Heti Szemle, 1913. (22. évfolyam, 1-53. szám)
1913-11-19 / 47. szám
\^^I. évfolyam > -»áÉT^Ö-* —— Yx A- . Szatmár, 1913. november 19. 47. szám. / POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. ü átí '?*>*•& f ELŐFIZETÉSI ARAK; Egy évre — 8 K Félévre — 4 _ f. Negyedévre — 2 K — f. Egyes szám ára 16 fillér. Tanítóknak és kézmüiparosoknak egy évre 6 korona Amerikai Egyesült-Államokba — egész évre 3 dollér Felelős szerkesztő : VAKJAS ENDRE. Laptulajdonos A SZATMÁR-EGYHÁZMEGYEI IRODALMI KÖR. A kiadóhivatalt illető összes küldemények, pénzek, hirdetések stb. Etting-er János tanulmányi felügyelő czimére (Szatmár, Szeminárium) küldendők. Pályázati hirdetések egyszeri kdzlése 5 korona----------------- Nyilttér sora 40 fillér. -----------------A lnp megjelenik minden szerdűn. Szemere Miklós a szabadkőművességről. Szerelnék minél többet megsugm a harmadik nagyhatalomról: a „Szabadkőművesek“ titkos társaságáról. De oly jól őrzik titkaikat, kérem, hogy profan outsider ember nem tud felőlük, csak elmélkedhetik . . . . . . „Sta/us in statu“-t alkotnak, az bizonyos. Minden organizáció attól függ természetesen, mily elemekből alkotjuk a gépezetet, kik az egyének, kik a szervezetnek lelket, életet adnak. Oly társulatról beszélünk, amelynek alap- szbbályait nem ismerjük, de a magas kormány sem ismeri . . . Am próbáljon valaki nálunk, egy jótékony hölgy, a szenvedő emberiség javára betegsegélyző egyesületet alkotni, addig emberbaráti egyesülete nem fog megnyílhatni, amig alapszabályait helyben nem hagyja a felsőbb hatóság. Titkos társulatok pedig egyáltalán tiltva vannak. Annyit tehát ebből megtanultunk, hogy a szabadkőművesekre a törvény hatálya ki nem terjed. Alapszabályaikat nem látta a kormány, titkos egyesületei is képeznek, de azért virágzanak nálunk szettében. Vannak fényes páholyaik. Ok a liberális korszak kiváltságolt külön kasztját képezik. Azt is hallani, hogy szabadkőműves testvérnek lenni jó. A testvéri szeretet náluk nagyobb fokban nyilvánul mint más halandónál. Mutatja a Dreyfusz eset . . . B. külföldi barátomtól hallottam, hogy nálunk izraelita honfitársaink úttörők a szabadkőművesség mezején. Megelőzik a többi polgárokat, szabadkőmi- vesek közülök igen sokan. De vájjon miért veszi a tisztelt szabadkőművesség magát annyi hókuszpókusszal körül? Ok a liberalizmus és fölvilágosodás első apostolai ma, a nyilvánosság és szabadság századában, igazán nem értem és nem tudom a logikai okot megtalálni. Édesanyám mesélte, hogy volt tanítónője, Karacs Teréz, az ismert pedagógia szokta voli mondani: „Amit titkolunk, az rendesen vétkes“. A világért nem akarnám ezt a hatalmas szabadkőművesség működésére alkalmazni, nehogy megharagudjanak, de okvetlen tartoznának önmaguknak is azzal, hogy ilyen gyanúnak a látszatát is kerüljék és ezl a legkönnyebben elérnék, ha némi nyilvánosságot adnának „emberbaráti“ működésűknek. De ők, a csodaemberek, titokban teszik a jót, mig más ember rendesen titokban a rosszat szokta tenni. Izenetek az örökkévalóságból. (A katholikus nagygyűlés.) Szatmár, 1913. nov. 19. (+) Pathmos szigete, de vele együtt az időbe beleépített egész világ is a semmiségbe veszett, a mikor az apokalyptikus próféta-leikével látott. És téren át és időkön túl szeme beleveszett az örökkévalóság nagyszerűségeibe. Ez a heurékás pillanat keveseknek adatik meg. De a kik látták az egek nyilását, a kik hallották az örökkévalóság dalát, azok a tarsusi Pálok izzó türelmetlenségével törnek oda. Ha ostorcsapásokon, üldözéseken, vipera-mérgen, ha véren keresztül is. Az ilyenek alatt megroppanhat hajójuk minden bordája, az ilyenek fölött megvillanhat az életvesztő caesari pallos, csak mosolyuk van ilyenkor. A nagyság, — nem! — az örökkévalóság tudatának mosolya ez, a mely tudja, hogy az elnyeléssel fenyegető tenger, hogy a vérömlesztő kard nem tudja elvenni az életet. Pillanatnyi és csak festett hatalmak ezek, a melyeket játszva győz meg az, aki örökkévalóságra született. Ezt a gigászoknak