Heti Szemle, 1913. (22. évfolyam, 1-53. szám)

1913-09-17 / 38. szám

Szatmár, 1913. szeptember 17.

„HETI SZEMLE

3

mekeket; a meggyógyult nő sürgető férjét: teremtsen már elő valamit, ha oly hatalmasnak képzeli magát.

S az ember teremteni akart. De a puszta akarat nem hozott elő csak egy málnabogyót sem. Az ember parancsolt a természetnek, hogy bővebben nyissa meg termő ölét. De a parancsra a puszták hyénáinak kaczaja válaszolt.

A nő szeretőleg hajolt az ember keblére ; a gyermekek karjaiba csimpejkeztek. „Apai — tégy valamit kedvünkért! kiálták a kicsinyek.“ — „Ember, gondolj valami okosat megmentésünkre!“ — szólt a nő.

S az ember gondolt egyet. — Fénygon- dolat szállta meg egyszere agyát. S kimondá a nagy szót: hogy dolgozni fog. — „Segéded leszek 1“ viszonzá lelkesülten a nő.

S a munka megszületett a szükség és a szeretet karjain.

A természetnek igéző tavaszi köntösét mámoritó illatár hullámozta körül. Az ember izzadt és fáradt; — harczolt és dolgozott. Harczolt a vadak és férgek ellen, dolgozott a mezőn, a kertben, a hegyen, az erdőben, Mindenütt meglátszottak izmos keze mun kája nyomai; — a föld barázdái, a fák nyes- delt ágai, a falkák gyapja, a szérű növényzete, a kunyhó falai, — minden minden az az ő munkásságát beszélte.

És eljött az aratás, a szüret, a gyűjtés ideje. Bátran nézhetett az ember a közelgő télnek eléje: asztagai, kazalai gondtalan jövendőt biztositának számára.

Messze vidékről egybehivá az elszórt családtagokat, közel s távoli rokonait, barátait, ismerőseit. Büszkén mutatott fáradalmainak gyümölcseire. A nő ölelve jutalmazta kitartását, a magzatok csókjaikkal halmozták a gondos apát, a rokonok, barátok ismerősök szerencsekivánataikkal járultak eléje s köszönetét rebegtek a tanításért, melyet a nemes példa nyújtott nekik, melynek nyomán ők is mentek lesznek ezentúl a nyomor küzdelmeitől. Öröm és vigadás sugárzott minden arczon; örömet, dicsőítést hangoztatott minden ajak. Az embert elfogta a gyönyör érzete, rátekintve fáradságára, munkája eredményeire. Térdre borult, s öröme, s hálája jeléül áldozatot mutatott be Istennek. Közös örömdal ünnepelte a nagyszerű sikert.

S a legtisztább élvezet arany sugára mosolygott le a földre az egekből a munka nyomán.

Az ember az élvezet karjain kedves övéi ölében, megáldott szorgalma fönséges tudatában oly boldog volt, mint azelőtt soha a munkátlanság párnáin.

A lehető legnagyobb földi boldogságot meghozta a munka, s az ember megérté: hogy a munka mulhatlan eszköze a boldogulásnak. S megérté még azt is, hogy a czél elérhetése kedvéért az eszközt használni férfias feladat.

Merker Márton dr.

(Folyt, köv.)

Baranyi János hangversenye.

Szerdán este válogatott zeneértő közönség gyűlt egybe a városi színházban, hogy tanúja legyen egy fiatal előadó művész szélesen bontakozó zenei tudásának. A hangverseny komoly volt. Dicséretére legyen mondva a hallgató közönségnek is, hogy néhány zavaró pillanat kivételével a zenei élvezés egész estén át mély és ünnepies volt. Öröm volt látni, hogy zenehallgató közönségünk Ízlése egyre finomodik. Városunk zenei kultúráját terjesztő egyéniségeinek lelkiismeretbeli kötelessége, hogy ezt a finomodó, mélyebb Ízlést ne rontsák el holmiféle technikai brilli- rozásokkal, pótolásokkal, amelyek a zenének, mint művészetnek hamis felfogását, félreértését eredményezhetik. Nem pergő ujjakat járunk bámulni a hangversenyre, hanem zenei világot átélni.

