Heti Szemle, 1913. (22. évfolyam, 1-53. szám)
1913-09-24 / 39. szám
4 HETI SZEMLE Szatmár, 1913. szeptember 24. A b. e. alapitó utódja Haás Mihály püspök alatt a ferencziek sorsa eldőlt, a kolostorban ugyanis a városi szegényeket helyezte el, még utóbb Biró László püspök a kolostor épületét tanítóképző intézetté rendezte be, amely czélnak a múlt iskolai év végéig szolgált. B. e. Meszlényi Gyula, szatmári püspök és b. e. Kádár Ambrus praelátus kanonok bőkezűségéből felépült a díszes templom is szent János evangélista tiszteletére. A szatmári egyházmegye jelenlegi apostoli buzgalmu főpásztora, mélt. és ft. dr. Bo- romisza Tibor szent életű elődjének Hám János püspöknek szándékát megvalósítandó, azon fontos lépésre határozta el magát, hogy a kolostort az eredeti rendeltetésének, vagyis a Szent-Ferencz rendjének adja át. — E czélból a Kapisztrán szent Jánosról nevezett szent ferenczrendi tartományfőnökkel tárgyalásba is bocsátkozott, s miután úgy az apostoli szentszék, mint pedig a vallás- és közoktatásügyi miniszter hozzájárulását adta : szent Ferencz fiai 357 év leforgása után ismét visszatértek Szatmárra. Ha ők Isten dicsőségét és szeretetét hirdetve megnyerik a lelkeket az Istenben való hitnek, a beléje vetett örök reménynek és az iránta való forró szeretetnek; ha ők lelki vigaszt nyújtva a népnek megnyugtatják bajában, gyógyítják szenvedésében; ha a kor ártalmas befolyásával szemben megőrzik e reájuk bízott nép vallásosságát és hazaszeretet, akkor ők is, mint őseik teljesitik kötelességüket ; Isten kegyelme nem hagyja el őket, a hagyomány megszentelte jutalmuk nem marad el. A szatmári ferencrendi kolostor törté netét dr. Karácsonyi János, a jeles történetíró, ismertette már e lap hasábjain. Hiteles adatai igazolják, hogy városunkat a ferencz- rendiek korán felkeresték és itt a Boldogsá- gos Szűz tiszteletére templomot építve segítettek a lelkipásztoroknak a jámbor keresztény élet terjesztésében. 1316-ban már fennállott e kolostoruk és akkor az egri őr felügyelete alatt állott1) 1380 tájától a kolostorok gyarapodásával a váradi őr felügyelete alá került és itt is maradt.2) A szerzetesek csakhamar megkedveltették mugukat a Szatmár körül lakó nemes urakkal is. De nemcsak Szatmármegyébe, hanem a szomszédos vármegyékbe is hívták őket. Nagy szomorúsága volt a régi, mariánu- soknak hivott ferenezrendieknek 1448-ban az apostoli szék követének abbeli Ítélete, hogy Szatmárról vonuljanak el és adják át a kolostort szent Ferencz szerzete uj, erősebb hajtásának, a szigorú ferenezrendieknek3) Éz nem következett be, mert Szatmár akkoriban Brankovich György szerb despota kezén volt, aki ellensége volt Hunyadi Jánosnak, az ország kormányzójának, aki ezt az Ítéletet sürgette. A Brankovichok után a Zápolyai család szerezte meg Szatmárt és ez is nagy pártfogója a ferenezrendieknek. Az ő idejükben 1467. említik az első névszerint ismert quar- diánt Györgyöt4) A szatmári kolostor kellő jövedelemmel birt (malom, révjövedelem stb.), s azért 1535- ben még teljes számmal végezték itt nemes hivatásukat a ferenczrendi testvérek. Végre is a politikai veszekedések ásták meg a szatmári régi, hires kolostornak sirját. A város földesurai, a somlyai Báthoryak 1541-ben is megmaradtak Zápolyai János özvegyének, Izabellának a pártján és nem akartak I. Ferdinándnak meghódolni. Azért I. Ferdinánd odaajándékozta Szatmár városát a Báthory család másik hozzá hü ágának az ecsedi Báthoryaknak. Innen van, hogy 1547- ben Ecsedi Báthory András az ország főkapitánya és tárnokmestere megengedi a szatmári ferenezrendieknek, hogy az ő jószágán sehol se fizessenek vámot. 1556-ban azonban a Somlyai Báthoryak erővel visszafoglalták Szatmárt és e háború alkalmával a szatmári kolostor is tönkrement, s mivel nemsokára a ’) dr. Karácsonyi János adatai szerint Analecta Franciscana IV. 554. 