Heti Szemle, 1913. (22. évfolyam, 1-53. szám)
1913-11-19 / 47. szám
Szatmár 1913. november 19. HETI SZEMLÉ 3 törvénynyé tehetik minden gondolatukat. Ezektől sürgessen intézkedést a Szamos. Akiknek módjuk van reá és akiknek ez szigorú kötelességük is lenne. Ha pedig a köznyomornak intézményes, törvényhozási utón való szanálását nem reméli, aminthogy józanul senki sem remélheti a munkapárti rezsimtől, akkor legalább arra kérje a kormány urait, hogy a sópénzeket és a pinkapénzeket ne a pártkasszába és a kijáróknak adják, hanem a „fájdalmas zokogással Gea anyánk keblére boruló“ nyomorultaknak. A Magyar Bank négy és fél milliója például elég volna ahhoz, hogy Szatmárjivalarnennyi „zokogójának“ a könnyeit felszántsa. A káptalani pénzintézetet pedig (csak egy van) ne bántsa a Szamos, mert kinevetik tudatlanságáért és elitélik gonoszságáért azon sok ezrek, akik ennek a pénzintézetnek altruisztikus tevékenységét ismerik és élvezik. Az alapítványi pénztár Wertheim-kasszái — tisztelt laptárs, — teljesen üresek. Minden pénzük ki van hitelezve, még pedig tisztán, minden sallang nélkül, 8 százalékon aluli kamatra. Ezt a pénzintézetet, amelyet mindenkor, de különösen a jelenlegi válságos időben megbecsülhetetlen áldásnak ismertek el a kath. egyháztól távolálló tényezők is, ezt meri bántani és szükkeblüséggel vádoini a Szamos. Mert nem őszinte a panasza, mert álnok a czélzata. Ha mindenáron Wertheim- szekrényeket akar támadni a konzervatívok lapja, akkor máshol kell kereskednie. Hogy hol, azt megtudja, ha egy párszor elmegy az Alapítványi pénztár helyiségeibe és ott végighallgatja a tönkretett szegény emberek nehéz átkozódásait tönkretevőik ellen. Ezek az átkok sohasem a káptalani pénztárra vonatkoznak. A papi birtokok nagyurait is leczkézteti a Szamos czikke. Ezzel szemben utalhatnánk arra. hogy ezek a papi nagyurak sok száz szegény tanulónak nyújtanak ingyen ellátást, temérdek szocziális és kulturális terhet vesznek át a szegény nép válláról, nem egy pénzintézetet (Szatmáron is) mentettek meg az összeroppanástól s közvetve a nép ezreit a földönfutástól. De nem magyarázunk tovább. Goethe szerint bizonyos emberi tulajdonságok ellen úgyis hiába harczolnak még az olympusi istenek is. A vidéki hírlapok közös megállapodása. A magyar újságkiadók országos szövetségének nagygyűlése kimondotta, hogy ezután a vidéki lapokban minden magánér- dekü közleményt, elszámolásokat, felülfizeté- seket, jelenvoltak névsorát, adományokat, gyűlési hiradásokat, iskolai beiratási stb. értesítéseket, sportklubok, vivő akadémiák híradásait, mozgó-szinbázak, képtárlatok reklámjait, bankok közléseit csakis mint fizetett közleményeket adják ki. E határozat kötelező lévén, értesítjük olvasóinkat, hogy a kötelezően megállapított díjazás nélkül ezentúl semmiféle magánérdekü, vagy reklám-hírt nem közlünk. tam, hogy csak a tisztelendő ur intésére kezdtem el a „Confiteor“-t. Mikor mellemet verve mondtam: — mea culpa, mea culpa, mea maxima culpa — a saját, nagy bűnömre gondoltam, és szent vigasztalás töltötte be lel- kemet, mikor a pap a feloldozás szavait mondta a csendes éjszakában. Most kinyílt az aranyos szentségtartó, és mint hófehér csillag szállt ki belőle a szent ostya; égő szemekkel, vágyódva nézett rá a haldokló, mint utolsó támaszára, utolsó vigasztalására. — Uram, —ne nekem, hanem az árváknak adj mindent, — imádkoztam igaz ben- sőséggel, mikor a kis csengő háromszor hangoztatta: Uram! — nem vagyok méltó! Mélységes lelkibékét éreztem, mikor a szánkón hazajöttünk. Most már csak hárman voltunk : én, a kocsis, meg a plébános ur! Közülünk a legjobb ott maradt a szegény kőművesnél. Hasonló nyugalom töltött el másnap is, amikor meghallottam: Henschel