Heti Szemle, 1913. (22. évfolyam, 1-53. szám)

1913-09-17 / 38. szám

2

HETI SZEMLE

Szatmár, 1913. szeptember 17.

A fölszinen járunk még, de az ekét nem lehet mélyre szántani. Mert nines munkás. Mert a katho- likus actiók után érdeklődők legtöbbje a Sheehantól megrajzolt ty- pus, a kikből oly sok van, hogy beláthatatlan tábor telnék ki belőlük.

— Mikor törhetjük át ezt a kerékkötő phalanxot, a melynek sürii fegyverei alatt annyi életrevaló mozgalmunk elvérzett?

Ne felejtsük el, hogy a liberálisok szabadkőmivesek és szocziáldemokraták tolvajnyelvén „a klerikalizmus“ a kath. vallást vagyis a kath. egyházat jelenti. Ha valakit klerikalis-nak mondanak, ugyanazon tolvajnyelv szerint annyit tesz, hogy az illető hű és derék katholikus ember. Találóan mondja valaki : A „klerikalizmus“ okos, ravasz emberek találmánya, hogy az ostobák felüljenek neki. —

A bajba került vádaskodó. Herczeg Ferencz azok közé a mindenkori kormány- párti képviselők közé tartozik, akiknek mindig a legbiztosabb kerületeket kell átengedni, s akiket még igy is csak igen nagy választási pénzekkel lehet a bukástól megmenteni. Az ilyen iróképviselők, ámbár annyit értenek a politikáhcz, mint a hajdú a harangöntéshez, mégis szenvedélyesen törik magukat a mandátum után. Mert képviselőnek lenni jó, semmi munkával nem jár, előkelő állás és sok mindenféle erkölcsi és anyagi előnyt biztosit. A kormányok részint szeretik az ilyen „drága“ képviselőket és szívesen fedezik megválasztatásuk nagy költségeit, mert ezekből lesznek aztán a valódi leltári ma- melukok, akiknek soha sincs ellenvéleményük, kiváló tollúk pedig állandóan készen áll a legképtelenebb kormányintézkedések dicsőítésére. — A fentemlitett „drága“ irókép- viselő, mint jó mameluk és a miniszterelnökgárdájának hűséges szolgája, résztvett az aradi korteshadjáratban. Ott aztán megirigyelte a Désy Zoltán és a Széchenyi Emil babérjait. Inter pocula ő is lepanamistázta és letolvajozta a koalíciós minisztereket. Úgy gondolta, hogy ha azoknak lehet, miért ne vághatna ő is ilyen kemény szavakat politikai ellenfeleinek arczába. Azoknak se törA küszöböt már régen taposta Ember lába. Nem járnak ide.

Pedig van ide, mért!!. . , Hallod-e: Régi vasrudakat emleget A padozat; egykor réges-régen Bontani akarták s nem engedett. Feszült, ropogott

Es hagyta zúzni, törni fele-testét,

{Mely nem feküdt a kőágyba rekesztve) De helyben maradt: ott van, ma is ott A vér, amellyel pirosra festették . . .

Kong a padozat . . .

Sötét, ismeretlen nagy terek,

Láthatatlan palota-sorok Hallgatják mélyen lent a föld alatt És a torony felett . . .

Valahonnan bus gyertyafény lobog. Fénye leterül egy kettős szobán :

Asztal, ágy és a falon egy kereszt. . . Az ősz pap megáll —

Tovább nem vezet . . .

Valamit akaszt egy ablak fölé Es visszaindul csendesen . . .

Haldoklik a vár s ő volt a halál?

3.

Egy régi, törött vén hárfát hozott. . .

Valahol messze éppen búcsúzott Egy fatal pap, a rég várt káplán,

Ki holnap lesz itt a hajnal szárnyán.

A fehérhaju, áldott jó öreg Hallotta róla, hogy láng a szive,

Dalos a lelke, verselni szeret.