2) Fejér: Cod. Dipl. VIII/4. 149. 3) Teleki: A Hunyadiak kora X. 233. *) Szatmármegyei Schematizmus. 1904. 119. 1. lutheránus vallásu Balassa Menyhért lett Szatmár városában a fővezér, oda vissza többé sem mehettek. Dr. Karácsonyi János, kiváló történészünk által hiteles okiratok alapján megirt fenti története eléggé világosan bizonyítja, hogy a ferenezrendiek Szatmár- nak őslakói s a történelem századai által megerősített polgárai. — 1316-tól 1556 ig volt sok vihar, nagy baj, szerencsétlenség elég, öröm, béke, nyugalom kevesebb; de a feienczrendiek 240 éven keresztül helyükön maradtak a néppel való összeforradás benső erejénél fogva. A magyar néppel a ferenezrendiek megosztottak minden jó és balsorsot, mint Krisztus híveinek önfeláldozó, hűséges lelkiatyái. Ebből magyarázható az a tény is, hogy a magyar nép országszerte mindmáig megőrizte hálás ragaszkodását és szeretetét az ősi szent Ferencz-rend iránt. Nem is lehet ez máskép, mikor nemzedékről nemzedékre szállt a hagyomány arról, mit tettek a ferenezrendiek a nép érdekében. Ez a kegyeletes hagyomány az ő rendi lelki kincstáruk egyik legértékesebb része; e hazában való működésűk féltett drága emléke; évszázados fáradozásaikért a magyar nép szive-lelke által nekik juttatott jutalom 1 Ennél nagyobb földi jutalom nincs. És ők Isten szent kegyelmén kívül egyébre nem is törekszenek. A ferenezrendiek szándéka ma is a régi, mert az ő lelkűk változatlanul a régi. Merker Márton dr. Jegyzetek,, „Magyarok romlása“ címen nagyon komoly és sok megfontolást érdemlő dolgot mond el a keresztény magyar társadalomnak lapunk két illusztris munkatársa, Egán Lajos és Kontra Aladár egy most kiadott füzetben. A keresztény hitnek s a magyar hazának lelkes szeretete árad ki a füzetnek minden sorából; a keresztény magyarságot fenyegető súlyos veszedelmek késztették fel- jajdulásra a szerzőket. E veszedelmeket most még csak a komolyan figyelők s az élesen látók fogják fel a maguk ijesztő nagyságágában ; a keresztény társadalom nagy tömege nem ismeri vagy lekicsinyli azt az egyre nagyobb arányokat öltő aknamunkát, amely pedig végromlással fenyegeti nemzeti létünket. A zsidóságnak folytonos beözönlése és rohamos elhatalmasodása egyfelől, másrészről a hazai nemzetiségeknek agg- ressziv és határt alig ismerő szembehelyezke- dése a magyarsággal az a kettős veszedelem, amely tatárjárásnál, törökdulásnál gyil- kosabban sorvasztja nemzeti létünk életfáját. Nem a konkolyhintés, nem a kishitűség sem az elfogultság rémlátása ez, hanem a legridegebb valóság fenyegető mementója. 8em czáfolatot, de még kételkedést sem tűrő bizonyság erre a „Magyarok romlása“ ez. röpirat, amelynek adatai megdöbbentő határozottsággal mutatják ki, hogy Magyar- ország földbirtokának egyharmada zsidókézben van, iparunk, kereskedelmünk, pénzpiaczunk teljesen zsidó; zsidóké a domináló szerep a főiskolákon, a sajtóban s az intelligens szabad pályákon. Másfelől kétségbeejtő mérveket ölt a nemzetiségek előnyomulása, amely különösen Erdélyben odáig jutott, hogy egy emberöltő alatt az oláhok lesznek ezen országrész kizárólagos urai, ha addig radikális ellenszerről nem gondoskodunk. És több mint bizonyos, hogy nem fogunk, mert nem tudunk gondoskodni erről. A magyar nemzet szervezetéből most hiányzik az az életerő, az a szívós ellentálló képesség, mely a múlt nagy megpróbáltatásai között mindig megóvott bennünket a pusztulástól. A hazaszeretet, a tiszta jellem, tiszta erkölcs s a köz javára mindent áldozni kész altruizmus volt ez az életerő, amelyet most kiöltek a magyarság leikéből. Kiölte a népek kovásza, a zsidóság s annak helyébe oltotta a haszonlesés, a parazitaság, a korrupció és az utililarizmus romboló szellemét, amely immár