Heti Szemle, 1913. (22. évfolyam, 1-53. szám)
1913-12-10 / 50. szám
2 „HETI SZEMLE Szatmár, 1913. deczember 10. óit, az evangéliumi elvek gárdáját, a mint e most vert utón a hódítás lázában foglal uj határokat a krisztusi eszméknek. Ősi múltat, áldozatos jelent és szépséges jövőt ünnepeltünk . .. * * * 1863—1913. E két évszámot olvassuk a szatmári ifjúsági Mária-kongregácziónak vasárnap délután tartott diszgyülésére szóló meghívó homlokán. Fennállásának ötvenedik évfordulóját ünnepelte. A keret, melyben az ünnepség lefolyt, impozáns volt, s a tartalom, a mi a keretet kitöltötte, maga az ünneplés az szép és lélekemelő volt. Őszinte öröm nyilatkozott az ünneplés minden momentumában és együttérzés a többi kongregációk részéről. Urak, polgárok, nők, tanítójelöltek Mária-kongregácziója mind testületileg volt jelen s testvéri szeretettel volt segítségére a jubiláló társaknak. * * * A két napig tartó ünneplés vasárnap reggel közös szent áldozással kezdődött. Ezen azonban csak a férfi, tehát az urak s a polgárok kongregácziója vett részt. Reggel 7 órakor tartották a kálvária-templomban, ahol már — örömmel állapítjuk meg, — nemcsak maguk a kongregánisták, hanem mások is többen vették magukhoz a legméltóságosabb Oltáriszentséget. A hazamenő áldozok valamennyien a délutáni gyűlésen adtak egymásnak találkozót. * * * A püspöki konviktus monumentális épületének kontúrjai el-elmosódnak az esti homályban. Csakúgy tetszik-látszik. Alig kivehető. A mindinkább leereszkedő sötétségben kigyulnak az utczai lámpák s megvilágítják a gyalogjárókat. Fentebb, a magasabb régiókban azonban sötétség honol. Ide csak egy- egy fénysugár tö át, hosszú, egyenes vonalban. A konviktus homlokán azonban történik valami. Kevéssel öt óra előtt kigyul a kettős villanykoszoru s megvilágítja a szeplőtlen Szűz hófehér szobrát. Az izzók vakító világa bevilágít a magasba, az éji sötétbe. Tiszta fehér fénye mintha valamit súgna, valamit mondana a vak sötétségben. Mintha jelezne, mutatna valamit. Utat a tévelygőknek. Fáklyát a sötétben botorkálóknak s gyönyörű tiszta fehérséget a feketeség híveinek. Á gyermeket meg kell menteni. Ha itt hagyja, megöli a félig mezítelen kicsiny embert. S csak azért, hogy mulatságra siessen. Mit csináljon tehát? Barátai várnak reá s az estélyt maga sem akarja, hogy elmulassza . . . Miért is vetődött útjába ez a gyermek? S végre is, felelős-e ő érte? De azok az égő, könyörgő szemek reászegződ- nek. Együttes kifejeződésével, a halódó életnek s a közeledő halálnak. Éles, hideg tekintetük átszegezi. Tisztán s érthetően tükrözik az ő vétkes habozását. A panaszló kis szájról ezt a vádló kiáltást hallja; Káin!. . . Megrendül s a gyermek fölé hajol. — Hol vannak szülőid ? — kérdi a nyomorulttól. — Nincsenek, — rebegte panaszosan. — Ismersz e valakit? — Nem ismerek. S mig a kocsi odaért s mellettük megállód, Róbert lelkiismerete a küzködő érzések csatatere lön. Pénzt ad neki, gondolá. De hiszen halldoklik, veté ellene a másik gondolat. Nem is tudná a kezébe fogni. Kórházba viszi ... De hol van ide a kórház ? S befogadnák-e ily késő éjszakában ? Újabb kérdés nem is izgatta, mintha félt volna, hogy az ellenvetések hatásosabbak lesznek a mentegetődzésnél. De meg a megígért találkozás ideje is közeledett. . . . Ugyan mit csináljon a gyermekkel ? Itt hagyni nem akarja, de viszont terveit se szeretné megzavartatni . . . A kocsis leszállód s az ajtót kinyitva, beszállásra unszolta. — Becsületemre, — mormogta magában Róbert, utóbb is kinevettetem magam. S még sem tehetek másképen. Magammal viAz igv megvilágított ut csakúgy feke- télik az emberek tömegétől. Sűrű rajokban tartanak a konviktus felé. Urak, polgárok, nők és férfiak egyaránt sietnek. Fogatok, hintók robognak s hozzák utasaikat a disz- gyiilésre. Jóval a gyűlés megkezdése előtt a terem már zsúfolásig megtelt. 