Heti Szemle, 1913. (22. évfolyam, 1-53. szám)

1913-12-17 / 51. szám

Szatmár 1913. deczember 17.

ben, egyetlen egyben egyezik meg valamennyi:

Á jelenlegi társadalmi rend támadásában, a fölforgató törekvések azonosságában, és abban, bogy a lelket számításuk körén kívül hagyják. Dehát boldogabbak-e igy ? Ellenkezőleg. Innen van, hogy a népjólét megteremtésére irányuló minden igyekezetük kárba vész, s hogy csupán egyes társadalmi bajoknak — mint pld. a tőke túlkapásainak részleges orvoslása hozható némi összeköttetésbe óriási erőfeszítéseikkel, amelyek semmiképen sem állanak arányban az elért gyarló eredménnyel. És itt nem állottak meg. A lélek kikapcsolásának negativ irányán kívül a czélpontnak az anyagba helyezése az ez a materialistikus vonás, amely az újkori socialismust a társadalmi bajok sikeres gyógyítására éppenséggel képtelenné teszi. Mert kérdem: képes-e az a socialis- mus eloszlatni csak egyetlen kételyt? meggyógyítani csak egyetlen fájdalmat ? megvigasztalni csak egyetlen szenvedőt? A lép - tennyomon megzavart erkölcsi rend helyreállításáról nem is szólok; mert hiszen az erény és bűn helyes fogalmai előttük teljesen ismeretlenek. — És képes-e ez a socialis- mus emberi jogaiba visszahelyezni csak egyetlen családot is ? És egyáltalában megorvosolni a családnak ezer féle baját ? Csak egyetlenegyet is ? Hogy tudna hát segíteni a társadalom bajain ? Hiszen egyének és családok alkotják azt 1

Itt van mindjárt — úgy általánosságban — az első fontosabb szerepköre a vallásnak és az erkölcsnek 1 Elsimítani a magasabb tekintetet nélkülöző socialismus és a boldogságot kereső emberi természet legsajátosabb megnyilvánulása közt fenforgó ellentétet. Ezt a mélyreható ellentétet kiegyenlíteni egyedül a vallás, még pedig a kereszt vallása képes. Mert ez mutat rá a mi földi és örök czélunkra soha meg nem tántorodó határozottsággal s a szeretet parancsának legnagyobb preczizitásával. A testet a léleknek, a lelket Istennek rendelvén alá minden diszharmóniát előre kizár az egyénben. — Az egység és felbonthatatlanság által sziklaszi- lárd alapot ad a Krisztus és az Egyház képére szervezett családnak — az egymás tökéletesítésére irányuló intézkedéssel pedig kiragadja a folyton hullámzó szenvedélyek hatalma alól s a fokozatos előhaladásnak megszentelt tűzhelyévé avatja azt.

A társadalomba pedig, hogy egy szóval jellemezzem a vallásnak üdvösen átalakító befolyását, beleállitja az ur Jézus keresztjét, amely nemcsak — mint Chateaubriand mondja a civilisatiónak, hanem a minden idők soczi- alismusának is ledönthetetlen emlékköve.

Az alapelvekkel tisztában lévén, az első konkrét elválasztó vonalat a két socialismus között abban állapíthatom meg, hogy helytelen irányú socialismus, mely az emberi élet igaz értékeit nem ismeri, a lelket a számitásból kizárja és olyan czélt tűz elénk, mely az emberhez méltatlan. A tisztán anyagi boldogulás eszközeinek megteremtésén fáradozik, s ezzel miden bajnak forrását az elégedetlenséget, a lélek nyugtalanságát nem küszöböli ki az életből. Sőt a tulajdonjog szentségének feláldozásával, a vagyon és életközösségnek a gyakorlatban soha meg nem valósítható utópiájával a szenvedélyeket mesterségesen táplálja és fel szitja.

Tehát sem a fizikai életbe nem tud beékelődni, sem a természetfölötti világról, melyet ha nem a kinyilatkoztatás, hát az emberi természet alapján is el kell fogadnunk — nem akar hallani. így el lehet mondani róluk egy jelen megfigyelővel Bossuet-val: „Nem látnak és nem hallanak semmit, még meg sem tudják állapítani a semmiséget, melyet az élet után remélnek. Még ez a nyomorult örökség sincs számukra biztosává 1“

Ne felejtsük el, hogy a liberálisok, szabadkőmivesek és szocziáldemokraták tolvajnyelvén „a klerikalizmus“ a kath. vallást, vagyis a kath. egyházat jelenti. Ha valakit klerikalis-nak mondanak, ugyanazon tolvajnyelv szerint annyit tesz, hogy az illető hires, derék katholikus ember. Találóan mondja valaki : A „klerikalizmus“ okos, ravasz emberek találmánya, hogy az ostobák felüljenek neki.