bácsi lelke még az éjjel Istenhez szállt. Mindez már harmincz év előtt történt. De én tudom, milyen jó utitársam volt akkor nekem a jó Isten a szánkán. Sok jó czipőt használtam el azóta, és a szegény kőműves gyerekek is erős, jó csizmákban, czipőkben járják a világot. Adakozzunk a Saitóalarira.! Hozzászólások. Organizátor jelentöséges czikkei minden vonalon komolyan foglalkoztatják a katholikus gondolatok embereit. ElSbbi számainkban Bodnár Gáspár állapította meg a múltba s jelenbe nézve Organizátor igazát a belmissio szükségességét illetően. Most két, másirányu hozzászólást adunk — egyelőre minden megjegyzés nélkül — az alábbiakban : I. Vezérczikkező szerint az öregség öreg hiba. Igaza van. bár a közmondás azt mondja: tiszteld az ősz halántékot. Az is igaz, hogy untalan eleven lángoló tűzzel nem dicsekedhetünk, lelohasztotta azt az idők vas keze, mit nem őröl az meg ? meg a keserű tapasztalat, de eloltani még sem volt képes — lángol még a gyertya, homályosan bár, de nem szalma láng, mely gyorsan fellobban, de gyorsan el is alszik. Ilyennek tapasztalom én ma az ifjú nemzedék felhevülését — nagyszerű eszmék szószólói, mint ragyogó csillagok tűnnek fel, hogy a jelent lebilincseljék, övék legyen a világ, az öregek pedig hátul kullogjanak. A múltban kifejtett tevékenység nem érdem többé, sok esetben hibául rovatik fel, a szalmaláng mindent elhomályosít. Ily körülmények elnémítják az öreg ajkat, hallgat, azokat a nagy dobbal hangoztatott eszméket' szerény körében megtestesítvén, nem a szin de a tett tanúskodik mellettük, hogy hasznos munkásai a társadalomnak, ha meg is öregedtek. Higyje el nekem, nem az egyénen, de mindig a körülményeken múlik, hogy az arra hivatott tevékenységét ki nem fejthette. A saját fejével gondolkodó és saját lábán járó önálló egyén, nem illik be a mai társadalmi viszonyokba. Ha az ifjú nemzedék arra az alapzatra épit, melyet az öregek leraktak, a magasztos czélt megközelíti vállvetve a közigazgatási hatósággal, ha ott is honorálva lesz a tisztességes reverenda, mert az öregekét bizony sokszor megczibálták az eszmék tüzes har- czában. Az öregeket is megillet némi tisztelet, ha nem is járhattak gyors vonaton, de viczinálisi megfontolt menetsebességgel iparkodtak előre és mindig előre, a nemes czél felé. Pihenésünk bizony nincsen, a deret a fejünkön hordjuk és akarva nem akarva bizony megritkulnak fejünkön az őszhajszálak a sok gondtól, keserű élet tapasztalattól, hogy öreg ! hátul a helyed. Ideiglenes lelkész. II. Organizátor czikkeinek soraiból nemcsak lelkesedést, belső tüzet, megfigyelést lehet kiolvasni. Nem. Kiolvashatunk onnan még más egyebet is. Többek között elégületlen- ségének, türelmetlenségének teljes igazát. Nagysulyu igaza van Organizátornak akkor, amikor többet követel. Munkát, pasztorálást. És szinte vártam Organizátortól a tiltakozó szót, hogy igenis, annak a sok-sok felhozott jelenségnek egészben ugyan nem, de részben a papság, a lelkészek az okai. Nézzük csak a Bodnár Gáspár által felhozott és számbavett mentő okokat. Az öregség gyengesége. Ehhez nincs szavam. De nézzük a többit. Micsoda mentsége van a kényelmesség kisérésének és különösen annak, amit itt a kisérés alatt értenünk kell ? Ezt sehogy sem tudom elfogadható mentő ok gyanánt akceptálni. Mert akármelyik életpályán elkövetett mulasztások bűnök, vagy bekövetkezett hibák megbüntetésénél találkozunk-e valahol a kényelemszeretet mentségével ? Vagy talán a lelkiélet munkásainak feladata kisebb fontosságú, mint az életpályák bármelyikének feladata? Miért lenne itt mentő körülmény az, ami másutt súlyosít ? Aztán az elkeseredésnek, a csalódásnak visszavonulásai, csendes, gyógyító magányai mit jelentenek ? Ezt a