Heti Szemle, 1913. (22. évfolyam, 1-53. szám)

1913-12-10 / 50. szám

XXII. évfolyam. Szatmár, 1913. deczember 10 50. szám HETI SZEMLE POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. •f/T . Á .*• ELŐFIZETÉSI ARAK: Egy évre — Félévre — 8 K 4 . f. Negyedévre — 2 K — f. Egyes szám ára 16 fillér. Tanítóknak és kézműiparosoknak egy évre 6 korona Amerikai Egyesült-Államokba — egész évre 3 dollár Felelős szerkesztő : VARJAS ENDRE. Laptulajdonos A SZATMÁR-EGYHÁZMEGYEI IRODALMI KÖR. A kiadóhivaialí illető összes küldemények, pénzek, hir­detések stb. Etting-er János tanulmányi felü­gyelő czimére (Szatmár, Szeminárium) küldendők. Pályázati hirdetések egyszeri közlése 8 korona----------------- Nyilttér sora 40 fillér. ----------------­A lap elemik minden szex-dán. A püspöki konviktus ünnepe. Szatmár, 1913. decz. 10. (+) Elszoktunk a geníalis tet­tektől, a melyek túlélnek emberöl­tőket és formálják, irányítják szá­zadok életét. De ha egy ily ritka tett nagyszerűségei szemünk lát­tára bontakoznak ki, nem csoda, ha annak sugárzó fényétől szikrát fog ujjongásunk. A szatmári ifjúsági Mária-con- gregatió félszázados életének jelen- tőséges jubileuma is igy égett föl egy királyi tettben és lett ünne­pévé — nem a jubileumnak, de egy nagy alkotásnak. így kellett ennek történnie ! Mert a mikor a jubiláló con- gregatio tizedik lustrumán Te De- um-ra gyűlt egybe, nem ismert rá hajlékára. Palota fogadta, homlok­zatán a Szent Szűz kigyult Ezek­ben égő, csillagkoronás szobrával. És ennek vakító fényében nem az ötvenesztendő, de az uj püspöki convictus látszott monumentálisnak. Jól tette az ünneplő congrega- tio, hogy nem hunyta be szemét az 50 esztendőt legyőző nagy tett előtt, — a melyben ősibb és csodásabb szép­ségek ragyognak az övénél, — ha­nem ünnepének minden virágát hó­dolattal hintette a nagy alakotásra. Ez a liliomos fölavatás illett egye­dül ehhez az épülethez, a mely a jövő századok arczulatát akarja for­málni. Ez a máriás-demonstratio volt méltó ahhoz az evangéliumi gondolathoz, a mely ezt a convic- tust teremtette. Mert evangéliumi gyökérből hajtott ki ez az alkotás. A szentóletu Hám püspök Krisz­tus nyomain járt, a mikor a gyer­mekeket maga köré gyűjtő Mesterre nézve megalapította ezt a „tiszta nemzetség“-et nevelő intézetet. És Hám püspöknek valóban evangéli­umi elmélkedését folytatta főpász­torunk, Boromisza Tibor dr. püs­pök, a mikor életének aranyáldozatául újjáépítette, megnagyobbította a jövő generatio lelkén krisztusi vonáso­kat véső convictust. És ha a jubiláló congregatio maga helyett a második alapitó előtt hódolt, ezzel Háin püspök evangéliumi izü lelke, valójában pedig Krisztus igazi szelleme előtt hajolt meg, a mely szellem a lel­kek szépségét, életét és tökéletes­ségét. sóvárogja. Örök és mindennél értékesebb erők sugározlak is ki e ritka ün­nepből. Megéreztették velünk, hogy a terinészetíolötti energiák külön­bek, mint a természetes erők. Mert mig a physikai világban soha sincs energia szaporodás, mindig egyazon mennyiségű erők működnek, — addig a metaphysikai világ ener­giái nőnek, halmozódnak és mindig nagyszerűbb, fejlettebb életet tud­nak szülni, a mely befejezettséget csak a messze, isteni ideálban: a tökéletességben talál. És ennek visiói szálltak ránk ez ünnepen. — Lapis yniliariusnak láttuk ezt az alkotást. És a mint a barbár országok szivébe széles országutat verő római megpihent, mikor egy ily mérföldkövet levert és szeme a jövőbe nézett s látta, mint vonul­nak hóditó dicsőséggel a tőle épí­tett utón uj országok hódítására a sasos légiók — úgy látjuk mi is a jövőnek erős öntudatu, izmos legi­Az ii ti társ. — LOUIS VEUILLOT. — A közeli toronyóra felet ütött. Egyetlen kongása ezüstszárnyon szállott alá a csendes éjszakában. — Fél tizenkettő I . . . dörmögte Ró­bert. S egyetlen bérkocsit se