Sohasem tudom megbocsátani a hivata- talos zenei kritikusoknak, amikor az előadó művészeknek technikáját magasztalják a bámulatos, káprázó, szédületes és más efféle jelzőkkel. A technika magától értetődik. Előadó művészeknek nem lehet technikai nehézségekkel küzdeniük, de még kótából sem szabad játszaniok. Olybá veszem a technikai tudást, mintha azt mondjuk valamely szavaló művészről, hogy bámulatosan, szédületesen vagy kápráztatóan tud olvasni. — Amikor Baranyi Jánosról azt mondanók, hogy technikája káprázatos, vagy más effélét, akkor tulajdon képen semmit sem mondanánk róla. Az ő tudása sokkal inkább másban keresendő.

Az előadott daraboknak megválasztása, tudatos egymásutánja is mély, válogatott ízlésről tesz tanúságot. Baranyi Jánost nem bámultuk, hanem élveztük, átéltük vele együtt azt az érzelmi világot, amely az ő finom lel- kületét áthatotta.

Az első szám (Bach: Preludium és Fuga) a fenséges komolyság jegyében hangzott el; templomi áhítattal, őszinte belemé- lyedéssel, a vezető témák mesteri kidombo- ritásával játszotta. Zongorája nem ordított. A pianók és a forte fortissimók egymáshoz való viszonyát helyesen fogta fel relativ tényezőknek, az ezek között való átmenet természetes volt. Megértette és úgy tolmácsolta e két összetartozó műfajt, mint egy nagy egységet, egy nagy és hatalmas gondolasort ; úgy hatott, mintha egy jól megszerkesztett dráma játszódott volna le lelki szemeink előtt. A fuga vége felé összetömörülő és kibontakozó gondolatsereg tolmácsolása valóban művészi, valóban fenségesen elragadó volt. Úgy gondolom, e számban ragyogott Baranyi János tudása a legfényesebben. Az ember csak sajnálta, hogy mily tökéletlen a különben elég jó zongora az ő művészetének tökéletes kifejezésére.

A Beethoven három darabjában (a) Sonata op. 27. No. 2. b) Andante F-dur c) Rondo a capriccio) megmutatta, hogy a nehéz, abszolút zene interpretálásában egészen otthonos. Nem akart többet, mint a szerző, el nem ragadtatta magát, mint az sok előadó művésznek a szokása. Az Andantét telerakta érzéssel, úgy pengtek a húrok ujjai alatt, mintha érzelmekkel megtelt szivünket beakarta volna balzsamozni.

Teljes hozzáértéssel játszotta Chopint és Lisztet is; az előbbit a megfelelő simasággal, az utóbbit nemes lelkesedéssel, különösen a Polonaise-1. A Petrarca szonett a Preludium és Fuga mellett a második fénypont volt előadásában. Csupa szelíd bájt, csupa kedvességet hozott ki a hangszerből.

Baranyi János fiatal korához képest máris nagytudásu előadó, akire, ha oly szépen halad, nagy jövő vár. Elég szomorú, de való tény, hogy elromlott zenei felfogásunk abban csúcsosodik ki, hogy csupán előadó művészeket nevelünk és a produktiv irányt eléggé elhanyagoljuk. Ma már annyi az előadó művészünk, hogy az előadó művészet maholnap átlagos dolog lesz és az igazi művész sokszor eltűnik a nagy művészsokada- lomban.

Városunkban rendezett koncertjeinkről is ez a benyomásom. Hányszor hallunk egy-egy fiatal leánytól bravúros dolgokat, szinte szédítő technikával, és ha azt kérdeznék tőle, mit is játszott, akkor bizonyosan csak a kottája fölé irt czimmel, vagy számmal tudna felelni. Zenei nevelésünk nincs még, és ha azt kérdeznék tőlem városunk zenekultúráját intéző köreink, mi legyen célja egy zeneiskolának, akkor azt felelném reá: neveljük a növendékekben a zenei megértést, a zene igazi érzelmét, hogy a zongora vagy más hangszer nemcsak hangokat ad, hanem hangokkal beszél, mond valamit. Erre a nevelésre nem bravurozó és brillírozó művészek kellenek, kiknek czéljuk magukat a pódiumon bámultatni, hanem igazi nevelők, akik a zenei tehetségeket felismerik és esetleg a zene produktiv irányára terelik. Ki tudja, hány növendéket bocsátott már el zeneiskolánk, akiknek tehetsége a zene produktiv ágában máris érvényesülhetett volna, de a pódium iránt való rajongás, a bámulta- tás ösztöne eltérítette őket igazi hivatásuktól.

