Heti Szemle, 1913. (22. évfolyam, 1-53. szám)

1913-01-22 / 4. szám

Szatmár 1918. januárius 22.

HETI SZEMLE

dőn a jus strictum alapján sovón magyaroknak látszunk s egyes esetekben nemzeti jogainknak rideg álláspontjától nem tágítunk, az emberiség egyetemes érdekét tekintjük, mely előhaladást, művelődést sürget a rakon- ezátlankodó nemzetiségieknek is — szerétéiből..

És valamint politikailag vett szabadságnak lényegétől távol áll, hogy a rabszolgaságot is kívánhassuk : a nemzeti állameszme természete sem tűrheti meg az alacsony- rendű faji különállásokat a szélesebbkörü művelődés és érettebb politikai integritás rovására.

És itt már valóságos életérdeket érint ez az ügy reánk nézve ! — S mégis.

Megfoghatatlan a közöny, melylyel e kérdés körül a közélet legszélesebb rétegeinél is találkozunk. Haszontalanságokon hónapokig elrágódik a társadalom, a napi politika

— a parlament — s még az úgynevezett „komolyabb“ sajtó is. — A magyar gör. kath. püspökség felett alighogy semmitmondó, színtelen referádákat leadták, napirendre tért a „magyar közvélemény.“

A haza sorsa felett aggódó fájdalom szól belőlem, amikor látom, hogy sem a ba- lázsfalvai oláh püspök égisze alatt ülésező nemzetiségi túlzók indokolatlan féltékenysége, sem a bukaresti oláh nemzeti Comité illetéktelen beavatkozása, sem az uj püspökség ideiglenes adminisztrátorául kinevezett munkácsi püspök első pásztorlevelének utszéli hangú visszautasítása nem találnak megfelelő kritikára a „magyar közvéleményében.

Nagy fásultság ez, vagy a nemzetellenes mozgalmak elbizakodott lekicsinylése, semmibevevése. Mindkettő végzetes szerencsétlenséget rejthet magában, tí nemzeti létünk ‘önérzetes gondolata mindkettőt egyaránt kizárja.

Állami önállóságunk eleven átérzése pedig egyenesen megköveteli az enemü ha- zafiatlan törekvések kellő ellensúlyozását. Mert folytonos, szünetnélküli ismételgetésekkel a legképtelenebb ráfogás is a való igazság színét öltheti magára s még — egy ismert mondás szerint — a Notre-Dame »templom tornyának eltulajdonítása is a képzeleti lehetőség korlátain belül esik.

Hát nem halljuk az örökös és a magyar haza területi egységének feláldozásán kívül semmivel ki nem elégíthető panasznak tervszerű hangoztatását ? Európa piacza tele van velük I — Gonosz számítással elhelyezett aknák robbanása sem ejt gondolkodóba ? Hága, Róma, Páris, Sveiz, Bécs, Bukarest képezik az ellenünk fenekedő oláh-atyafiak gyűlölködésének kiválóbb nemzetközi stáczióit. Itthon pedig Balázsfalván kívül kincses Kolozsvár,

— a vértanuk vérével megszentelt Arad, Gyulafehérvár — sőt újabban Szatmár és Nagybánya kénytelenek tűrni tüntető gyülé- sezéseiket, melyeknek szándéka, czélja és színvonala egyaránt alacsony. Sajtójuk meg

— élén a „Romanul“-lal — egyenesen kihívó és megbotránkoztató.

Elcsépelt s unos-untalan hangoztatott vádaskodásaik azonban minden tárgyi alap nélkül is megejthetik a sziveket — a gyengébbek részére hajló sympáthia felidézésével s az elnyomatásnak és jogtalanságnak vakmerőén suggerált rémképeivel.

Most is hogy iulajdonképeni tárgyamra visszatérjek, a magyar gör. kath. püspökség felállításának évtizedeken át go» Idái előkészített — teljesen jogos — s elengedhetetlenül szükséges kérdésénél kicsinyes szempontok beállításáról handabandáznak. Oly széles látókörű intézkedésben, mely a politikai értelemben vett hazát és a vallás érdekeit egyaránt gondozásban kívánja részesíteni, a nemzetiségi túlzók „erőszakos kikapcsolást“ „barbárizmust“ „demoralizálást“, „a nemzetiségek letörését“ és nem tudom még mi mindent látnak. Még a kánonjog szigorú betartása mellett Őfelsége szentesítésével létesített uj egyházi szervezet is szemben találja magát türelmetlen haragjukkal, mihelyt az hazaellenes, önző czéljaik körén kívül esik. Még vallásukat sem szeretik úgy, mint a hogy gyűlölik mindazt ami magyar — és a magyar haza megerősödését előmozdítja. Hogy az eddigi keretek lelki szükségleteik kielégítésére nem voltak megfelelők, az az ő szemükben semmi.

