Heti Szemle, 1913. (22. évfolyam, 1-53. szám)
1913-11-19 / 47. szám
2 HETI SZEMLE Szatmár, 1913. november 19. aristokratiára és arra a még ősibb múltra visszanéző biboros és viola- palliumus főpapságra, a kikben a bölcseség, tudás, szentség és áldozat jelent meg a nagygyűlésen. Még csak arra sem gondolunk, a mi pedig szinte, a revelatio fényességével kapott meg: hogy most az ezeresztendős ország legnagyobb hatalmasságát, a magyar katholi- cismust látjuk, a mely mellett eltörpül minden, a mi ez országban van. Nem gondolunk az eucharisztikus körmenetre, az ezrek áldozására, a páratlan munkára, a mely a százakra menő katholikus egyesületek csodálatos erejét és eredményeit mutatta be a szakosztályi gyűléseken. Nem gondolunk most elragadtatott tömegekre, a fehérzászlós és fehér szivü congreganistákra, a mindjobban terjedő katholikus öntudat ünnepi megnyilatkozásaira . . . A mit az idei nagygyűlés kincsének tudunk, az a kápráztató fény, a mely két beszéd nyomán gyűlt ki és lobbant föl elmékben és szivekben, hogy elolthatatlanul vilá- goskodjék. Az egyik beszédben evangéliumi szépségek reszkettek. Tizenki- lencz évszázadot pergetett le előttünk. Sőt hátranézett az emberiség egész históriai múltjába s az évezredek hullámai fölött megmutatta az Egyházat. Pihenéstelen munkájában, bölcseket, hősöket, szenteket szülő termékenységében, oly vonásokban, a melyeket csak Isten adhat. A másik beszéd idézte a jövendő ezredéveket. Az emberiség előtt álló időt. A genie nagy, félelmetes szárnycsapásaival az idők határáig repült, a horizontot kitágította addig, a hol már az örökkéezt a mellén függő kis selyem erszénybe tette, aztán bezárta a tabernakulomot és elmentünk. Az utón a lelkész kocsisa várt szánkával bennünket; felugrottam a bakra, a kocsis egy szőnyeget borított térdemre s aztán a szán elsiklott a havon. A hold kibújt a felhőkből és rácsillogott a fehér útra. A falu nemsokára mögöttünk feküdt, szabad mezőn haladtunk keresztül a kis tanya felé, ahol a kőműves a halállal vivődött. Megmagyarázhatatlan érzés fogott el. Négyen voltunk a szánkón: én, a kocsis, a plébános ur, meg — a jó Isten. Elsusogtara a Miatyánkot és néhány ájtatos versecskét, de csakhamar hatalmába kerített számitó paraszt természetem és fontolgatni kezdtem a helyzetet. Úgy tetszett, a jó Istennel sohasem voltam olyan magányosan, mint most. Hiszen a templomban mindig sokan vannak és mindenkinek tiz, sőt ezer kérése, kívánsága is van. De most — mikor olyan egyedül vagyunk, — jobban meghallhatja a jó Isten imádságomat és számíthatok is a meghallgatásra. Mindazáltal mély megilletődés fogta el szivemet, aztán félig hátra fordultam, óvatosan persze, nehogy a plébános ur észrevegye, — vagy meghallja, amit mondok. Mintha biztatóan mondotta volna valaki: mondj el bátran mindent, ami a sziveden fekszik. Él is mondtam, — és most szépitgetés nélkül elis- métlem- az én furcsa imádságomat. Iskolás módon kezdtem el, hogy a jó Isten semmit se kíván ingyen, hanem még a legkisebb jócselekedetet is megjutalmazza. No, és az nem is olyan kis dolog, ha valaki valóság kezdődik ... És az eljövendő korok-suggeráltan a nagy elme hívásától — suhogtak, megjelentek eszmékkel terhes, uj gondolatok s uj problémák közt vergődő Promentheusaikkal. A kik fölött — igazságot, békét, megtisztulást, világosságot osztva — megjelent az