Heti Szemle, 1913. (22. évfolyam, 1-53. szám)

1913-09-24 / 39. szám

2

HETI SZEMLE

Szatmár, 1913. szeptember 24.

helyett kényelmes, ízléssel berendezett kulturházakról. .

A* A katholicismus milliókat sür- |Dreadnought-járól: a sajtóról pedig* tudjuk már, hogy óriási pénzáldozatokba kerül.

— Mindezeket pedig azzal a kevés szellemi és anyagi erővel, a melylyel ma akarjuk lendülésbe hozni a catholioum újjászületését Magyarországon, végbevinni nem lehetv

És ha rövid idő alatt nem növekszik meg a dolgozók és áldozatokat hozók parányi serege, föl kell adnunk a harczot.

— Erejük-fogyott Sisyposaink nem bírják sokáig— segitség nélkül.

Ne felejtsük el, hogy a liberálisok szabadkőmivesek és szocziáldemokraták tolvajnyelvén „a klerikalizmus“ a kath. vallást vagyis a kath. egyházat jelenti. Ha valakit klerikalis-nak mondanak, ugyanazon tolvajnyelv szerint annyit tesz, hogy az illető hű és derék katholikus ember. Találóan mondja valaki : A „klerikalizmus“ okos, ravasz emberek találmánya, hogy az ostobák felüljenek neki. —

A mélységből. Hogy a közéletnek vannak parazitái és prostituláltjai, azon nem lehet megütközni. Ahol forrás van, ott a seprű elmaradhatatlan. De a borseprü legalább a hordó fenekére száll, ott csendesen meghúzódik s nem hivalkodik a felszínen. Ellenben a mi közéletünkben most az történik, hogy a salak a felszínre tolakodik, nem diszkvalifikál, hanem a judásbér mellett még tekintélyt és tiszteletet is tnd szerezni. Ezeknek előrebocsátását tartottnk szükségesnek, mielőtt — csak igen röviden — szóvátesszük a „Budapesti Hírlap“ politikáját az újabb időben. Arra sok példa van, hogy a kormányok újságokat vettek. Az sem ritka eset Magyarországon, hogy egyes lapok máról-holnapra politikai irányt váttoztatnak. De, hogy egy újság, amely a legkuruczabb sovinizmus jegyében indult meg és ennek köszöni felvirágzását, hirtelenül a leghangosabb, a lagauliku- sabb és a legmérgezettebb fegyverekkel har- czoló kormánylap legyen, ezt / eddig csak a Budapesti Hírlap tette meg, Ez a lap most nap-nap után. a legfelháboritóbb rosszmájúsággal támadja Apponyi Albertet, akinek politikáját 25 éven át szuperlativuszokkal magasztalta. Ez a lap helyesli Tisza paktálását az oláhokkal, akikkel szemben eddig a tűzzel vassal való magyarosítást sürgette. És végül ez a lap most helyesli, hogy Tisza a legesztelenebb hadügyi követeléseket is teljesiti, a legelemibb nemzeti követeléseknek elejtésével, holott ezelőtt, a hadsereg nemzetivé tételéért folytatott több évtizedes harczot. Nem vagyunk kiváncsiak arra, hogy a kormány mennyivel honorálja kurucz múltú csatlósának labancz szolgálatait. A Budapesti Hírlapra sem szabad túlságosan haragudnunk, hogy üzleti érdekeit föléje helyezi a múltnak, a meggyőződésnek s a közérdeknek. Olyan világot élünk, amikor általánossá vált az aranyborjú kultusza. De hogy ennek a lapnak még mindig van intelligens olvasóközönsége, sőt hogy egyesek a katholikus és konzervatív érdekek hivatott kéyviselőjének is elismerik, azt a Herkó Páter sem bírja megérteni.

Munka és élvezet,

ii.

Év évet ért, s a legédesb gyönyörök folytonos lánczolatban követék egymást.

De ismét beállottak az elemek harczai, romboló vészlátogatásai. A hajlékot felgyujtá a villám, a vetéseket elmosta az ár, a gyümölcsöket leverte a jég, a fákat letördelte a vihar. Sziklák repedeztek s hullottak a völgybe, tenger nyomult a határba, s meg- tizedelé a birtok telkeit, megrendült a föld, s mély hasadékokba temetkezett a sok gonddal ápolt ültetvény.

De az ember már nem fenyegeti ökleivel a fellegeket, nem kaczagta gúnyosan a torló hullámokat; megemlékezett Isten nagy szaváról: Arczod verejtékében fogod enni kenyeredet! S újra neki állt a munkának, — épített, alkotott, fáradozott, dolgozott, — s munkáját ismét öröm, ismét élvezet jutalmazd.

így folyvást munka és élv válogatá egymást: s midőn a munka a szokott rend mindennapi lánczolatát képezé: az öröm, az élv a lánczszemek nagyobb kapcsaiként ünnepül tűnt föl a család körében. A munka napokat vett igénybe, — az élvezet pillanatokat sugárzott körül bájos tüzóvel. S az arány teljesen kielégité, boldoggá tevő az embert.

Az ember érzé s megérté az arányos élv hasznát és szükségét; érzé, hogy az élv uj munkaerőre villanyozza a fáradt testet és lelket, hogy a józan élvezet mindig meghozza kamatjait a lelkesült s újra éledő munkaerőben. De érzé s megérté azt is, hogy mindannyia közt azon élv leghathatósabb, legigézőbb, melyet saját erejének öntudatából merített.

