Heti Szemle, 1913. (22. évfolyam, 1-53. szám)
1913-09-24 / 39. szám
Szatinár, 1913. szeptember 24. HETI SZEMLE 3 izgatag, ingerlő, bármi nehézkes és vontatva járó is különben. Áz ember felüté szemét, felemelő fejét dagadó párnájáról, s maga mellett látá az unalmat. Mintha tükörbe nézett volna, — any- nyira megdöbbent —: önmagára ismert a rejtélyes alakban. De ez fölbátoritá őt, s nógató, hogy követné lépteit. És kivezető az embert a város legtágasabb terére, honnan mint sugárvonalakban beláthatni a város legfényesebb utczáit. Te unod magad — szóla az árnyalak — s tán már vissza is akarnál térni a munkához. Elgyöngültek már arra tagjaid. Jer, kövesd tanácsomat; uj tant hirdetek neked. Százszoros boldogság áradand rád tanácsom nyomdokin. A munka fáraszt, — nem illő az emberhez: hadd húzzák más teremtmények az igát. A tétlenség lankaszt, nem érdemli, hogy az ember föláldozza magát érette azon egyhangú élvért, melyet nyújtani képes. — Munka és élv csak úgy képeznének összhangot, ha egymást kellőleg ellensúlyoznák. De az nem lehet, — hiszen a munka mázsányi erőt fogyaszt, midőn az élv csak parányit pótolhat. Nincs más mód : folytonosan kell élvezned, mindig, szünetlenül, halálig. Halálig I — Az ember összeborzadt. Igen, igen — f »lyiatá az árnyalak. Ha már meg kell halnod valamikor, legalább addig éld világodat. Úgy is elég keserű a halál : előzd meg az élvek lehető legóriásibb mennyiségével. Nézd, ott vannak az élvezet megannyi raktárai. Itt a színház, a tánczte- rem, a zenekor, a kávéház, a játékbank, a ser- és borház; ott ama kárpit mögött egészen magyarázhatlan titokteljes örömök várakoznak reád; amott a gőzös, a vasút, a liget, a sétány, a boulevard, a gyönyörű vidék ; vadászat, agarászat, halászat, fogadás, szerencsejáték, pipere, divat s más ezerféle, mi mind gyönyöiüen elfoglalhatja idődet, elmédet. Üritsd folyvást az élvek e serlegét, napestig, szünet nélkül, éveken át, halóiig — s áldani fogod emlékemet is. Az árnyalak eltűnt. Másodszor hangzott az ember fülében: halálig 1 — De a tanács tetszett neki, s félrerugta az unalom párnáját. És azóta folyvást űzi az elvakult ember a mámoritó játékot. Neki minden élv kell, mindennap, szünetlenül. Sajnálkozva nézi, mint fáradnak, izzadnak mások, mint dolgoznak, munkálkodnak. De annál jobb, — legalább ő annál többet mulathat. Csábszava gyakran elhangzik ide is, amoda is, s vannak, kik példáját mohón követik. Gúnyos lenézéssel Ítéli meg a bárgyú juhokat, kik napi, vagy néha heti fáradalmaik után csak néha egyikót, másikát ízlelik meg, s akkor is csak a nemesebb mulatságoknak. Dölyfös pöffeszkedéssel látja maga előtt elvonulni gondolataiban a munkások különböző nemét; kinek ásó, kinek lant, kinek fegyver, kinek törvénykönyv, kinek ecset, toll, véső, kinek gyalu, kalapács vagy mér- fonal a kezében, a szerszámok és gépek, a műszerek és eszközök ezer meg ezer jelvényeivel jelennek meg előtte, annak tanulságául, hogy az anyagi és szellemi munka minden ágaiban vannak fáradhatlan, éjnapokat áldozó egyének, kiket kötelem, szeretet, vonzalom, lelki élvezet csatol szakmá- jokhoz. De a példa ragályos. Lassan többen többen vonatnak amannak utánzására, s ha már oly nagy mértékben nem is, legalább közelítőleg kívánnak a nagyszerű élv vadász nyomdokiba lépni. És az ősember, ki hajdan oly dicső öngyőzelemmel tudta kivívni legszentebb élvezeteit, most már átszellemülve tekint le a felhők köréből — eltévedt — unokáira s mély fájdalommal siratja a nemzedékek el- korcsulását, siratja a kellő arány eltűnését az élv és munka között, — siratja íz ezen aránytalanságból kiáradó szellemi és erkölcsi pusztulást. Merker Márton dr. (Folyt, köv.) Szatmármegye bizalma. Aki jelen volt Szatmárvármegye legutóbbi közgyűlésén s ott végighallgatta a munkapárti