látok. Sem az utczán, sem a megálló helyen. Mily bo- szantó. S mindez a karácsony est miatt. El is késem, meg is fázom. Puha, meleg felöltője jó melegen takarta fekete ruháját s virágosra hímzett ingmellét. Nyakát, száját, füleit finom selyemkendő s lábait hóczipő védte. Mégis didergett a csí­pős hidegben. Á fagyos éjszaka éles leve­gője csontig átjárta. Hó is esett. Apró, csil­logó pelyhei a földről visszaröppentek s alattomosan besurrantak a szorosan összefo­gott ruha alá. Könnyed, csalfa keringés köz­ben ölelkezve bújtak össze minden sarkon, minden redőn. Esni kezdett kora alkonyaitól. S azóta egyre havazik. Lassan, unalmasan, folytono­san. Az éjjeli misére sietők zajtalanul halad­hattak a nedves, fehér szőnyegen. Botolva, gázolva, mint lomhán tova surranó éjjeli árnyak. Róbert dühösen szaladgált kocsi után. Mindjobban fázott s zúgolódását káromló szavak fojtották a száját takaró puha se­lyembe. Mert jó messzire kellett mennie. Karácsonyéji virrasztásra egy gazdag barát­jához, aki távoleső uj negyedben lakik. Már várta a vidám társaság vacsorára, játékra s ivása. Tüzes borok bufelejtő örömére, a csí­pős élezek, ezer meg ezer bolondság izgató mámorára. Reggelig tartó, idegsorvasztó éj­szakára. így szándékozott eltölteni Róbert ezt a csodálatos éjszakát, amelyen Jézus született s földi szenvedéseit megkezdte . . . Meny­nyire más volt ez az éjszaka hajdanta. Ami­kor még ő is templomba ment édes anyjá­val s alázatos szívvel s lelki gyönyörködés­sel közeledett az Ur asztalához . . . Fájda­lom, ez az édes anya, az ő fiatal életének őrzőangyala, már nem él. Itt hagyta gyer­mekkorban s jóra hajló, gyengéd szivében ez az elválás ütötte a szenvedés első, égető sebét. Később már szivébe lopódzott a kö­zömbösség. Hitét még őrizte s néha-néha — mint lelkiismeretének intő szava — életjelt is adott. Ahitatos gyakorlataival azonban fel­hagyott s egyre gyorsabban, egyre mélyebbre csúszolt a lelki sivárság örvénye felé . . . Mindez most eszébe se jut. A hidegen sebző bópelyhek özönében átfázva s dühtől remegve őrölte az unalom perczeit. Gémbe- redett lábai pedig egyre mélyebben süpped­tek a fagyos hóba. No végre 1 Lent az ut kanyarulatánál két halavány lámpafény csillant meg. Resz­ketve bontakozott ki a fergeteg sürü, fehér fátyolából. Róbert boldogan sóhajtott fel s kiáltozni, integetni kezdett. Öröme fokozó­dott, amikor látta, hogy a fény közeledik. A csillogó s ikertestvérként ölelkező világossá­got egyenesen feléje irányozták. Ebben a pillanatban reszkető hang száll feléje. Gyenge, remegő hang. Alázatos kö­nyörgés. Szívig ható panasz, mint a sebzett madárka sóhajtása. A hang felé fordult s egy gyermeket látott. Rongyosat, mezítelen lábút, egy magas ház falához roskadtat. Látszott, hogy az élet utolsó szikrája küz- ködik benne. Nagy szemeiben titokzatos mélységű tűz lobogott s beragyogta a sovány, jégsziuü, meggyötört arcot. Fekete haja át­ütött a hószőtte csipkekendőn. Hosszú fürt­ben üajolt homlokára, beárnyalta arczát s melengetve pihent meg a rettenetes nyomor­tól kiaszott vállon. A gázlámpa gyenge fé­nyénél Róbert mindezt az első pillanatban észrevette. S szivéig hatott. Hófergetegen, fagyasztó hidegen, türtőzhetlen boszuságon is áttört a csodálatos szépség, mely a mér- betlen szenvedés s a gyenge, törékeny test­tel küzködő halálnak közepette a haldokló gyermek homlokáról szétsugárzott. S amikor látta, hogy a rémitő hideg a czafatos ron­gyokon keresztül a gyermek testét mardossa, szorongó szive együtt szenvedett a szenve­dővel. S még ő panaszkodik a hideg miatt. 1 A puha felöltő melege alatt. Hát ez a sze­gény gyermek ? Róbert átérezte, hogy nagy kötelesség szakadt reá. Habozást, sem engedve, hirtelen rontott életkörébe. Nem utasíthatja vissza. Lapunk mai száma 12 oldal.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents