Heti Szemle, 1913. (22. évfolyam, 1-53. szám)
1913-02-19 / 8. szám
Szatmár, 1913. februárius 19. HETI SZEMLE 3 kálja. A megdöbbentő adatok iiosszu soroza tával mutatja ki Polónyi, hogy a munkapárt ravasz nagymuftija milyen tervszerűséggel teszi meg a zsidóságot a választások döntő faktorának és mint semmizi ki a kér. föld- mivelő népet szavazati jogából. — Hát ime, ilyen őszintén szavaltak ezek az urak a konzervativizmusról, a nemzeti érdek védelméről s a felforgató elemek visszaszorításáról. A legnagyobb befolyáshoz juttatják azt a zsidó intelligenciát, amely megindítója és éltető lelke az összes felforgató mozgalmaknak ; egyre újabb engedményeket tesznek az ipari munkásság javára, amely pedig a forradalmi szocializmus karjaiban van ; de tüz- zel-vassal irtják a földművelő nép szavaza- zatait, mert ez teljesen keresztény, sőt pláne néppárti. — De azért a magasabb konzervál iv körök még mindig pártolják vagy legalább is jóindulatú hallgatással nézik a Tiszáék haza- és keresztényellenes munkáját. Ok, úgy látszik, csak akkor fognak majd magasztos kötelességeik tudatára ébredni, mikor megfogyatkozott keresztény pártunkat teljesen elsöpri az uj választójogi törvény s amikor majd a radikális-szabadkőműves parlament a katholikus iskolák kapuit s a kath. vagyonok Wertheim-zárait fogja döngetni. Mikor a fegyver visszafelé sül el. Schuhmayer Ferencz osztrák szociáldemokrata képviselőt a múlt héten boszuból agyonlőtte egy Kunscbak Pál nevű elkeseredett munkás, akit a szociáldemokrata szakszervezetből kimartak és nem jutott sehol munkához. Az eset mindenesetre megdöbbentő, de egyben tanulságos gondolatokat is ébreszt. Ez a bűntény maga egy felkiáltójel, melynek pontja az elvakult, kiüldözött elvtársnak a golyója, A forradalmi, erőszakos szociáldemokrata elveknek a gyümölcse ez a sajnálatos eset, amely az elvadult emberi szenvedélyekben s a féktelen izgatásoktól feltüzelt boszuvágyban bírja alapját. Nem hozhat a rossz fa jó gyümölcsöt! Mit várhatunk az olyan iskolának növendékeitől, amelyikben azt tanítják: „hogy mi minden tekintélynek, az éginek ép úgy mint a földinek, ellenségei vagyunk“ (Bebel) s akik előtt „a communardok nem véreskezü emberek, nem gonosztevők, hanem igenis nemes emberek“ (Liebknecht.) Vagy talán szegény Kunschaknak az ütött szeget a fejébe, amit egy vörös lapban olvasott, hogy „csak az erőszak űzi el az elnyomók seregét“ (Der Socialdemokrat.) — Persze a vezérek arra nem gondoltak, hogy a botnak két vége van s hogy a fegyver néha visszafelé is elsül. Hát legalább a félrevezetett emberek tanulnának a véres esetből kijózanodást s fordulnának el azoktól, akik úgy bekötik a szemét, hogy végre is a börtönfalnak megy neki. — „Róma stílusának“ rosszhiszemű és czélzatos emlegetése pedig nem is boszantó, de határozottan nevetséges; ez az igazi „vörös stilus“, amelynek hazugság, rosszakaratrr ferdítés az ismertetőjele szóban-Írásban egyformán. A restauráció munkája.*) Irta: ORGANIZÁTOR. „Egy a ti Mesterotek, Krisztus.“ Szerkesztő ur szíves engedelmével egy ezikksorozathoz kezdek. Foglalkozni szeretnék azokkal az indító okokkal, amelyek szerintem a keresztény restauráczió munkáját hátráltatják. Egyedül a mi táborunkkal és nem a túlzó táborral óhajtanék foglalkozni, beszélni a mi hibáinktól, tervteíen akczióink- ról, széttagoltságunkról. Az Írásom tehát valamikép kritika akarna lenni saját magunkkal szemben, annak a kritikája, amit már eddig tett a katholiczizmus felébredésének magyarországi munkássága. Kérem, ne vessenek reám követ. Lehet, hogy ez a kritika sok helyütt talán egyéni, sok helyütt talán igazságtalan lesz. Lehet, hogy tévedni fogok sok alkalommal, de en') E megkezdSdő czikksorozatot égy világi katholikus férfiú ix'ja. Vigasztaló