„HETI SZEMLE“

Tisza nemzetiségi politikája.

Amiről már ismételten irtunk, aminek végzetes következményeire többször reámutattunk, arra most megint vissza kell térnünk abból az alkalomból, hogy Tisza megegyezett a horvátokkal és rövidesen megegyezik a románokkal. Ez a két paktum sokkal nagyobb jelentőségű, a magyarság nemzeti életébe sokkal mélyebben beleszántó esemény, ,mint azt első tekintetre gondolni lehetne. És csak a magyar közvélemény fásultságát, korlátoltságát és teljes komolytalan ságát jellemzi az, hogy e tények fölött minden nagyobb emóció nélkül napirendre tér. Hogy nem zudul fel és nem söpri el azt a kormányt, amely ilyen lelkiismeretlenségekre vállalkozik.

Mit jelentenek a Tisza paktumai? Jelentik először is a feláldozását mindannak, amit nagy államférfiak évtizedes küzdelmek árán a magyar nemzeti állam erősítésére kivívtak. Horvátországban ezután ismeretlen lesz a magyar szó : ottani véreinket, keservesen megalkotott iskoláinkat most már megfojthatják a horvátok. A Zrínyiek és Frangepánok hazája ezután csak annyiban lesz a magyar szent korona országa, hogy magyar pénzből építik vasutjait, állítják talpra koldusszegény közgazdaságát és magyar vérrel juttatják hozzá Bosznia birtokához. Viszonzásul ezért továbbra is gyűlöletet, szemérmetlen rágalmazást és délszláv konspi- rácziókat fog kapni a magyar szent korona a horvátoktól; a magyar kormány pedig — 40 horvát szavazatot a parlamentben. Ámbár ez utóbbi nem b zonyos. Mert a horvát paktumnak csak az egyik fele van végrehajtva. Az, amit a magyar kormány adott. Hogy mit kap ennek ellenértékéül, az csak hipotézis marad a horvát országgyűlés megnyíltáig. Nincs kizárva, hogy ez az ellenérték — egy trialista vagy Starcsevicsiánus többség lesz. — A románokat az Apponyi iskolatörvénye valamennyire rákényszeritette arra, hogy az állam nyelvét megtanulják. Az uj magyar püspökség kivont egy csomó községet az oláh pópák lázitó befolyása alól. A mindig magyar főispánok és magyar közigazgatási tisztviselők sok oláh izgatóba belefojtották a nemzetiségi dühöt és mérsékletre kényszeriteáék őket. Most vége mindennek. Most már szabad a vásár. A dákoromán agitáczió most már bevonulhat az állami iskolákba, a főispáni székbe s a közigazgatás minden hivatalába. Nem az oláhok fogják megtanulni a magyar nyelvet, hanem a magyarok fognak eloláhosodni. A közéjük ékelt magyarságot már nemcsak gazdasági eszközökkel fogják irtani, hanem közigazgatásilag is.

De ez még nem minden. A Tisza féle paktumok még mást is jelentenek. A munkapárt bálványa nemcsak az akadályokat távolitja el a nemzetiségi agitáczió utjából. Az ő ,,„megbékülés“-einek pozitív oldala is van. Ő egyenesen segíti a nemzeti törekvéseket. Neki nem elég, hogy kilencz oláh gimnázium önti a magyarul nem tudó izgatókat. Még többet állít fel — állami pénzen. Az „ Astra“ kulturális mezbe öltöztetett lázitása sem volt elég; kapnak oláh színházakat is — állami támogatással. A magyargyüiölet- től izzó oláh pópák kongruáját felemeli Tisza, az oláh püspökségek számát szaporítja, képviselőik számára pedig egyszerűen kiutalványoz 40 kerületet. — Az oláhokat is, a hor- vátokat is keblére öleli, föltétien bizalmába fogja s a nemzet legdrágább kincseit rájuk bízza. Csak azt kéri tőlük, hogy „helyezkedjenek a történelmi magyar állam alapjára.“

Ennyi naivságot, ekkora rövidlátást nem mutat fel a történelem egyetlen egy államférfiuban sem. Csak a korlátoltság tudja azt hinni, csak a könnyelműség meri magát azzal áltatni, hogy ilyen előzékenység láttára és ennyi engedmény birtokában megnyu- gosznak és jó hazafiak lesznek azok a nemzetiségek, amelyeket a múlt sok megpróbáltatásai során mindig ellenségeink táborában láttunk. Hogy felhagynak panaszaikkal, gonosz vádaskodásukkal, ha annyi előnyt biztosítunk nekik, amennyit nemzetiség még

3

soha nem élvezett. Hiszen úgy a horvátok- nak, mint a románoknak határozott czéljuk van, amelynek elérésé előtt meg nem nyu- gosznak s amelytől semmi kedvezéssel sem engedik magukat eltántorítani. Minden engedmény, minden előzékenység csak újabb fegyvert ad a kezükbe, amelynek birtokában annál hathatósabban dolgoznak végső czéljuk megvalósításán.

