét találja abban, ha az életet embertársai számára nem kelletlenül hullatott morzsák, hanem tőle telhető igazi 1 segítséggel elviselhetőbbé teszi. Abban a sokat szidott és gúnyolt kö- zépkorban az emberek nem rendeztek a szegények javára ünnepélyeket, talán nyilvános humanitárius intézetet sem alapítottak annyit, mint a jelenkor, — hanem fel keresték a szükölködőket saját nyomorult hajlékukban, vittek nekik segítséget, nem kértek érte nyilvános elismerést és népszerűséget s nem kívánták meg, hogy a szegény földig alázkodjék előttük, inkább magukhoz emelték. S mindenekfölött elvitték magúkkal a felebaráti szeretet áldását, mely láthatatlan kötelék gyanánt fűzött egybe gazdagot és szegényt s egyenlőkké tette őket egymás szemében. Ama kor szomorú napjai akkor következtek be, mikor ez a kötelék lazulni kezdett s azért oly sivár a jelenkori társadalom élete, mert a szeretet régi ereje máig sem tudott újra általánosan érvénye sülni. Csak szórványosan érvényesül az igazjótékonyság is csak igazi keresztény szere- teten alapuló intézményekben. Az igazi keresztény szereteten alapuló intézmények pedig a kórházak, az aggok háza, elmebetegek intézete, egyszóval betegápolás. Ezen intézmények körében nyilvánul meg az igazi jótékonyság. Akik ebben a nehéz, önfeláldozó munkában töltik el életűket, azokról nem beszélhetünk kellő dicsérettel. De nem is várják ők. Önzetlenséggel, őszinteséggel, gyakorlati érzékkel, szeretettel teljesítik ezen kötelességüket s ez a valódi jótékonyság ismertetője és rugója. Az anyaházhoz tartozó irgalmas-nénék kórházakban működnek igy Kalocsán, Esztergomban, Ungváron, Budapesten (Vörös- kereszt, Erzsébet kórház), Léván, Beregszászon, Munkácson, Máramarosszigeten, Szatmárnémetiben, Királyhelmeczen, Selmeczbá- nyán és Kolozsváron. Aggok házában teljesítik nemes mis- siójukal : Szatmár-Németiben, Esztergomban, Kolozsváron, Selmeczbányán. Elmetegek intézete : Máramarosszigeten. Betegápolással mindenütt foglalkoznak. A jó Isten fizesse meg az irgalmas- nénék áldásos működését, áldja meg őket minden jóval, hogy minden intézményük, mint eddig a köz javára krisztusi szeretettől vezérelve áldásosán működhessék. (Vége.) Egyházmegyei Sajtóalap. A katholikus sajtó mérhetetlen fontosságának és szükségességének elismerése az idők jele. Voltak idők, midőn csak templomok, iskolák, árvaházak és jótékonysági intézmények létesítése lelkesítette katholikusan gondolkozó közönségünket. Bizonyára mi vagyunk a legelsők, a kik áldjuk ezt az áldozatos jótékonyságot, mégis a jelen pillanatban, mikor az átmeneti korszak — késziiletlenségünk miatt — a lelkek válságát idézte elő; midőn nem egyeseknek, hanem a tömegeknek kell nem testi, hanem lelki alamizsna, tanács, tájékoztatás, megerősítés — mindenekelőtt gyakorlatinak, áldásosnak, jótékonynak és legelső szükségességnek a katholikus sajtót tartjuk. Már itt is az idő, hogy a vallásos és az istentelen világnézlet emberei összemérik erejüket az emberiség előbbrevitelében. A riasztó, a mely gyors harczba állít, a fegyver, a mely a küzdelemben a győzelmet kivívja — a sajtó. Ezért értékelünk olyan sokra minden kis adományt, a mely sajtóalapunkat növeli. Minden sajtóajándék -- a mely mihamar adóvá lesz — legbiztosabb jele annak, hogy mindig többen megértik és megbecsülik azt a küzdelmet eldöntő, a mának életé ben legfontosabb szerepet vivő fegyvert,ami a sajtó. Ezt érezzük meg abban az adományban is, a melyet — már nem első Ízben — eljuttatott a sajtóalaphoz egyházmegyénk legtisz- teltebb, nemes méltóságú ősz matrónája : Özv. br. Véesey Józsefné, Dessewffy Blanka grófnő, ez az izig-vérig fenkölten katholikus lélek. És ezt látjuk abban az adományban is, a melyet a felsőbányái espercsi kerület tiszteletreméltó papsága küldött azzal a még többet jelentő Ígérettel, hogy minden gyűléséből legalább ennyit fog ezentúl is adakozni a sajtóalapnak. • Elfogódott lelkünk minden öröme megujjong bennük ilyen teltek láttára 1 * * * Múlt gyűjtésünk óta beérkezett adományok : Özv. fíáró Vécsey Józsefné . . 20‘— A felsőbányái kerületi papság gyüj^0§0.................................................................... 07’ Eddig begy ült ............................. 11857 58 Ed dig megajánlva .... . . 2.083 42 Teljes összeg : 14.028 00 Hátralékos előfizetőinket fölkérjük hátralékaiknak még e hó folyamán való kiegyenlítésére annál is inkább, mert a tartozások a múlt évben szokatlanul magasra emelkedtek és kiadóhivatal is csak úgy tud eleget tenni kötelezettségeinek, ha az előfizetők pontosan beküldik az előfizetési dijakat Hát tehet ezen sírni? Még csak fete utón lehetek a messze tanyákhoz vezető hómezők között, de már vágyva-vágyom mondani az igét: — Pax hide donna! Mert a hova bemegyek, a házba igaz béke száll. ... A fehér asztalon égő gyertya, az ágyon a beteg szegény, körötte a szobában övéi. Könnyeikben szivárvány szín ékbe törik a gyertyafény. Leteszem az asztalra a Legszentebbet s imádkozunk. Végnélkül való hatalmas csodálkozásba merülünk az irgalmak irgalma fölött. Eljött hozzánk e házba gyógyítani a betegek gyógyítója . . . Csöndes lesz a ház a sir ástál. Csak a pap szavát hallani: Oremus. Imádkozik ... Aztán magára marad a beteggel. Földi számadást vet a beteg. Elrendezi az elrendez emlőket. Csöngetés. Bejönnek. És az TJr megerősíti testével, vedével — testvérét.. Imádkoznak. A pap az irgalom olajával keni a beteget. . . . Hát lehet ezen sírni? Jó az áldás a teljes búcsúval... Hát ezen mi könnyezni való van? Nincs is már könny a szemekben. Oly nyugodtak az arezok, mondva-mondják hangtalanul : Uram, legyen meg a te akaratod ! Nem akar már senki sem okosabb lenni a. mindent oly bölcsen rendező Gondviselésnél. — Fax huic domui! Béke e háznak I Csak látni is öröm ezt a békét. S míg a havas mezőkön át hazafele tartok, sehogysem tudom megmagyarázni magamnak: hogy leket mindettől félni ? ... A napokban egy nyolezvan év körüli öreget látogattam meg. Beteg volt. Most is az. Az öregség már maga is betegség! Bejelentették, hogy eljöttem. Nem volt köszönet benne! Rémségeseti ijedt hang jött át a falon a: belső szobából: „Már meg kell gyónni ? Már . . . már jobban érzem magam." — Azt hitte az öreg ur, hogy már meg kell halnia. Így gondolkozott az az uriasszony is, HÍREK