jeienség, hogy a mesterségesen lefokozott kath. öntudat mint kap — mindig szélesebb rétegekben — életre kath. intelli- geucziánk eddigi közömbössége helyett. — Szerk. gedjék meg, hogy azért mégis elmondhas sam gondolataimat. Egyik legfőbb bajunk ugyanis nekünk magyar katolikusoknak, hogy sokszor nem mondhatjuk meg azt, amit érzünk, mert nincs olyan orgánumunk, amelynek hasábjain ezt meg lehetne tenni anélkül, hogy velünk küzdő testvéreink részéről ne tekintenék azt bántalomnak vagy sértésnek. — A rosszakarat feltételezése legelső honoráriuma annak, aki talán másképen csinálna sok dolgot, mint ahogy az mostan folydo- gál. így a szervezkedésünket inficziáló esetleges bajokat, vagy taktikai hibákat hagyjuk tovább szó nélkül s az eredmény az, hogy szervezkedésünk lassan halad, óriási teríiie lek vannak még bekapcsolatlanul, parlagon, a restauráczió tisztitó, termelő munkájában. Volt eddig valaki, aki a lelkiismeret szavaként mindég megszólalt, ha hibákat látott. Tudjuk, Dudek János volt az. Oreá tényleg ráillik a Magyar Kultúrának meg jegyzése, hogy a szerkesz ői üzenetekből külön műfajt alkotott. Kellett valakinek lenni, a ki tekintet nélkül a magukat sértetteknek képzelő önérzetekre, magyaros nyíltsággal megmondotta véleményét mindenről. Szükségünk volt reá. Amint a Religio a kezembe került, olvasását a szerkesztői üzeneteken kezdtem s ha nem volt időm az egész lap elolvasására, ezt olvastam. Most letette ő is a tollat. Vájjon miért? Az Ő csatlósa szeretnék lenni. Azon örülnék legjobban, ha Írásaim esetleg vitát is provokálnának, mert a fogalmak tisztázódását, tervek megszületését, akcziók kipattanását várom tőle. Hisz a kezdet kezdete az, hogy azt sem ludjuk, vájjon miféle Programm szerint dolgozzunk, mily irányú munkássága legfontosabb, legaktuálisabb, miliőnkhöz legalkalmasabb. Kapkodunk ide-oda, belekezdünk politikai, szociális, sajtó, hitéleti akcziókba s félmunkát végzünk mindenütt. Emberek háromféle irányban dolgoznak egyszerre, mig mások czinikus vigyorgással nézik az erőfeszi,tést. A dolgozók ereje szét- forgácsolódik, a munka nem differencziálódik s Zubriczky Aladár s-zerint mindenki mást végez, mint ami a hivatása. A legelső témámat, amelyről papírra óhajtanám vetni gondolataimat: Restauráczió és politika czim alatt foglalhatom össze. — Azután majd jönni fognak : Restauráczió és a mi sajtónk, Restauráczió és a hitélet, Restauráczió és a papság, Restauráczió és az ifjúság. Ha lesznek még ezen felül szivemen fekvő dolgok, mindenesetre elmondom őket. A mi ügyünkről lesz szó. Testvér fog beszélni a testvérhez. A maradi. Irta: id. EGÁN LAJOS. Ez a jelzés a mai uralkodó divat szerint Miklóssy Istvánt illeti, aki már megint ki merészkedett lépni a napvilágra egy uj könyvével, melynek elvetemedett czime: „Keresztény magyar népünk gazdasági romlása.“ Tarnopoltól Munkácsig egyértelmű már az a vélemény, hogy bár nagy a haladás Magyarországban a liberalizmus divatja felé, de mégis akadnak még imitt-amott olyan zavart elméjű maradi emberek, akik olyan kamat számításokon törik az eszüket, melyek az egyén zsebében nem jelentenek hasznot, hanem olyan fölösleges számlálási játékkal fecsérelik el a drága időt, hogy hány holdra esik hány keresztény és hány zsidó tulajdonos és bérlő és ezekkel a számokkal fölösleges gyermekes játékot űznek. Hát mi köze a liberális, egyedül okosan gondolkozó és számitó világnak az ilyen unalmas számjátékhoz, melyet a liberális lapok bölcsen mellőznek, hogy az őket kedvelő modern kereskedői szellemtől áthatott kávéházakban szorgalmasan dominozó emberek drága idejüket és szörnyen igénybe vett nagy tehetségüket hiába való dologgal ne fárasszák. Ott lóg a kirakatban a kék kötetben szerénykedő könyv, ezzel a czímmel: „Keresztény