E tekintetben mi úgy vagyunk, mint szegény, néhai európai Törökország. Ott is előbb a szabad vallásgyakorlatot sürgették a szerb, a bulgár alatvalók. Azután külön népoktatás, majd a vallási, végül pedig a politikai autonómia volt állandó panaszaiknak a mottója. Fokról-fokra emelkedtek kívánságaik, minden teljesített követelés csak növelte étvágyukat. Végre aztán, mikor már államot alkottak az államban, leszámoltak Törökországgal. Orvul, embertelenül.

A mi szerbjeink a Dráván túl vannak, bulgárjaink Erdélyben. Ők egyre feljebb mennek követeléseikben, mi meg,egyre mesz- szebb az engedékenységben. És igy a mi beleegyezésünkkel, sőt a mi támogatásunkkal alakul ki az az uj térkép, amely Magyar- ország határait délen a Dráváig, keleten a Tiszáig szorítja vissza.

Nemrégen azt irtuk, hogy Tiszát az önhittsége vitte reá a nemzetiségi kérdés „megoldására“. Hogy ő. elég szerénytelenül, magamagát tartja a leghivatottabb, sőt egyedül alkalmas kapaczitásnak a magyar nemzet összes problémáinak az elintézésére. — Most meg kell változtatnunk eme véleményünket. Tiszában ugyan erősen túlteng az önhittség, de erre az öngyilkos nemzeti politikára mégis nem az ő rögeszméje, hanem, amint az beigazolódott, Bécsnek a parancsa kényszeri tette. Bécsből követelték, hogy alázkodjék meg a horvátok és az oláhok előtt. Tisza pedig, bár tudja — mert lehetetlenség nem tudnia, — hogy nemzeti létünk gyökerére illeszti a fejszét, mégis elfojtja hazafias lelkiismeretét és eleget tesz a bécsi parancsnak. Tisztán és kizárólag azért, hogy hatalmon maradhasson.

Ez az igazi Tisza István. Az erőskezü a hazafias, az önzetlen. Mint az evangéliumbeli adós, aki hitelező urával szemben meghunyászkodó, rimánkodó és talpnyaló, de alárendelt szolgatársát lelketlenül fojtogatja, rugdossa és börtönbe csukatja. Tisza is csak lefelé, a szegény, a guzsbakötött és megvásárolt magyar nemzettel szemben erőskezü es kíméletlen. Felfelé gerincztelen, akaratnélküli szolga, aki nemzetének minden ingó és ingatlan vagyonát felhordja a császár lábai elé és reszkető térdekkel rimán- kodik: Uram. mindent odaadok neked, séd habe yatientiam, csak tűrjél még meg a hatalom polczán !

A szatmári függetlenségi nagygyűlés.

A fásultság és elvtelenség jelen korszakában megnyugtató és fölemelő erővel hatott a lelkekre az a nagyszabású szervezkedő gyűlés, amelyet a Szatmár megyei és Szatmár városi függetlenségi párt vasárnap tartott az Iparos Otthon nagytermében. Nem a lobogó diszt öltött utczák, nem az egymás hátán szorongó közönség óriási tömege, nem az elhangzott beszédek elragadó szépsége adott különös jelentőséget ennek a gyűlésnek. Mindezek csak külsőségek, amelyeket az emberi kíváncsiság, az újság ingere és Apponyi Albert személyének a varázsa is eléggé megmagyarázhatnának. De a kigyult arczok, az együttérzésnek s az izzó lelkesedésnek viharos megnyilvánulásai voltak azok a jelenségek, amelyek őszinte örömet keltettek bennünk és élő reménységgé változtatták kishitű csüggedésünket. íme ! Mégis vannak, még pedig sokan vannak városunk es vármegyénk polgárai között, akik ellentállottak a közönyösség lenyűgöző hatalmának. Vannak még igaz magyar szivek, amelyek gyengitetlen erővel és meg nem fogyatkozott szeretettel dobognak nagy, nemzeti eszméink megvalósításáért. És vannak meggyőződéses, erős jellemű embereink, akik nem tántorodnak meg a hatalmon lévő Judáspénzétől s akik szembe szállnak a mindenre törvényeket gyértó kis zsarnokok fojtogató terrorjával. Ennek örültünk, eb-