A vén hárfát azért hozta ide.

tént bajuk ezért, hát neki se lesz bántódása. Tisza meg bizonyosan hálás lesz a tromf kivágásárt. — De nem igy történt a dolog. A drága Herczeg Ferencz ur által aposztrofált koalicziós miniszterek kezdték a bírói megtorlást emlegetni. Erre mindjárt jött a munkapárti helyreigazítás, hogy a sajtó elferdítve közölte a Herczeg beszédjét. Múlt az idő, a koalicziós miniszterek egyre halogatták a törvényes eljárás megindítását, ami a munkapárti berkekben a megfélemedés és húzódás jelének tetszett. Herczeg képviselő ur visszanyerte bátorságát s több nyilatkozatában kezdett önérzeteskedni, hogy ő a bíróság előtt igy meg amúgy helyt fog állam a szavaiért. De jött a szeptember, a koalicziós kormány tagjai összegyűltek és tréfán kívül, a per megindításáról tárgyaltak. Ekkor aztán előkerült Herczeg beszédjének a kézirata, amelyben a szónoknak „esze ágában sincs, hogy a koalicziós kormány tagjait lopással vádolja.“ Az ügy ezzel el lett intézve. Herczeg Ferencz is tisztázta magát, a koalicziós minisztérium is megszabadult a súlyos vádtól. — Igazán különösképen gondolkoznak ott fönn Budapesten a nagy urak. Egészen másképen mint mi, közönséges halandók. Mi sehogysem tudjuk megérteni, hogy miért nem az elmondott beszéd hallása alapján készült feljegyzés a hiteles, hanem a szónoknak utólag készült kézirata ? Nem tehetünk róla, de mi a Herczeg Ferencz két és fél hónap után közreadott „fogalmazvány“-ában nem a valóság tisztázását, hanem a sarokba szorított vádas- kodónak szánalmas kapk >dását látjuk.

Munka és élvezet.

A munka az élet egyik legnemesebb feladata.

Az ember boldogságára lett teremtve. Kezdetben a test és lélek zavartalan boldogságot ^élvezett.

És lön sötétség körötte, sürü áthatlan sötétség. A föllázadt szellem eloltá az örök fényt árasztó csillagzatot, s messze űzte annak még derengését is. Az eredeti boldogság el volt játszva: nyomor és Ínség homálya

Neki már nem cseng a húr varázsa,

Neki minden szó tompa, mély, halál, — A fiatalnak — danoló madár,

A hárfa teste régen megrepedt És jaj! azóta nagy a repedés,

A legtöbb ének mélyébe reked.

De valamikor majd csak betelik A nóta-sirrá válott hasadás,

Ha ifjú keze pengeti megint . . .

Oh az ifjúság szent, erős, csodás . . .

*

* *

Kicsi testvérem ! Itt vár ez a lant . . . Hogy betelhessen rajta a repedés:

Húzd el a csodás, erős ifjú dalt —

S én boldog leszek, hogyha megértem . . . {Bárha el is hagy a földi élet,

Megértem örök szavát az égnek.)

És megtelik a szemem sugárral Öröm-sugárral és boldog könnyel:

Kicsi testvérem! mihamar jöjj el!

E régi rom már senkié se volt,

A törött hárfán senki se damit,

Már mosolygásom alig van nekem :

Lépj örökömbe kicsi testvérem,

Mint tavasz tiszta mosolya kedve,

Így álmodtam és várlak epedve.

Mond az öreg pap és visszakopog . . . Sötét, ismeretlen nagy terek,

Láthatatlan palotasorok Hallgatták szavát lenn a föld alatt És könnyű, fehér szálló szellemek A torony felett . . .

környezte az embert minden felől; sanyaru- ság és nélkülözés súlya nehezedett keblére minden pillanatban.

S daczosan kiállott az ember, a föld egyik délczeg pontjára, mondván: Én nem leszek rabja a sorsnak 1 Nevetem haragját! S gúnyos mosoly volt ajkain. Azt hitte, a mindenség visszaijed e mosolygástól.