1200—1500 embert fogad be a terem s most kicsinek bizonyult. Ember ember hátán állott. Akinek benn nem volt helye, megállt a folyosón, de mihamar ez is tele lett és megtörtént, hogy sokan kénytelenek voltak visszafordulni. Dr. Boromisza Tibor megyés püspökünk megjelenése után az ünnepség kezdetét vette. Ének és zeneszámok, beszédek, melodráma, szavalat és egy anagramm-paizs-játék tette változatossá a műsort. A szereplők valamennyien kitettek magukért. Érzésüket öntötték bele előadásukba. Szivvel-lólekkel azon voltak, hogy minél szebbet, minél jobbat és tökéletesebbet adjanak. S ez erejükhöz mérten sikerült is nekik. A gyűlés szónokai érdemlik meg legjobban elismerésünket. Szeless Albert, mint az urak kongregácziójának praefektusa mondotta a megnyitó beszédet, Benkő Gáspár kir. kath. főgimnáziumi tanár, az urak kongregácziójának tagja mesteri vonásokban körvonalazta a kongregáczió czélját. E két beszédet egész terjedelmében közöljük. És pedig: Szeless Albert beszéde. Ünnepünk fő tárgyát a Magyarok Nagyasszonya, szűz Mária képezi. Őt ünnepeljük most első részben abból az alkalomból, hogy az itteni ifjúsági Mária Kongregáczió 50 éves fönnállását ünnepeli — jubilálja. Ezzel mi nemzeti ünnepet ülünk egyszersmind- — Történelmi tény ugyanis, hogy Szent István apostoli királyunk Mária családjának nevezte magyar nemzetét és Mária katonáinak tekintette szittya magyarjait. A szűz Mária képével ékesített zászló vezette diadalra magyar hadseregét és a szűz Anyának kegyes szelleme szelídítette, nemesítette a szilaj magyar vélt. Sőt Mária országává avatta fel örökségét. És valóban Mária országa gyanánt szerepelt Magyarország mindenkor. Őseink is szűz Mária hatalmas pártfogásának köszönték, hogy annyi viszály és annyi támadás közepette is el nem pusztult drága magyar hazánk. Már most ha ennyire összeforrt magyar hazánk léte és irányzása a Mária tisztelettel, csak magyar nemzetünk jól fel fogott érdeszem. Valamit csak adnak ennie s lefektetik valahová. S a többire holnap is ráérek. Lehajolt s karjaiba vette a kis nyomorultat. Hideg volt, mint a halott s könnyű, mint a pehely. Lefektette a kocsi közepébe s barátja lakását megnevezve, maga is beszállóit. A kocsis dörmögve indított. Nem ismerte jól az uj negyedet s jó távol is esett. Róbert röstelkedett utitársa miatt. Irtózott a várható kellemetlenségektől is. Mindennek daczára a lelke békés, elégedett volt. Nyugtalanságát lelkiismerete édes szóval csillapította, megszépítette könyörületes cselekedetének gondjait. Hisz ez a gyermek hálát sugárzó szemeivel, fürtös fejével oly bájos, oly meglepően szép volt. Még egyre didergett a kocsi belsejében. Nem is csoda, mikor a külső hideg oly szives-örömest Kirakodott a kocsi belsejébe. „Be kellene takarnom“ — suttogta Róbert. S bár még zúgolódott a kötelesség miatt, mit szánalomból magára vállalt, mégis érezte, hogy ez a gondoskodás csupa melegséggel tölti el. Levető prémes bundáját s befödte a didergő gyermeket. A kicsike megköszönte. Hálás mosolylyal s forró könnyel . . . Kis idő múlva a gyermek újraéledt. Gyenge testében a diadalmaskodó életerő leküzdötte a fagyasztó hideget. Nyelve is megoldódott. — Ugyebár, az éjféli misére vezet? . . . Tudom ám, hogy karácsonyéj van. Jézus hoz siettem, hogy kérjem, hogy megsegítsen. Bizonyára ő küldte önt hozzám. A szeretetház mellett talált, nemde ? . . . Egészen a kis Jézus lábainál. Ott jó meleg volna s megelégedett lennék ... kében cselekszünk akkor, mikor az ősök Mária tiszteletét élesztgetjük e hazának fiaiban. — Hiszen micsoda erőt képviselnénk ismét, ha a Mária tiszteletben egyesülnénk ? És mily tiszta erkölcsök virágoznának újra Mária országában, ha ifjaink és leányaink szűz Mária fehér zászlója alatt szívnák magokba a tiszta erkölcsöknek nemzeteket fenntartó erejét! S ime ez intézetben 50 év óta virágzik a Mária Kongregáczió. 