közéletünk legmagasabb csúcsain is otthon érzi magát. Romlik, züllik, pusztul a magyar s az intő szavak elől elzárja fülét. Sajnos, nem sok okunk van remélni, hogy két, hitét és hazáját forrón szerető léleknek, nagyrabecsült munkatársainknak fájdalmas vészkiáltása meghallgattatásra és megszivlelésre találjon. Magyar szentjeink kultuszát sürgeti a „Religio“ élén Wolkenberg Alajos dr., rámutatva, hogy mily nemtörődöm elhanyagolással bánunk el történelmi múltúnk és kulturéletünk legnagyobb alakjaival, a magyar szentekkel: Szt. Istvánnal, Szt. Lászlóval, Szt. Erzsébettel, Szt. Gellérttel, András és Benedek remetékkel, B. Mórral, Szt. Kálmán és Szt. Miksa vértanúinkkal, B. Jo- lántával, stb. Hiányzik a magyar szentek avatott, gondos életrajza. „Pedig — igy folytatja — a felébredt magyar katholicizmus kezében a legkisebb erő sem felesleges, mikor olyan nagy ütközetekről van szó, aminő például a kereszténységé a materializmussal, a katholiciz- musé a modernizmussal, az idealizmusé a legmeztelenebb realizmussal. Elő kell venni azon erőket, melyek a tömegmozgatás hatalmával bírnak, mint szentképeink, szobraink, keresztjeink megbecsülését, épen és ékesen tartását. — Sok-sok helyén az országnak a lelkipásztorok gondja folytán igazán cate- chismus rudium-ok ezek a szent dolgok, viszont azonban sok helyen mindenre szolgálnak, csak épülésre nem, a korhadt keresztek, a megcsonkitott Nepom. János-szobrok, a felismerhetetlenségig elrútított képek. Hám János püspök boldoggáavatási pro- cessusának sürgetése is nemcsak egy egyházmegyének a dolga, hanem az egész magyar katholicizmusnak is gondja, érdeke kell hogy legyen. Nemzeti életünk legkino- nosabb napjaiban, mint az élő hitnek, ka- Iholikus jogoknak, a meg nem tántorodott nemzeti érzésnek, az önmagát agyongyötrő önmegtagadásnak és egyúttal a kifogyhatatlan emberszeretetnek mintaképe állott helyt a katholikus élet és igazság mellett. Olyan magasságban állott kortársai előtt, hogy méltán mondták az egy korúak „mindenek reményének“, akit a méltóság nem kábított, a megaláztatás össze nem tört.“ A szentéletii Hám Jánossal szemben a legtöbb tartozása Szatmárnak és egyházmegyénknek van. A megboldogult Meszlényi püspök fáradhatatlanul gyűjtötte életrajzi adatait, amelyek teljesen máig sincsenek feldolgozva. Sok megvilágító vonást ma még élő kortársaitól, papjaitól lehetne megtudni — nemsokára már késő lesz. Talán az Egynáz- megyei Irodalmi Kör vállalhatná magára egy életrajz megiratásával a boldoggáavatási processus sürgetését. A „magyar“ sajtó elfogultsága, egyházgyülöiete minden határon túllép már. Csak két újabb eset bizonyságul. Az egyik az a hallatlan istenkáromlás, a melylyel „Az Est“ retdámozta magát a fővárosi állatkert mesedélutánján. A mese úgy szólt, hngy a mesemondó repülőgépen felszállt a mennyországba s ott az Esttel a kezében találta az öreg Istent. Gondolkozóba esett, hogy miért olvas újságot az Isten, mikor az mindent tud. Egy kis kérdezősködós után megtudta, hogy azért olvassa még az Isten is az Estet, mert az nálánál is többet tud. A másik eset az a „Gyilkos pap,“ „A szerelmes káplán borzalmas gyilkossága“ stb. czimeken közreadott szenzációs híradás arról a rémes gyilkosságról, a melyet egy — valamikor theologiát is tanult — német származású ember követett el Amerikában. A mi „magyar“ sajtónk természetesen úgy irt erről, hogy egy káplán megölte a szeretőjét, összevagdalta és a folyóba dobta. Persze kiszínezték szépen a káplán szerelmét, leírták részletesen a gyilkosságot és különös gonddal ügyeltek arra, hogy minden két sorban legalább háromszor előforduljon a káplán szó is. Megtörténik a gyilkos elfo- gatása, természetesen a templomban, amikor misét mond s szépen megvárják, mig leveti az egyházi ruhákat s csak azután veretik vasra.