Oh, mi boldogok valának a természet ez egyszerű gyermekei, kik felfogák Isten kegyteljes szándokát, hogy az emberi nemet nem kárhoztatta kizárólagos és folytonos sa- nyarra, hanem midőn egyik kezével biróilag sújtja az eltévedt, a lázadt szellemű bűnös embert, másik kezével atyailag nyújtja a vigasztalás, az enyhülés balzsamát. Az ember szivét nemesen örvendeztető élvezetben az ég angyala száll alá a föld árva gyermekéhez, s szellőszárnyainak legyintésével önt beléje ujuló erőt, ujuló bizalmat.

És elszaporodának a földnek népei, s ellepék a hegyeket és rónákat, a folyók és tengerek partjait, a szigeteket és szikláknak csúcsait. Érdőket irtottak, pusztákat beültettek, utakat vájtak a hegy gyomrába, mocsarakat szárítottak, s benépesiték az örök ho- mályu bányák mélyeit.

Mindenütt győzött a munka, diadalt ünnepelt a szorgalom, s a nagyszerű siker fölötti öröm, az öntudat és önérzet nemes ra- gyogványával párosulva tiszta szent élveket varázsolt az ember keblébe.

És épitének városokat, nagyokat, mint mesék óriássá, ragyogókat, mint tündérpaloták, csábítókat, mint a tenger syrénje.

S a gonosz szellem, ki megirigylé az ember boldogságát, belopódzék a zajos épületekbe. S elhozá ismét a henyeség párnáját, s oda inté a mámoros embert, Ígérvén neki folytonos élvet, folytonos gyönyört, — fáradalom, izzadás, műnkálkodás nélküli élvezetet.

S a gyarló ember hitt a csábitó mosolynak.

És oda hevert az arannyal hímzett s gyönggyel díszített bársonypárnára, várva az élvezet tulvilági képeit.

Tetszett eleinte ez a kéjes tétlenség az embernek, ki azt hivé, hogy már is nagyon sokat fáradott, — s most másokon a sor.

De csakhamar megjelent oldalán egy sápadt, álmos szemű alak, s már alunni sem hagyá nyugton a hánykolódó embert, — oly

Azután sorjába Kérdeznek, felelnek . . .

Kérdés, felelet:

Lelke az embernek.

Ahogyan kérdez, ahogyan felel: Olyan az ember.

Azután mély csendben Hallgatva mennek —

A hallgatás: szebbik Képe az embernek.

Amikor hallgat,

Messzeségbe néz —■

Arcáról a seb Bibor-ködbe vész . . .

Azután pedig,

A mát, a mai Napot emlegetik,

A percet, amelyben ezer évek Sorsáról zengett a csend, a lélek.

„Kevés a hely a plébánián,

Édes fiam ott a régi várba’

Lesz majd lakása.

Már készen várja Puha kis ágya,

Az imazsámoly És minden egyéb :

Nyugalom, álom,

Csak boldogságot,

Derűt hozott légyen ! . . .

Most elkísérem . . .

Csendes, szelíd álmot /!....

5.

Csendes álom.

Az ifjú pap ott áll maga . . . Letérdel a zsámoly elé!

Mennyi vágya, mennyi szava És az mind egy másik helyé.

Nádfedeles, kicsi fészek . . .

Kedves honom !.. . Édes anyám . . .

És onnan is ide nézett

Két szem éppen, akkor talán.

Most érette imádkozik,

Ki most érte könyörg, cseng . . . Annak lelke most itt van, itt,

Ennek lelke oda lebeg.

Könnyű szellő, balzsamos, lágy, Fujdogál be kis ablakán,

Amelyet félig nyitva hágy Hogyha eljön talán . . . talán . . .

Mintha régi hárfa zengné Olykor-olykor csendes dalát S mig föltekint az ég felé,

Szivét ezer dal járja át.

S/ ahogy alszik, ahogy pihen, Almába messze-messze megy,

S ahova lép, minden helyen Fölcsengenek az énekek.

Zsongva, lágyan, édesdeden Száll az ének, a láng, a dal És nyomába virág terem:

Egyik fehér, másik piros :

Tiszta vágy és — szent diadal.

Körner* Töd or.

— Halálának 100 éves évfordulója alkalmából. —

A franczia hadseregnek Oroszországból való menekülése a német szabadságharezok megnyitója; fényes korszakot jelent ez nemcsak a történelemben, de a német irodalomban is. A nép általános lelkesedése kifejezést nyer a lírában. A dalt nemcsak dalolják, a dal fegyver lesz, a költők mint hősök, mint tirteuszok vonulnak a csatába és közülök sokan halnak dicső halált a csatamezőn.

A költészet eszmét, tárgyat merít a szabadságharezok érzelemvilágából és eseményeiből, különösen a lira kíséri a magas lelkesedést és bár ez a lira messze mögötte marad a goethei klasszikus lírának, mégis számottevő jelenség a német irodalomban.

Ennek a lírának ifjú képviselője Körner Tódor volt. Költői tehetségét apjának Goethével és Schillerrel való barátsága ébresztette fel. Áz ifjú Körner járja ugyan a freibergi és lipcsei egyetemeket, de kevés eredmóny- nyel, sok kalandozás után színházi költő lesz Bécsben; az 1813. évben Lützow vadászkatonáihoz csatlakozik és életének huszonkettedik évében lanttal az egyik kezében, karddal a másikban rohan a csatába és dicső halált hal a hazáért 1813. aug. 29-én.

Körner drámaköltői pályájában állandóan Schiller hatása alatt van ; de a tanítvány nem érte el mesterét. Schiller gondolatgazdagsága az ő lelkesedésében elvont és tartalmatlan lesz, csak a külsőségekben, különösen a ritmusban, frázisokban halljuk az ő költészetében Schillert; de még a frázisban is hiányzik a megfelelő erő, a megfelelő jelen-