Baranyi Jánosnak azt kívánjuk, hogy gyönyörű zenei tudása necsak a pódiumon érvényesüljön, hanem az íróasztal mellett tollából művek is kerüljenek elő.

A hangversenyen közreműködött Jó- násné Baranyi Ilona úrasszony aki egy Liszt I

dalt (Oh quand je dors) és a Carmenből egy részletet énekelt válogatott finomsággal, megbámulandó intonálással és tisztasággal. Megjegyzésünk csak az, hogy nem egészen természetes hangján énekel. Aki jól megfigyelte különösen a második^ darabban, az észrevehette, hogy mily nemes, mellékzön- gékben mily gazdag a természetes hangja; hibájáról azonban nem tehet; szép, kifejező hangját azonban elrontotta az iskola, vagy mester, amelyben vagy akitől énekelni tanult. Az énekszervek túlságos összeszoritása nem engedi, hogy nemesen csengő természetes hangja, különösen nagy ivelésü zenei mondatokban kellően érvényesüljön.

A hangverseny általában értékes volt; városunk fiát bármikor is szívesen meghallgatja közönségünk, mert nemcsak tapsolhat és bámulhat, hanem élvezhet is.

Sándor Vence.

J egyzetek.

A kárpótlás — semmiért.

Az 1848. XX. tczikket tulajdonképen Bánffy Dezső födözte fel a magyar törvénytárban. Nem a törvény létesítése volt addig titok, de sokfelé nyújtható alkalmazása.

Ez a fölfedezés lett ettől kezdve az a revolver, a melyet a katholikusok mellének szegeztek, valahányszor az egyenlőség és viszonosság nevében mertek valamit a maguk számára is követelni.

Például az autonómiát, a vallásalapot, államsegély!, stb.

Autonómia kell a katholikusoknak ? Azonnal akadnak, a kik sietnek megmagyarázni, hogy a pápás egyháznak ilyesmit adni nem tanácsos, ellenben az egyenlőség és viszonosság inevében egy kis segélyezés az autonom felekezeteknek mégis kijár — kárpótlásul.

A vallás- és tanulmányi alapokat követelik a katholikusok? Ohól Itt vannak ők, a gályarabok utódai. Előbb nekik egy kis segélyezést kárpótlásul, aztán hadd jöjjön, a minek jönnie kell — a szekularizáczió.

A katholikus Pázmány-egyetemet kérik vissza a katholikusok ? Azt nem, de odatulra egy kis debreczeni református irányzatú egyetemet — kárpótlásul.

Középiskoláiknak könyörögnek egy kis segélyt a katholikusok? Siralom hegyenvölgyön; mig meg nem történik a — kárpótlás.

S hogy a dolog ne legyen minden komikum nélkül, Antal Gábor szuperintendens az uj gkath. püspökség főrendiházi bizottsági tárgyalásán nemes egyszerűséggel kijelenté, hogy az állami támogatással fölállítandó uj püspökséggel szemben a felekezetek superintendenseinek is kijár egy kis — kárpótlás.

Csak a hagyományos katholikus egykedvűség engedhette idáig fajulni az irigy- kapzsiságot, a mely az „egyenlőség és viszonosság“ örökös hangoztatásával állandó jogalapot teremtett olyan követelések kielégítésére, a melyek máris fölbillentették az „egyenlőség és viszonosság“ mérlegét.

Ez nem egoistáknak való.

Az egvik napilapban olvastam: „Az Egyesült Államokban“ a „Big Brothers“ egyesület ez évben 2883 gyermeket mentett ki a bűnök fertőjéből. Ebben az egyesületben iparostól milliomosig minden társadalmi osztályból önként jelentkezett urak vannak, akik mellé továbbnevelés czéljából a javítóintézetekből és a fiatalok börtönéből kikerült ifjakat osztanak be.

Ezek az önként jelentkezők a „Big Brothers“-ek, magyarul,„bátyák.“ A fiatal bűnös pedig az „öccs.“ Es a bátya neveli, tanítja, társaságba vezeti „öcscsét.“ Pedig az öcscse nehány nappal ezelőtt még a fogházban ült.

Minden előítéletet lerombolt ezzel a „Big Brothers“ egyesület. Bebizonyította, hogy az egyszer bűnözőnek, — különösen, ha még gyermeksorban van, — van még mit keresni a a társadalomban. Azt még meg lehet menteni a munkás életnek I Olyan jól esik ezen