Heti Szemle, 1913. (22. évfolyam, 1-53. szám)
1913-12-24 / 52. szám
2 HETI SZEMLE Szatmár, 1913. deczember 24. egyszerű csillag nyomán; minket ne tudna útba igazítani a bethle- hemi csillagok miriádja? Nekik csak az volt a jel, hogy találnak egy gyermeket, pólyába takarva és jászolba fektetve; minket a feltámadás dicsőségében diadalmas Istenember a maga egész fönségével hiv napról-napra, órá- ról-órára, nem kell messzire vándorolnunk, hogy fölkeressük, ő jön közénk, ő kopogtat ajtónkon és szivünkön s nekünk mást sem kell tennünk, mint kitárni előtte a szivünket. S mikor tennők azt inkább, mint ma? Uj korszak kezdődik a magyar katholicismus történetében. Lomtárba került a szánalmas fiaskókat termelő „liberális katholicismus“ ! Helyébe a cselekvő katholicismus lépett. Megtelnek a templomok hívekkel és a szivek Jézussal. Reno- vabitur facies terrae. Ennek az uj korszaknak karácsonya van most. Még sokan nem látják, nem értik e bethlehemi csillagot, de már sereglenek közelből és távolból pásztorok és királyok, egyszerű emberek és bölcsek egyaránt, jönnek Isten szeretetétől ihletettek minden társadalmi osztályból, hogy hirdessék Krisztus országának eljövetelét, lélekkel és szívvel sietvén Jézushoz Bethlehembe. Az Irodalmi Kör 1Y, estélye. Az Egyházmegyei Irodalmi Kör adventi sikeres szabadelőadásainak- koronája volt a negyedik, amely vasárnap délután folyt le a Cecil-egyesület nagytermében. Varjas Endre volt az előadó. A legelfogulatlanabb kritika alapján az előadás a nagy tehetség és műveltség munkája, gyümölcse, az elért hatás leírhatatlan. Többet nem mondok, hallani kellett azt beszéljünk mostanában csalásról. Hogy a kis Jézuska, meg az angyal-világ is csalódás, képmutatás. Oh csak csalódásról, meg képmutatásról ne Írjunk mi most barátom ! Angyal-szivek vannak. Lesznek. Mi azokat kiirtani, megszüntetni soha se’ fogjuk. Barátom ! Ne legyünk barbárok, csak azok ne legyünk . . . Hüledezve hallja, hallgatja a fiatal iró ezeket a szavakat. Talán bizony levették lábáról az öreget. Ellágyult. Vagy előkészületeket tesz az — agylágyulásra. — Szégyelnék gyermekeim közé menni. Kiégne a szemem otthon. Az enyémek között. Es a karácsony estéjén reám vigyorognának gúnyosan a fényben úszó ablakok, ha én ezt a czikket közölném. Siri csend. Mély hallgatás. Kinos fész- kelődés . . . — Barbár vagy öcsém . . . hangzott a szó, mintha a mélységből hangzanék. És . . a főszerkesztő darabokra tépi a kéziratot. — De uram I A mi hivatásunk 1 — De öcsém ! — Ahhoz nincs joga ... — Kéziratok nem adatnak vissza, öcsém. És jót teszek veled öcsém. Mert ha ez a papiros valamikor, nem is olyan sokára, kezedbe akadna . . . nagyon szégyelnéd magadat. Pirulnál. Nagyon pirulnál. A fiatal iró vette kalapját. Dühösen rohant ki az ajtón. És rohanásában azt határozta el, hogy ilyen klerikális újságba többé tárczát sem fog Írni. A deresedő, komoly főszerkesztő pedig csendes, humoros mosolygás közt mormolta . . , az igazán a mi nyelvünkön megszólalt tanítást, mely az embernek Istenhez vezető útjáról szólt. Lábas Erzsébet polg. tanárképző növendék Krüger Aladárnak egy igen érzéses és tartalmas költeményét adta elő osztatlan tetszéssel és