való látást, a fönségnek ezt a mosolyát szerezte meg az idei katholikus nagygyűlés. Még soha nem adott ennyi meg- reszkettető szépséget és mindennel szembeszállni merő erőt! A sok ezrek szemében a lélek gyűlt ki, a mikor melengetőztek az evangéliumi tüzeknél. Es most nem a megvesztegető külsőségekre gondolunk: a családfájukat messze századokból vezető TÁRCZA Mikor én a jó Istennel szánkóztam... Irta: P. KELLER. Senki sem állíthatja, hogy a paraszt fiú különös ellenszenvet érez a szánkázás iránt. Amikor — úgy harminc évvel ezelőtt — még én is parasztgyerek voltam, életem legnagyobb élvezetének egyike volt a szánkázás. Csak egyszer idegenkedtem egy kicsit tőle, amikor egy fagyos téli éjszakán fölkeltettek édes álmomból és azt mondották, hogy egy szempillantás alatt öltözködjem fel s kisérjem el a plébános urat egy beteghez. Künn a tanyán halálán van Henschel kőműves. Fogvaczogva ültem ágyam szélén és álmosan keresgéltem a csizmámat. Csak egy pár volt, mint mindig. Marhabőrből, hosszú szárral és rendkívül bonyadalmas szerkezettel; sokára , ismertem csak ki minden csínját binját. És még akkor is milyen nehezen tudtam felhúzni 1 Nagy erőfeszítések árán jutottam csak bele s még mindig nem egészen. A szobát ötször kellett benne körültánczol- nom, és sarkát ötvenszer a földhöz vernem, mig végre teljesen bele kerültem. Gyűlöltem a csizmákat. Mindegyiket egy évig kellett viselnem. A szára még tovább is tartott egy esztendőnél, de az orra már négy hét múlva kilyukadt és a csizmadia olyan idétlen foltot tett rá s olyan ügyetlenül varrta oda azzal a csúf szürke fonállal, hogy olyan groteszkül festett, mintha a szél fújta volna oda. Örültem tehát ezen az éjszakán is, mikor a csizmahuzás nagy munkáját bevégeztem. Máskülönben a toilettemmel hamar készen voltam s nemsokára a templom felé gázoltam a nagy hóban. Halálos csönd volt a néptelen falusi utczában, csak a hó csikorgóit a lábam alatt. A felhők között bujkáló hold kísérteties fényt szórt az útra. Az iskolából elhoztam a templomkulcsot és a temető felé tartottam, amelynek közepén állott a templom. A halottaktól csöppet sem féltem. De mégis egyetlen egytől. A Winter korcs- márostól, akivel életében mindig hadi lábon állottam. Különös passióval huzgálta mindig hajamat és fülemet, amiért aztán tartozásomat sokszor nem a legillőbb módon fizettem le neki: úgy ahogy egy pajkos iskolás fiú szokott. — Most már ott feküdt a temetőben. Épen az ut szélén. Amikor arra kellett elhaladnom, mindig megborzongatta hátamat a félelem, hogy kilép sírjából és olyan hátba- ütést kapok tőle, hogy orra bukom. Az éjféli órák csak fokozták félelmemet. Biztatgatni kezdtem magam : Nem fog kijönni a Winter 1 Köszvényes volt örök életében, hát csak nem hagyja el meleg sírját ebben a dermesztő hidegben, hogy meghütse a lábát 1 — Mit tagadjam, mégis borzasztóan féltem. Halkan, óvatosan lépdeltem egy darabig, de mikor közelebb értem a korcsmáros sírjához, eszeveszetten nyargalni kezdtem. Most meg nagyanyám jutott eszembe, akinek szintén az ut mentén volt a sírja s aki olyan sokszor rámszólt az életében: — Ficzkó, ne dobogj annyira, nem tudod, hogy fáj a fejem? A templomban megkönnyebbültem aztán. Majdnem naponkint ministráltam s szinte otthonosan éreztem ott magam. Nem ijesztett semmi e helyen, még az a fekete sötétség sem, amit az öröklámpa gyenge fénye alig enyhített egy kevéssé. Kinyitottam a sekrestyét és elővettem azt a kis barna bőrtáskát, amit haldoklókhoz szoktak vinni. Egy kereszt, volt benne két gyertyatartó és gyer- tyácska, meg egy kis csengő és a kis edényke, amelybe a szentelt olajat teszik. Egy hang kérdezte a templomból: — Itt vagy? — Igen — válaszoltam. A plébános volt. Felment az oltárhoz, kinyitotta a tabernakulum ajtaját. Én letérdeltem és mellemet vertem. — „Jézus, neked élek ; Jézus, neked halok ; Jézus, tied vagyok életben és halálban. A plébános kivett a cziboriumból egy szent ostyát, behelyezte egy arany tartóba s Lapunk mai száma 12 oldal.
