Heti Szemle, 1913. (22. évfolyam, 1-53. szám)
1913-08-06 / 32. szám
2 HETI SZEMLE Szatmár, 1913. augusztus 6. lyositották el, erejét nem csökkenthették ; ugyanakkor, mikor Francia- országban és másutt valóságos ka- labriai földrengés dúl, dübörg az Egyház alatt, ez romlatlan erővel vállalkozik a szociális zavarban fényt, erőt és nyugalmat árasztani. Az igazság királyát 19 század igazolja, az ő tanitásának igazságát, boldogító erejét magunkban kell igazolni, tehát az igazságot nemcsak tudni, hanem érezni is kell, nemcsak tisztelni, hanem követni is kell, ragaszkodni kell hozzá mindennél jobban. A krisztusi tanban az a felemelő, nevelő és megszentelő, hogy az igazság a>askövetkezetesség láncával kapaszkodik az emberi észbe és szívbe, anélkül, hogy ez a lánc bilincs lenne, hisz ez a szeretet vezető fonala. A krisztusi igazságnak, a Jézusban való hitnek kell uralkodni, hogy rabszolgákká ne legyünk, vezetni, hogy el ne tévedjünk, mert hisz az ember belseje a szenvedélyek csatatere, melynek áldozata igen sokszor az elgyengített, a telhetetlenné lett szabadakarat, letört remények és elérhetetlenné vált boldogság. A szenvedélyek ereje ijesztően nagy. Imádást követelnek; csakimá- dással lehet ellensúlyozni; bilincsbe verik az akaratot a legszánalmasabb és legaljasabb rabszolgaságig; csak Istennek adott föltétien hódolat tehet ennek legyőzőjévé; mindennap riadót fújnak; csak a hitnek, az imának mindennapi riadójával lehet rájuk felelni. Imádásra imádással, rohammal szemben állhatatos szabadságharccal felelhetünk. E harcnak értéket a szabadakarat ad. A szabadakarat adja a krisztusi neveléstannak is az erkölcsi fensőséget. E tanoknak és harcnak vannak hősei. Ünnepeljük a szabadsághősöket, de a szabadságszeretetnek soha el nem homályosodó mintakékettő, gondolatban, érzelemben tökéletesen egyek voltak ők. Barátságuk gyémántköve kiállotta a halál próbáját is, és gyémántnak bizonyult be ott is. S amilyen hívek voltak egymás iránt, olyan hívek voltak hazájuk iránt is. Amennyire kedvelték a tiszta, szeplőtelen erényt, oly mértékben gyűlölői voltak minden vétkes cselekedetnek. Damon és Pithias volt e két hű barát. Boldogok voltak ők egymás között a szó teljes értelmében. Boldogságukat azonban, amelyet főként barátságuk magasztos érzetéből merítettek, megzavarta egy ízben egy jéghideg kéz, amely szét akarta tépni azon édes lánczokat, amelyek összefűzték baráti keblüket. E kéz Dyonisius keze volt. A gyanakvó zsarnok még a levegőben is kételkedett, amelyet szí; kígyókat vélt lappangani minden bokor alatt, amelyektől életét féltette, s könnyen elhitt mindent, amiről azt mondták, hogy ellene történik. Egyszer Pithiást vádolták be előtte, hogy az életére tör. Való volt a dolog, vagy sem, az mindegy volt Dyonisiusnak. Ártatlan volt az elárult, avagy bűnös, halnia kellett ; s Pithiást elitélte. Az elitéit teljes nyugalommal állott a zsarnok előtt, amint állni szokott az olyan, akit az ártatlanság védő pajzsa oltalmaz. Erős lelke, tiszta öntudata bátorságot öntöttek beléje, s a kimondott ítélettől nem riadt vissza. pei a keresztény vértanuk milliói. A modern ember talán a legpiszkosabb biin súlya alatt, lángoló türelmetlenségtől eltelve a lelkiismeret szabadsága nevében beszél, pedig nem az igaz lelkiismeret szabadság bajnokai-e azok, akik a pogány