páratlan sikerrel. Kovács Gyula dr. rendezésével, élvezetes magyarázattal párosulva gyönyörködtünk szebbnél-szebb vetített képekben. Az adventi cziklusos előadásokat Szabó István praelatus-kanonok, az Egyházm. írod. Kör elnöke zárta be elragadóan szép, nagy- sulyu, jelentős beszéddel. — Az adventi előadások a vegére jutottak, úgymond. Az advent latin eredetű szó, jövetelt (adventus) jelent. Az egyházi évszakban is lefoglalt név. Emlékeztet ez azon 4000 esztendőre, mely alatt az emberiség a Messiásra várt. S vájjon, miért vágyott reá? Mert kínzó sötétségben volt. A tévedések útvesztőjébe jutottak az elvek minden tekintetben. Ebből várta a világosságot, a napot, a lelkek napját, a Krisztus napját. S a lelkek napja Betlehemben fölragyogott. Vi lágosságot hozott, bókét hozott, határozottságot adott az élet irányának. Az advent emlékeztet hát arra a hosszú várakozásra, amelyre az emberiség renaissanca következett. De úgy telszik, hogy ma is ég felé tör a kívánság „Rorate coeli desuper,“ mert sokan nem látják ezt a napot, mert nem akarják, félnek tőle, hogy ne világítson át vékony dongájukon. Sötétben bujkálnak, sivár, tartalmatlan életök. Ez a modern pogányság rosszakaratú. A régiben meg volt a vágy a világosság után. Az újnak feje: Lucifer. Félrevezet, ámit. Nincs-e hát a jóknak ma is okuk, hogy várják az Isten gondolatának megszületését. Most is várakozási idő van. Munka a fő, hogy az emberiség újabb renaissance elkövetkezzék. Minden helyes ismeret elfogadható eredménye és czólja meghódolni az örök igazság előtt. Már oszladozik az advent, és e kívánsággal : „Gloria in exeelsis Deo, et in terra pax hominibus bonae voluntatis“ zárja be az elnök az adventi cziklust. (mm. dr.) Adakozzunk a Saittlapra! Yallásellenes-e a magyarországi szabadkőművesség?*) Irta : MEZEY GYULA. Budapest, 1913. decz. 21. Két szabadkőmives-irat ismertetése alkalmából azt a nagy jelentőségű kérdést vetette fel Bernát István: vájjon radikális irányzata mellett a hitükben erős, a múltat megbecsülő, a jövőért áldozatokra is kész férfiak minő magatartást tanúsítsanak ezen irányzatokkal szemben s lehetnek-e a szabadkőművességnek tagja vagy sem ? Az ő véleménye szerint erre a kérdésre lehet ugyan igennel is felelni, de ezt az igent igen erős feltételek közül legelsőnek igénytelen nézetem szerint mindenesetre annak kellene lenni: hogy a magyarországi szabadkőművesség szorosan megmaradjon működésével a „Magyarországi Szimbolikus Nagypáholy“ belügyminiszterileg 1886. évi jan. 20 án 2223—VII. sz. a. jóváhagyott alapszabályainak keretei között, melynek 2-ik § a azt mondja: hogy a „szabadkőművesség czélja a közerkölcsiség, művelődés és felebaráti szeretet terjesztése és a jótékonyság gyakorlása“. Ezen nemes czélok érdekében kifejtendő munkásság ellen bizonyára senkinek sem lenne észrevétele és azoknak támogatására mindnyájan a legnagyobb készséggel fordíthatnánk és fordítjuk is időnk, erőnk és tudásunk azon részét, mely kinek-kinek az élethivatásából folyó kötelességek teljesítése után még rendelkezésére áll. Kétségtelen *) A szabadkőművesség, melynek magyarországi páholyairól, illetve ezeknek túlnyomó többségéről, a legmegbízhatóbb forrásokból