50 év óta hány száz ifjú kedvelte meg itt a tisztább erkölcsöket, a szűz Anya szellemét! Micsoda szent hivatást teljesít ez intézet e világhírű Mária Kongregáczióval ? Mert a Mária Kongregáczió gondoskodik arról, hogy a Mária tisztelet külsőséggé ne fajuljon, hanem jellemes férfiakat neveljen. —■ Előkészíti tagjait arra, hogy az élet minden körülményei közepeit becsülettel megállják helyüket mint az anyaszentegyház hü gyermekei s e drága magyar hazának jó polgárai. E mellett e püspöki konviktust elsősorban a szatmári egyházmegyének szánta nagy alapitója a szent életű Hám János püspök és müvének befejező második alapitója jelenlegi aranymisés püspök atyánk abból a czélbói, hogy benne a papi pályára készülő ifjak a szegény sorsú, de jeles tehetségű s példás viseletű gyermekek, továbbá a jobb sorsú katholikus szülők gyermekei is ő mellettük, szintén vallásos nevelésben részesüljenek. Az intézeti fegyelem megóvja őket a városi élet kisértéseitől s ily módon az egyháznak engedelmes fiai s a hazának hasznos polgárai maradnak. Elsajátítják itt a tudomány szeretetét és a keresztény világnézetet. Ezért az 1913 esztendő nevezetes óv marad a szatmári katholikus közönség előtt sőt a város összes lakosainak is, a mennyiben ily a város díszére szolgáló kultur palotát nyert e püspöki Konviktusban. Uralkodjék hát ez intézet homlokzatán a kereszt, hirdesse a kereszt diadalát, a keresztény kultúra előhaladását, a katholikus nevelés áldásait. Álljon ott az intézet homlokzatán a „szeplőtelen fogantatás gyönyörű szobra az Ő kedves anyai mosolyával, hadd vonzza magához e város hithii lakosait, apraját, nagyját, müveiteket, egyszerű polgárokat, hogy a Mária tisztelet hozza vissza városunkba a vallásos életet és szűz Mária hatalmas pártfogása segítse elő minden nemes törekvésében. Ünnepeljük azért az ifjúság 50 éves — Igen, igen . .. felelt Róbert zavarodottan. Régi emlékeire gondolt s lelkifurdá- lást érzett. Ebbe szökött a boldog gyermekkor sok, bájos karácsonyéje ... Tele szépséggel, a fiatal szív varázslatos örömeivel . . . A ragyogó éjféli mise ... a jó édes anya égbe szárnyaló áhítata ... a maga kicsi szivének édes, boldog meghatotisága . . , S ez a különös gyermek is Jézusról beszél. Minden szava átható, gyönyörűséges, megindító. Szemeiben szótáradó, titokzatos fény gyulladoz. Úgy érzi, az ő szivében is ismeretlen, de oly megnyugtató, enyhületes érzelmek fakadoznak. Majd benső nyugtalanság lázongott benne. Rágondolva az ő hittől, lelki tisztaságtól ragyogó múltjára s mostani hideg, nyugtalan, kétségek között vergődő életére, szivszoritó fájdalom gyötörte. Lelki félelem, mely éles kard gyanánt járta át. Mintha a sátán ragadná karmai közé. Szinte érzé, mily dühös erővel akarja kitépni leikéből a megtérésnek, a könyörületnek szent gondolatait. Szivébe vágyakozást ébreszt a buja, földi gyönyörök iránt, elibe tárván azokat boldogító életczélul. Á csábítás e tüzes pillanataiban megszólalt a gyermek: — Anyám egy napon elvezetett a karácsonyi szentmisére, virággal ékes, ragyogó templomba . . . —- Engem is . . . régente . . . rebegte Róbert, a visszamosolygó gyermekkor szép, szűzi álmába merülten . . . Engem is elvezetett szegény, jó anyám az éjféli misére. . . — Az én kiesi anyám, — folytatta a gyermek könnybe borult szemekkel—amikor meghalt, ezt suttogá fülembe : „Kis Róbertéra, mindig .. . mindig szeresd a jó Istent 1“ Róbert felkiáltott. Ijedten, lelke mé-