Egyház. Megint oly vonásokkal, a melyeket csak Isten adhat. Egy zászló lengését láttuk az idők kezdetétől az idők végéig. És Istent láttuk, a ki az elmúló időbe beágyazott valamit az örökkévalóságból : az Egyházat. — Apponyi Albert gróf idézte a múltat és Prohászka Ottokár püspök a jövőt. S az idők zúgásából aczélos erő kovácsolódott ki a telkekben. Érezték, hogy nagyok. Éreznék az egységet, érezték az erőt. Érezték magukban a inegbirhatatlan, isteni, örökkévaló Egyházat. Millióknak és évezredeknek erejét érezték kicsat tanni vérök csepjeiben. Összeforrtak múlttal, jövővel, idővel, örökkévalósággal. ... És ha a fönségeknek ez az apokalyptikus pillanata megrögzül a sok ezerben, akik óriásoknak tudták ott magukat, akkor ez a sok ezer tarsusi Pálnak mindent vállaló munkaerejével fog dolgozni szerte az országban az Égyházért. És igy az Isten gondolata szerint való emberért és örökkévalóságért. Ne felejtsük el, hogy a liberálisok szabadkőmivesek és szocziáldemokraták tolvajnyelvén „a klerilqilizmus“ a kath. vallást vagyis a kath. egyházat jelenti. Ha valakit klerikalis-nak mondanak, ugyanazon tolvajnyelv szerint annyit tesz, hogy az illető hű és derék katholikus ember. Találóan mondja valaki : A „klerikalizmus“ okos, ravasz emberek találmánya, hogy az ostobák felüljenek neki. hideg éjszakán fölkel a meleg ágyból, fölhúzza szűk csizmáját, aztán elmegy a temetőben a verekedős korcsmáros sírja mellett, meg a nagyanyjáé mellett, akinek életében annyit fájt a feje. Ezt én mind megtettem a jó Istenért, és ha azért nem sok, amit kérek legyen olyan jó és adjon nekem e helyett e gyűlöletes csizma helyett egy igazi jó, városban készült cipőt I Épen olyan finom, úri legyen, mint a levélhordó fiáé, aki a nagj szünet alatt a mi falunkba is ellátogatott! Végére jutottam. Vártam egy darabig aztán újra hátra hajtottam a fejemet, hogj halljam a választ. De se igen-t, se nem-e' nem hallottam. Ez igen lesújtott! — Hajts gyorsabban ! Siettette a kocsist a plébános. Nehánj perez múlva a kőmives háza előtt állottunk Az asszony jött elénk hat gyermekével é s zokogva térdre hullottak. A lelkész áldva emelte feléjük a szentséget és az egyhá: szavait mondotta; — Békesség e háznak és minden lakójának ! Mindnyájan fölmentünk a meredek, keskeny lépcsőn s bementünk a beteghez. Szegény, egész életén át annyit nélkülözött és oly nehéz munkát végzett, hogy már 35 éves korában a végét járja. A sorvadás láza égett az arczán, szeme üvegesedő fénnyel, tétová í nézett maga elé. A fehér takaróval leboritott asztalkára tettem a keresztet és a két gyei- tyatartót és meggyujtottam a gyertyát; sc- káig serczegett, mig tüzet fogott. A plébános aztán elhelyezte a két gyertya között a legszentebb Oltáriszentséget. — Szegény, jó kőműves 1 Mikor az élete már kialvóban van, Minden kath, embernek a Népszövetségben van a helye! Tagsági dij egész évre 1 K. Ennek ellenében minden hónapban egy népfelvilágositó füzetet és november hónapban egy gazdag tartalmú naptárt kapunk, továbbá ingyen jogi tanácsot a nép- szövetség ügyvédeinél. A honfibú feljajdulása. Közeledik a színi szezon. A szinészkedés kezd aktuálissá és népszerűvé lenni Szatmáron. Még a 45-ik életévét taposó „Szamos“ is kedvet kapott reá. A jó öreg csataló is a színpadra kívánkozik. Sőt élemedett korával össze nem egyeztethető szerepben akar a közönség