katholikus papságra vonatkoztatva nem tudom megérteni. Hiszen a jó munkás izmait a csalódás csak megacélozza. így van ez a kevésbbé jó czélokért munkálkodóknál, hát még itten mennyivel fokozottabbnak kell lennie az erőnek, ahol a czél egyenesen isteni. Miért menekülnek egy-két csalódás után elkeseredve mindjárt a csendes, gyógyító magányba épen a papok, a lelkészek ? Nem összeférhetetlen ez még csak gondolatnak is? Az intelligencia nagyon csekély kivétellel zárkózott. Nem törődik a néppel. A világnézete másfelé viszi, ragadja. Miért ? A diadalmas világnézetet—jóllehet katholikus- nak volt keresztelve, nem is ismeri. Bodnár Gáspár szerint ez ismét egyike azon jelenségeknek, amik a munkás elé gördítenek akadályt, ezúttal elháríthatatlan akadály gyanánt. De megjegyzem, hogy az intelligencia azért ilyen, mert bizonyos egyének kényelemszeretetének kisérései és kevésbbé öreges gyengesége, továbbá a csalódás szülte elkeseredésekből folyó csendes magányba vágyódása tette ilyenné. Hangsúlyozom, hogy igy áll a dolog ,és nem megfordítva. Én is jártam a Tiszaháton. Évekig tartózkodtam a kálvinisták Rómájában, Beregszászban és mondhatom, hogy arra épen úgy, mint a vidék többi szóban forgó helyére ráillik az, amit mondani akarok. Két arcza van a templomnak akkor, ha két perspektívából nézzük. Mindhárman akkor figyeltük a templomokat, amikor misét mondottak benne. Csakhogy mi világiak, szóval Organizátor és szerény magam nem búcsúk és nem benedikálások alkalmával figyeltük a tömeget. Ami megfigyeléseink alapja nem a kiváncsi, s csak a kivételes s jóval előre beharangozott alkalmakra összegyűlt tömeg, hanem azj óv többi napjain s vasárnapjain megjelenő hívek elenyészően kicsi csapata. Megértem és tudom méltányolni a mentő jóakaratot. De ott, ahol a könnyelműségnek, a nemtörődömségnek s csak a jelent látó s múltat dicsőítő politikának súlyos következményei vannak, ott hz ilyen védelemnek nincs meg a kellő alapja s aki csak egy kicsit is belelát a jövőbe, lehetetlen, hogy evvel beérje. * * * Most pedig egy olyan kérdésre térek át amiről még szó nem volt s Organizátor is csak futólagosán érintette és ez a szabadkőművesség. Leszögezem a tényt. Szatmáron már igenis megalakult a páholy. Es most kérdem, tettek e már valamit a nép, az ebben az irányban teljesen tájékozatlan intelligenczia felvilágositására azok, akiknek ez szükségszerű feladatuk? Ugy-e bár semmit. Nem is kérdem, hogy miért nem tettek.) A feleletet úgy is tudom. „Még rá érünk arra. Még nem látunk positiv tényeket, amikből a megalakulásra következtethetnénk.“ A szabadkőművességnek az utóbbi időkben egészen elfajult romboló irányzata már régen ismeretes előttünk és a tudat fülünkbe kiálltja, hogy : Ne várj! Ne várj, hanem tégy 1 Csigalépésekkel a huszadik században haladni nem lehet. Vagy talán positiv tényekre várjunk az Ő részükről? Várjunk, mig eredményeket fognak felmutatni ? Ne várjunk, nem szabad várnunk ilyen eredmények, bárminő positiv tények felmutatására. Éz egy a bukással. Ha már tényeket mutatnak fel, ami megmozdítani tudná a süket fülüeket is, akkor már, higyjék el uraim, elveszett minden. Akkor a megmozdultak már valahonnan kimozdítottak is lesznek egyszersmind. Mert, úgy e, nevetséges annak az embernek a munkája, aki kar- batett kézzel nézi házának inogását s csak akkor próbálná támasztékokkal feltámasztani, mikor már bedült. Ekkor már tenni késő. Nagyon késő. * * * Egy pár szót még a sajtóról. Hogy hogy áll a katholikus sajtó egyházmegyénkben, azt tudjuk (jobban szeretném ugyan ezt nem tudni,) 22, (értsd huszonkettő) évvel ezelőtt indult meg a Heti Szemle és ma is ott van, ahol elindulásakor. Még ma is hetilap. Mi történt, mit tettek két évtized-