merítve már ismételve kimutattuk a radikális és vallásellenes irányzatot, városunkban is szervezkedik és a „királyi művészet“ igazi ezéljait nem ismerő intelligencziánkat — a positiv hitüeket is — akarja a félrevezetés és ámítás hazug álarczában meghódítani, úgy tüntetvén föl ezek előtt ezéljait, hogy minden vallásellenes ten- denczia távol áll tőle. Jelen ozikkünket ogy protestáns férfiú, a magyarországi szabadkőművesség egyik igen alapos ismerője, a gazdatársadalmi ős kulturális mozgalmak egyik buzgó harezosa, Mezey Gyula, a ki a szatmári nagy gazdagyülésen való szereplésével olvasóink előtt sem egészen ismeretlen, irta a szabadkőművesség destruktiv és vallástámadó törekvéseit oly élesen megvilágítva és meg nem czáfolható adatokkal oly fényesen beigazolva, egyúttal a kérdést illetőleg annyira perdöntő adatokat tartalmaz, hogy különösen a szatmári szabadkőmives alakulások alkalmából, a vallásos irányzatnak általában, a keresztény magyar álláspontnak különösen s ezek utján a nemzeti egység nagy érdekének teszünk szolgálatot, a mikor a tanulmányra különösen fölhívjuk olvasóink figyelmét. — Ezek a fiatal óriások nem tudják ésszel felfogni, hogy más a mi életünk és más az élet. * Pár esztendő múltán. — Hova, hova öcsém ? — Hát nem tudja bátyám ? — Mit ? — Hogy nekem már kis feleségem van. — Azt tudom ! — Hogy nekem már egy nagy fiam van 1 — Hiszen még csak néhány hónapja ! — Az mindegy. De mosolyog. De álmában az angyalkákkal játszik. — Nos ? — Hát megcsináljuk mi is a karácsonyfát. — És? — Es, és . . . hát ölünkbe vesszük a kis angyalszívet. Aztán . . . — Aztán ? — Aztán elgondoljuk, mily boldogság lesz, milyen földi mennyor-zág lesz az, mikor a mi kis fiunkhoz is . . . megérkezik . . . eljön a kis Jézuska ... Mondotta a mi fiatal Írónk és elrohant. A hamvas fejű szerkesztő meg derűs mosollyal mormolta: — Kezdi az én öcsém érteni, hogy . . . más a mi elméletünk és más — az élet. * Újra pár esztendő múltán. A karácsony közeledik. A mi fiatal, szinte komoly férfiúvá érett családapa az ő édes feleségével azon tanakodik, vitatkozik, hogy hát : — Mit hozzon a Jézuska ? Alig kezdenek azonban beszélgetni, berohan Laczika, meg Margitka . . . — Psz ! Hallgassunk 1 — Tudod már, apjuk? — Mit lelkem ? — Hogy a gyermekek meg ne érthessék, mit beszélünk, beszéljünk madárnyelven. Tudod, ezt a beszédet még akkor tanultuk meg, mikor már már boldog jegyesek lettünk. Mikor azt akartuk, hogy csak mi ketten értsük . . . Meg a jó Isteni — Pompás ! És kezdődik a madárnyelv-beszéd. — Voltráállál máriálli a bazárdebazár- álliában ? (Voltál e már a bazárban). — Voltralam, sokok széprele mindene- zes vanillalla ottlala. (Voltam és sok szép minden van ott). — Mitlalala vettélélél ? (Mit vettél ?) — Vettelelem egy paparipallatát és egy kardalolorlott. (Vettem egy paripát és egy kardot.) Laczi fiú ámulva, szótlanul hallgatja ezt a titkos beszédet. De furfangos kis eszén nem fogott ki ez a beszéd sem. Mosolyogni kezdett és szüleinek nagy ámulatára emigyen szólt a beszédbe: — Csákókótrállét nemtrelem kapkap- rakok ? (Csákót nem kapok ?) * E pillanatban kopogtatás hallatszik. — Szabad! — Isten hozta . . . Isten hozott . . .