hatalom, állami mindenhatóság lelkiismeretbe nyúló elvével szemben „inkább Istennek, mint embernek“ meggyőződését vallották a törvényszék előtt, a katakombákban és az amfiteátrumokban és vérükkel pecsételték. Az ó-kor csak egy Szokrateszt, csak egy Plátot adott, iskolájuk haláluk után tengődött, megszűnt; igaz hogy Krisztus, mint isteni személy csak egy van, de ez az egy Krisztus úgy teleszórta erkölcsi erejével a világtörténelmet saját vérükben tündöklő csillagokkal, mint a mennyboltot teremtő erejével; személyes varázsa, nem úgy mint sokszor a legnagyobb férfiaké, ha nincs is köztünk, nem szűnt meg; az ő ereje viszi az apostolokat a kórházakba, Afrika sötétjébe, vagy az eszkimók közé. A Mária-Egyesületbe, ezt a mindig lobogóan tevékeny életképességet akarjuk megadni a keresztény öntudatnak. A keresztény erkölcsi erejének nem szabad parlagon heverő erőnek lenni, annak teljes erkölcsi súlyával kell érvényesülni az egyéni és társadalmi életben. Az igazságnak, a meggyőződésnek az élet az örök lámpája. Az át- érzett igazság nem tud véka alatt maradni, nem bírja azt meg magában, az emberi szív, másnak leikébe is akarja önteni annak tiizét, ami által az igazság csak emelkedik izzó erejében; egy átlátott igazság számára az ész kicsinynek érzi magát, annak sugarait másokéba is akarja lövelni, hogy az közkincscsé válljon. Ez eredményezte a bikszádi emlékezetes zarándokutat, amikor a sziveket áthatotta a krisztusi igazság, az élő hit, ez pedig erkölcsi tőke, magunk és mások számára, (mm. dr.) Pithias mindenre fogadta és bizonyította ártatlanságát; de a zsarnok márványkebléről lepattogtak az igazság szavainak tiszta gyöngyei. 0 kinyilvánította az Ítéletet, s az elitéltnek vesznie kellett. Pithias látta, hogy szikla ellen küzd, megnyugodott tehát az Ítéletben. Ámde otthon háza maradt és családja, s ezeket rendetlen állapotban hagyta el; neje, gyermekei várakoztak reá, s aggódtak bizonytalan sorsán, óhajtották látni, ölelni őt. Pithias mélyen, szivéből érezte mindezt. — Kérte hát Dyonisiust, hogy engedje meg neki azt a kevés időt, ami hátra van a vérnapig, hogy azt övéi közt eltölthesse, hogy az alatt házát és dolgait rendbe hozhassa. A zsarnok nem hitt a szónak. Hogy is tehette volna ő ezt? hiszen ahhoz hit kell és erős bizalom, amiken Dyohisius taposott — ezeken emelte fel zsarnoki uralmát is. Pitliiás égre fogadta, hogy a halál-napig meg fog érkezni; bocsássa haza. A kőkemény szivet nem hajthatta meg semmi Ígéret. Végre kezest igérmaga helyett Pithiás, aki átveszi kezéről a bilincseket, s ha kell, érte halálba is elmegy. Ezt még kevésbbé hitte a zsarnok. Nem ment a fejébe, hogy lehessen valakinek meghalni másért ? Oh, ő nem ismerte a két jó barát rokonérzelmét, mert ő barátok nélkül élt, barátjának egyetlen embert sem mondhatott, miként őt is csak zsarnokának nevezte minden ember. Megyéspüspökünk jubileumához. Az öt vármegyére kiterjedő egyházmegyénkben ritka szép ünnepet hirdetve zúgtak a harangok, virágokkal ékesek voltak az oltárok. Hirdették a papság és a hivek meghatottságát, az imádságos óhajokat, a lelkek hódoló tiszteletét, a szivek őszinte háláját a jó Istennek aranyáldozatát bemutató, angyali lelkületű, szeretett püspökük, főpásztoruk iránt. Felhangzott a Te Deum laudamus mindenütt a tömjénillatos templomokban. Százezrek hő