magyar népünk gazdasági romlása“ melyről Tarnopoltól Munkácsig az lesz az egyhangú vélemény, hogy az a professzor ur, aki ezt irta, egy ur almas, maradi, hazafisági őrületben szenvedő antiszemita, aki abban a képzeletben él, hogy fontos nemzeti jellegű kérdés fölött okoskodik. Szegény professzor, fontosabbnak tartja a régen divatját múlt Széchenyi István gazdasági érdekein rágódó őrültjeit kiemelni, holott a közjogi sérelmek fölötti okoskodás, czivakodás, obstruálás sokkal okosabb dolog, mert mig azok a haza bölcseit erősen foglalkoztatják, az alatt fejlődik a liberalizmus divatja, mely dicséri és okosnak tartja azt az egyént, aki avval élni tud, és megszerzi kereskedői tudásával a pénzvagyont, mely a liberális szabad gondolkozó embernek egyedüli életczélja és okosságát azzal képes bebizonyítani, hogy egy ország földbirtokának 27.5% részét tulajdonába vette, holott az összes népesség lélekszámához képest őket igazságos arány szerint csak 4.9% illetné meg. Ez nem a héber liberaliamus prepoten- cziája, mondják a tarnopoli tudósok, hanem az ősturáni népfaj eltörökösödése. Erről okoskodik, bölcselkedik, számit- gat Miklóssy, sok időt töltve a nehéz munkával, hogy felhívja a basongondolkozók figyelmét olyan dologra, amit az iró elsőrendű veszélynek tart. Figyelmeztet arra és igazolja is, hogy mig a müveit külföldön, első sorban a gazdasági érdekhez szabják a külső és belső politikát, addig nálunk az államfentartó gazdasági érdeket elhanyagolva, az idegenből beözönlő népelem és a szemérmetlenül grasz- száló szabadkőműves és szabadgondolkozó nemzetrontó elemek élősködését támogatja és ezzel létrejön a nagymérvű kivándorlás, melynek nerazetrontó hatását kimutatja statisztikai adatokkal. Ezek szerint az 1907-ik erős kivándorlási évben elhagyta az országot 209,169 ember, ezek között volt 56%, mezőgazda munkából élő ; 9.4% önálló őstermelő; 2.3% iparos munkás; holott kereskedő csak 0.3%, ez is talán csak olyan szökevény volt. Miután p kereskedelem nálunk nagy részben a zsidóság kezén van, azt látjuk, hogy mig a nemzet teste a mostoha gazdasági viszonyok következtében kivándorlás révén állandóan vért vészit, aközben olyan idegen népelem özönlik az országba, amely itt gazdagodni tud; mely erőink fölszivásán kívül még egyéb károkat és boszuságot okoz. Rossz politika az, mely az ilyen helyzetet tűri, sőt azt elősegíti. Mutatják ezt tönkretett ruthénjeink ; a hírhedt Tartolczi Népbankok. Hiszen egy ilyen Népbank képes voll 150% kamatlábbal dolgozva, nyomozás során megállapítva 528 embert a kivándorlásra kényszeríteni, sok száz családot koldussá tenni, megállapítható volt 1158 uzsora esetben. Ahol ilyent hosszú időn át el lehet tűrni, ott a bevándorolt kereskedőnép nemcsak módos lessz, de szemtelen is és az őtet istápoló liberális irányzat szégyenére, a népet pusztító gazdasági kór mellett, még bennünket becsmérelnek és az általuk elözönlött sajtóban leszólanak, melynek egyik orgánuma a Pesti Hírlap, midőn az állami telepítésről volt szó Erdély megmentése ügyében, felvetette azt az eszmét: hogy Erdélybe zsidókat kellene telepíteni! . . . Sok igen érdekes és tanulságos adatot dolgozott fel az érdemes szerző, kinek őszinteségét nagyrabecsüljiik és miután munkájában .rámutat azon teendőkre, melyekkel a bajokon segíteni lehet, melegen ajánljuk, hogy azt intelligens közönségünk olvassa és a melegen érző hazafiak annak tanácsait kövessék és minden községben felolvasásokat tartsanak, hogy mindenki tudomást szerezzen arról, hol is nyom bennünket czipőnk és mit tegyünk fájdalmas bajunk elhárítására, hogy ne is csúfolhassuk mi önönmagunkat maradiaknak. Miklóssy István tönt czimzett könyve kapható Budapesten a Stephaneum könyv- kereskedésében IV. Egyetem-utcza.