szónokok bölcselkedéseit, az önkéntelenül és kelletlenül konstatálhatta magában, hogy Jászi Oszká- rék, Szende Pálék s általában a „XX. századak nem is olyan messze járnak az igazságtól, amikor a történelmi középosztály üresfej ü nagyképűsködéséről és kulturális értéktelenségéről beszélnek. Annyi naivságot a politika nagy kérdéseivel szemben és akkora érzéketlenségei az ellenzék részéről hangoztatott komoly érvekkel szemben, mint amennyi a múlt heti vármegyei közgyűlésen megnyilvánult, nem tapasztalhattunk még eddig egy intelligens testületben sem. Ezeknek az uraknak olyan magas a szellemi nívójuk, hogy nem tudnak a fizetett kormánysajtó nagyon is átlátszó szofizmáin felülemelkedni 1 Ők még esküsznek az újság nyomtatott betűire. T. i. az „Az Újság“ meg a „Budapesti Hírlap“ nyomtatott betűire. Ezek az urak annyira gondolkozásnélküli hívei a kormánynak, hogy zajosan meg tudják tapsolni és fennen magasztalni még a Csaba Adorján szónoki merényleteit is. Mi cseppet sem irigyeljük a kormánytól azt a bizalmat, amelyet ez a vármegyei többség, ilyen indokolás a!apján megszavazott. Mi csak mélységesen sajnálni tudjuk azt a vármegyét, amelynek kormányzását ilyen gondolkozni nem, csak számítani tudó többség irányítja. Szent Ferencz rendje Szatmáron. Most, midőn a ferenczrendiek tulajdonába átment szent János templom consecrá- lása és a kolostor felavatása előtt állunk, amely szép aktus a megyés püspök ténykedésével folyó hó 28-án vasárnap fog megtörténni, nem lesz érdektelen, s a jó ügy szolgálatába állunk, ha a szatmári kolostor történetével kapcsolatban a Szent Ferencz rendjéről újra Írunk. B. e. Hám János, szatmári püspök a Ferenczrend iránti hálából, amelynek neveltetését, úgyszólván mindenét köszönhette, püspöki székhelyén, Szatmáron, a ferencz- rendieket óhajtotta letelepíteni. É végből a a központtól kissé távolabb fekvő Németi városrészben megfelelő telket vásárolván a ferenczrendiek számára, a kolostor és templom építését meg is kezdette. Nagy örömmel szemlélte a b. e. alapitó a kolostor elkészültét, s a tavasz megnyíltával azt rendeltetésének átadni is szándékozott; azonban 1857. deczember 30-án közbejött halála miatt nem érhető meg azt az örömet. A kolostor fölépült ugyan, a templomnak azonban csak a föld- szinig készült el az alapja. tés; az ilyen kifejezései, mint a kétségleesés felhőörvénye, a körülmennydörgő halál, sokat akarnak kifejezni, voltaképen értelmetlen frázisok. Ezt az erőtlenséget, sok szóhalm zt ifjúságának kell betudni, hisz Shiller is igy kezdte pályáját a Ráuberrel. Körner tragédiáiban (Hedvig, Toni, Zrínyi, Rosamunde) a heroizmus költője. A Hedvig-ben és a Tom-ban a túlzó hang az uralkodó, a Zrínyi és a Rosamunde-dikcióban nemesebb és egyszerűbb az előbbi kettőnél. Minket magyarokat a Zrínyi érdekel közelebbről. Körner a szigetvári hősből drámai, tragédiái alakot akart rajzolni, ellentétben a mi nagy Zrínyinkkel, aki világraszóló eposzban örökítette meg a szigetvári hős alakját. Körner Zrínyije, mint dráma természetesen nem sikerült, nem sikerült különösen * az egyes jellemek rajzolásában. A főhőst jóformán a negyedik felvonásban látjuk látszólag drámai cselekvésben. Zrínyi hol bölcs, hideg, száraz, hol pedig betegesen szentimentális, aki elejétől fogva melegséggel fiigg a halál gondolatján, valósággal szerelmes a halálba, aki nyugodt lelkiismerettel, valóságos közönnyel tudatja feleségével és leányával a közelgő halált és mindnyájuk pusztulását. Körner nem tud objektiv lenni, Zrínyiben legtöbbször a maga lelkesedését, a maga énjét rajzolta, Zrínyi tulajdonképen Körner. Női jellemei még rosszabbak. Ahányszor csak szerepelnek, mindenütt a beteges szentimen- tálizmus képviselői. Az anya és leánya oly helyzetekben szerepelnek, oly tulajdonságokkal