imája szállt az Úrhoz áldást, szerencsét, boldog hosszú életet kérve arra az aranymisés, galambősz főre. A magyarság és a keresztény műveltség védőbástyáját képező északkeleti öt vármegyében, örömmel, hálával, hódolattal ünnepelték hívei dr. Boromisza Tibor megyéspüspököt 50 éves papi jubileuma alkalmából. De együtt ünnepelt velünk a nemzetnek, a társadalomnak, a városoknak, falvaknak minden nemesen érző, gondolkozó, ítélő embere, aki az élet mai elfajult tusájában az önző kapzsiság nemes érzést gúnyoló, vak gyűlölettől bujtogatott életharcában méltányolni és becsülni tudja a béke, a szeretet, a jótékonyság emberét szelidlelkü egyházfejedelmünkben. A számtalan távirat, hódoló felirat mind a tisztelet, a szeretet kifejezései. Fontosabb táviratok, amelyek a jubiláló főpaphoz érkeztek. Őfelségéé igy szól: „Áldozópapságának ötvenedik évfordulója alkalmából Önnek őszinte szerencsekivá- nataimat fejezem ki.“ Ferencz József. „Elkésve bár, de annál nagyobb lelkesedéssel és régi szeretettel üdvözlöm aranymisés áldozópapságának jubileuma alkalmából. Zichy János gróf. Felemlitésre méltó, hogy a megyéje közönsége nevében fejezte ki táviratban a hódolatot: Szabó Sándor Máramarosvármegye, Lőrinczy Jenő Ungmegye, Ilosvay Aladár Szat- márvármegye és Gulási István Beregvármegye alispánja. Széchenyi gróf győri püspök, pannonhalmi főapát. Lakatos Ottó dr. minoritarend- főnök. gróf Károlyi Istvánná, Schönborn Károly gróf és grófné, Schönborn Ervin gróf és neje. Széchenyi László gróf és neje. Zichy Aladár gróf az Országos Néppárt nevében. Nede- czey János jószágkormányzó. Darányi Ignácz, Bartóky József, járdánházi és berenczei Kovács Miklós és Sándor, Országos Kath. Szövetség. Bustyaházi erdőhivatal. Máramarosszigeti. Kath. Kör. Kalocsai iskola-nénék. Szűcs zentai főgimn. igazgató. Jékey István. Kisköre község mint jól- tevőjét köszönti. A hódoló feliratok igen nagy száma csak fokozzák a ragaszkodást Szatmár püspöke iránt, valamennyi harmonikusan beleillik a szép ünnepbe, méltó keretet ad neki. Első helyen emlékszem meg a városi taDyonisius nagyon elbámult, mikor a rendkívüli ajánlatot hallotta s kíváncsiságból az áldozatkész férfiút maga elé rendelte. Megérkezett a nagylelkű Damon, aki kételkedni nem tudott barátja hűségében, aki magára vállalta a nehéz lánczokat, magára a halált is,' ha barátja a megígért időre meg nem érkeznék. Dyonisius megindult e rendületlen hűségen és alig merte hinni, hogy való ez. — Beleegyezett, hogy Pithias haza mehetett, mert neki mindegy volt, Damon hal-e meg vagy Pithias: az ártatlanság lakol-e vagy a bűn ? — Damon vagy Pithiás: csakhogy vért lásson . . . Damon békésen megengedte, hogy rárakják a bilincseket, legkisebb félelmet vagy lelkizavart nem árult el. Nem bánta meg, amit tett. Alávetette magát az Ítéletnek, Pithiást haza engedte menni, és többel nem gondolt. A vérnap bekövetkezett, — bekövetkezett az óra is, amelyben az elitéltet kivég- zik. Dyonisius örült, mert gyönyörűségét lelte a halálban. A népsokaság megmérhetetlen volt; kíváncsian tolongott előre mind, vájjon melyik elitéit fejére fogják felfűzni a martyrkoszorut ? — A börtön falai közül Damon válik ki. — Pithiás még nem érkezett meg. Damon nyugodtan lépked a vérpad felé, a nép szánalom könnyeket hullat látására, zúgolódik a zsarnok ellen, hogy szive