elé lépni. Drámai szendét akar játszani. Tegnapi számában az ország anyagi romlását sirató, bánatos honfibú megható szerepében mutatkozott be. Mondanunk sem kell, hogy ez a szerep épen a „Szamos“ alakításában, nagyon nevetséges volt. — Erre a szerepre keresve se lehet alkalmatlanabb színészt találni jó öreg laptársunknál. Hát nem akad odaát különb szinésztehetség ? Vagy talán az általános elszegényedés ott már a szellemi térre is átcsapott? Hiszen olyan naiv szerepekkel, mint a „Szamos“ tegnapi vezérczikke, legfeljebb az analfabétákban lehet illúziót kelteni. Annyira semmitmondók a frázisai és annyira átlátszó a tendencziája. Nemcsak kilóg, de kihadonászik belőle a lóláb. A Szamos már vasárnap is feltárta hasábjait a szabadkőműves mosakodás, illetőleg piszkolódás czéljaira. Tegnapi czikke is a megriasztott hárompontos testvérek érdekében íródott. Igazán gyermekes naivsággal nem kevesebbet akar elhitetni, mint azt, hogy a gazdasági válság enyhülését mi, a „Heti Szemle“ akadályozzuk meg. Mivelhogy a „meggyőződések és hitek viszálymagvát“ hintjük szerte, amikor szóvá tesszük a szabadkő- mives mozgolódásokat. Amikor „a nagy, szent, becsületes béke megnyugodottságába belevihog, beleröhög (ugye, milyen szép ?) a „Heti Szemle.“ Ugyan, ugyan! Hát miért nem hallatja a Szamos kesergő honfia bánatos dalát a szabadkő- mives mozgolódás ellen ? Avagy a minden vallásnak hadat üzenő, hazát semmibevevő, szabadkőműves elvek a „nyomor melegétől összeterelt nyáj“ egybeforrasztására alkalmasak? — Igaza van a Szamosnak: „ez a nagyképü, hazug gesztus a legfelháboritóbb.“ Ha olyan nagyon szivén fekszik laptársunknak a gazdasági élet jobbraforditása, hát írjon vezérczikkeket legfelső és közbeeső munkapárti gazdáinak megindítására. Ezeknek kezében van most minden hatalom. Ellenzékmentes, korlátlan urai az országháznak. Egy félóra alatt akkor jön hozzá a legnagyobb Ur, a világ királya! A pap némán intett; mindnyájan kimentünk. Amig a beteg gyónt, a keskeny tornáczon, meg a lépcsőkön állottunk. Nekem nagy lelki küzdelmem volt. Nagyon szégyel- tem magamat a szánkón mondott imádságomért. Hát nem olyan voltam-e én is, mint a farizeus a templomban, aki gőgösen sorolta fel a jó Istennek érdemeit? Vájjon nem zavartam-e az Üdvözítőt szerénytelen imádságommal, — őt, — aki elhagyta az aranyos kelyhet, hogy egy szegény, haldokló k őmivest meglátogasson, — és biztosan egész utón a betegre gondolt? Oh és az a kép, amit ott magam előtt láttam, bizony még az én köny- nyelmü, parasztos lelkületemet is megrendítette. A szegény kőmüvesné tördelve emelte kezét az ég felé, hat gyermeke pedig a hidegtől és keserves szívfájdalomtól zokogva, reszketve állott körülötte. Rátekintettem a lábukra. Egyiknek sem volt csizmája, vagy ezipője, fapapucsban, rossz, foltozott harisnyákban voltak, egyikük meg épen mezítláb didergett. Most is ilyen szegények voltak, amig atyjok élt — hát ezután mi lesz velük? A zokogó asszony még mindig tördelte a kezét. Felsóhajtottam s aztán atyámra gondoltam, aki egészséges és aki tisztességes munkájával nemcsak kenyerét keresi meg, hanem még ilyen jó erős csizmát is vesz a fiának. Megindultan hajoltam le és akaratlanul simogatni kezdtem a csizmám szárát. A plébános ur kinyitotta az ajtót, — készen volt a gyóntatással. Beléptünk hát mindnyájan a szobába. De olyan zavart vol-