Mind közelebb és közelebb vonult hozzá az örvény : s ő elbizakodva nevette a gyü- rüdző hullámokat. És reá szakadt a tomboló vihar: s ő ellene szegezte kifeszitett karjait, ökleivel fenyegetve meg az öldöklő veszedelmet.

És lefeküdt a henyeség párnájára, s átaludta az Isten adta napokat, s várta, hogy majd jobbra fordul az idő s ő ismét büszkén elkiálthatja magát: Enyém e föld ! Ki mer engem háborgatni birtokomban ?

De az áradat a völgyben mindent megsemmisített ; homok és iszap, kavics és salak borította a mezőséget. Amerre a szem látóereje csak elhat, mindenütt avar és pnsztaság. És a villámcsata letarolta a hegy lejtőit: kopár sziklák meredeztek az égnek.

De maradt mégis védettebb helyen, a barlang közelében néhány érintetlen bokor. Ingerlőleg ragyogott rajta az Ízletes gyümölcs. A nap is kisütött ismét s oly jótékonyan osztotta éltető sugarait.

Az ember oda hevert a nap sugaraira, s várta, hogy azok újabb életet gyújtsanak lankadó ereiben.

E közben úgy érezte, mintha éheznék.

És előjöttek siránkozó gyermekei a barlang mélyéből, s kiáltják : Apa, éhezünk !

S elővánszorog a sápadt nő, kit az ijedelem és fáradság beteggé tettek és kiáltja : Ember, segíts, mert elveszünk!

Az ember felébred félszendergéséből s haragudott, hogy fölverik édes álmaiból, melyekben ő oly gyönyörűségesen kezében tartotta a világ hatalompálcáját, hogy szinte remegett előtte minden teremtmény.

Önelégülten — mintha most is markában volna az álmodott kormánybot — kinyújtotta kezét, hogy szakítson a legközelebbi bokorról ama Ízletes gyümölcsökből gyermekei számára. Hisz e gyümölcsök ép csak az ő heverése tiszteletére termettek.

De ime, undok férgek lepik a bokrot, melyek fölemésztvén a gyümölcsöt, már leveleit kezdik fogyasztani, hogy még szemetviditó zöldjétől is megfosszák azt és kopasz vázzá változtassák.

Az ember megdöbbent és fordult a másik bokorhoz. De ez alól sziszegve csúszott elő a kígyó ! Ez átkos emlékű szörny gátolja őt meg élelme keresésében is.

Megragadta a csúszó ellenséget a nyakánál, földre sújtotta, eltiporta, s vele, mintegy irtókorbácscsal fegyverkezve rohant a még érintetlen bokorra, melyre már is kezdtek fölmászni a szomszédból átjövő férgek — s a kigyó farkával porba sújtotta a szemtelen állatokat.

így született meg a védelem az ember kezeiben. — De a család másnap újra éhezett; a gyermekek meg újra sírtak, jajgattak, rimánkodtak; a nő most is csak a szenvedés /terhe alatt roskadoz.

És az ember elmegy távolabb vidékre gyógyfű vet, élelmet keresni. Lent a hegy aljában már ismét dús aratással kínálkoznak a ragyogó mezők, a csillogó bokrok, az óriási fák.

Megy s gondtalanul halad ösvényén.

De im mindenféle állatok lepik a mezőket, környezik a gyümölcsfákat. Egész tábora a kiéhezett vadaknak, ragadozóknak állja útját az embernek, sőt szembe áll vele, hogy meggátolja őt az óhajtott aratásban.

A dolog egészen váratlan. Az ember letör egy roppant ágat, s e fegyverrel, mint iszonyú buzogánnyal veri szét az éhes ellenséget.

De másnap ismét ott volt a pusztító sereg, s már alig hagyott valamit az ember szüretére.

Küzdelemben állt ezóta az ember az egész külvilággal, — s a harcz megjelent a föld színén.

És ismét fogyott, és ismét pusztult az élelem. A család ismét éhezett,

Az ember megsajnálta a szenvedő gyér-