vannak felruházva, amelyek a női nemnek nem sajátjai. A Werther keserveire, a Bács- megyei gyötrelmeire emlékeztető szónoklatok nem valók oly nők szájára, akik máskor valóságos hősök, valóságos amazonok, spártai matrónák. Lélektanilag lehetetlen alakok. Tragédiáinak és nehány vigjátékának egyedüli jó oldala a nyelvezet. Schillerre emlékeztető kifejezések, fordulatok, sokszor nemes dikció, ahol helyén van, jó oldalai drámai működésének. Mi mindenesetre hálával gondolunk Körnerre, hogy Zrínyinket ő ismertette meg a külfölddel. Hogy nem oly mesterien tudta megrajzolni, az nemcsak gyönge drámai tehetségének következménye, hanem annak a körülménynek tudható be, hogy nem itt köztünk élt, nem volt magyar és igv magyar charaktert megrajzolnia szinte lehetetlen volt. Körner irodalomtörténeti fontossága és jelentősége az ő lírájában van. Mert az a költő, aki nagy, jelentős kor hangulatát a költészetben méltóan tudja kifejezni, nemcsak a jelennek alkotott, hanem az utókor számára is irt. Ifjú lelkesedés, halálsejtelem, halálmegvető bátorság szól az Ő lírai költeményeiben és pedig oly énekelhető, ritmikus és melodikus formában, amilyenben kevés költőnél nyilatkozik. Szívből szívhez szól. Az idő eseményei megadták itt azt, ami drámáiban hiányzik, a jelentős tartalmat. Ő lantjával nem a sereg után megy, mint költői vigasztaló, az ő kiáltása előrehangzik, a sereg utána tódul, mint vezér után. — Fel népem, füstoszlop mindenütt, a szabadság fénye ránk ragyog északról. Döfd kardodat az ellen szivébe; rajta népem, a búza érett, rajta kaszások, utat a szabadságnak I Rajta népem, szent háború van most, jogot, erényt, erkölcsöt, hitet tépett ki szivedből a zsarnok, mentsd meg őket győzelmeddel ! A tehetetlen aggastyán igy kiált neked — ébredj 1 Leányaid szégyene bo- szuért — fiaid meggyilkolása vér után kiált. Vágd földhöz ekédet, hagyd oda házadat, palotáidat, a szabadság templomához vágd kardoddal a köveket 1 Utánam népem! Fel a zászlóval magasra, és ha kivívjuk a győzelmet, ne feledd el népem hü halottaidat sem, díszítsd fel a mi urnánkat is győzelmi koszorúval 1 Ily hangulatúak az ő harczi dalai. Azon idők hangulata mindvégig tiszta maradt Körner költészetében, a friss, energikus, harczra vágyó nép hangulata; ment minden mester- kéltségtől, minden szentimentálizmustól. Midőn 1813. junius 18 án súlyosan megsebesülve a harcztéri kórházban fekszik, megírja a „Búcsú az élettől“ czimii költeményét, mely őszinteségével, Istenben való megnyugvással igazán megható. — Sebem éget — irja — halvány ajkaim remegnek, érzem szivem gyengülő dobogásáról, hogy itt állok napjaim végső határánál. Istenem, amint te akarod! Neked ajánlottam fel magamat. Sok arany képet láttam magam körül lebegni, és a szép álomkép halotti panasszá válik. De csak bátran, bátran, amit szivemben oly hűséggel hordtam, annak ott a, mennyben velem együtt örökké kell élnie. És amit itt a földön szentnek ismertem, amiért oly ifjuan lelkesedtem, legyen volt az szabadság vagy szerelem, az most bágyadt szememben, mint egy szeráf tűnik fel. És amint gondolkodásom lassan- lassan elmúlik, egy szelíd lehellet a hajnalpiros mennybe vezet. Általában mint lirikus számottevő költő a német irodalomban ; bár még igazán ifjú, lantján, mikor szivéből énekel, igaz költői hangok szólalnak meg. Ha tovább él, bizonyára a drámában is függetlenítette volna magát, hisz lírájában sok tekintetben felülmúlja mesterét, magát Schillert. Midőn halálának százéves évfordulóján a német nemzet megkoszorúzta sírját és már régebben felállított szobrát, nemcsak mint költőt ünnepelte, hanem a hazáért oly ifjan meghalt hőst is. Mi magyarok pedig bizonyos hálaérzettel tekintünk hősi alakjára, mint akinek költői lelkületét magyar tárgy is hevitette. Sándor Vence.