Nyilvánvaló abnormitás, türelmes elnézés volt a magyarajku gör. katholikusoknak oly egyházi szervezetben való erőszakos bentartása, mely mig vallási szükségeiket csak fogyatékosán elégíthette ki, a haza szent ügyétől való elpártolás veszélyének tette ki őket. De nekik ,ez egészen természetes valami.

Ám, hogy hazafiatlan törekvéseik megvalósításához az egyházi organizácziót, melyet isteni és emberi jog ellenére vettek igénybe eddig is, ezután, részben — nélkülözniük kell, az már égbekiáltó jogtalanság.

A pápához intézett memorandumban hallatlan vakmerőséggel megbélyegezik a „magyar fajnak politikai intoleranciáját“ — a „soviniszta magyar kormánynak cselszövő merényletét és perfidiáját.“ Nagybányai múlt évi decz. 6-i izgató gyűlésükön még nagyobb vakmerőséggel neki rontanak Papp Ántal administrátornak s őt egyenesen „csalónak“ nevezik. Sajtójukban „szét akarják zúzni a hajdudorogi szörnyeteg fejét “

Még a Rómától való elszakadás gondolata is kedves nekik. Csak téves eszmekörükből ne kelljen kikapcsolódniok. Hogy ez hiú ábránd, mely csalódást hoz, ki törődik vele ? Természetesen mindig csak a korifeusokról, az oláh nemzetiségi túlzókról van szó. Mert maga a nép, az istenadta nép, staffázsul szolgál csupán — s kellő felvilágosítás után úgy otthagyná őket, mint valamikor Szent Pál.

Azért csodálkozom, hogy a magyar sajtó berkei erőteljesebb, a hazafiság tüzétől izzó s az ilyen viselkedést és törekvést a legkomolyabban elitélő — avagy okos felvilágosítással szolgáló — czikkektől sűrűbben nem viszhangzanak.

Elvégre is — 185000 magyar embernek megmentéséről van szó. S amint az ellenséges tábor egy jogtalan és mindenképen tarthatatlan álláspontnak megvédésében még a római szentszék nyugalmát sem átall otta megbolygatni: úgy a feltétlenül jogos és egyedül helyes magyar nemzeti szempont kidom- boritásában sem szabad a közélet embereinek tétlenül megállaniok, hanem annak tiszta világításba helyezésével ország-világ előtt kell dokumentálni a magyarságnak államalkotó qualitásait és a nemzetiségiek, főként az oláhok felett messze kimagasló szellemi fölényét.

A leghatalmasabb sziklafalat is kimossa a legkisebb esőcsepp is, ha nem momentán erejével, hát a soha nem szűnő támadás energiájával.

És ilyen az oláhok makacs harcza, szívós ellenállása. Az akaratos, rossz gyermeket kalácscsal se csendesítheted le s minél jobban jársz a kedvében, annál több és indokolatlanabb kívánsággal háborgatja nyugalmadat. Ide juttatta az országot az oláhokkal szemben évtizedek óta gyakorolt paktumos politika. A bécsi kijátszás politikájának szörnyszülötte ez. Ne engedjük, hogy uj életre keljen. El vele! Férfias nyíltsággal álljunk meg a törvény és igazság talaján. Több jogot, méltányosabb eljárást a nemzetiségiek sehol a világon nem élveznek, mint Magyarom szágon.

Azért legyen már egyszer vége a őzéi tévesztett türelem politikának, de a vénasz- szonyos sopánkodásnak is. Minden a nemzetiségiek részéről jövő támadást megtorlásban kell részesíteni. Sem a községházán, sem a megyénél, sem a társadalomban, sem a parlamentben ne maradjon szó nélkül a legkisebb bántalom sem, melylyel magyarságunkat illetik, akár intézményeinkben, akár személyeinkben.

Az ilyen nagyobb jelentőségű dolgok pedig, mint amilyen a magyar gör. kath. püspökség ügye, ne kerüljön le a napirendről, amig megsértett reputácziónk teljes elégtételt nem kap.

Nemzetiségi politikánk vezető-gondolata legyen fontos dolgokban az elnézést nem is merő szigorú igazságosság, egyebekben pedig szeretet. Különösen pedig az izgatókkal, a népnek együgyüségére spekuláló intelligens korifeusokkal szemben pardonnak ne legyen helye.

Én sem egy pénzintézetet, sem kaszinót vagy olvasókört, sem semmiféle népszervezetet, semináriumot vagy iskolát, még egy szövetkezeti boltot vagy putyikot sem tűrnék

meg az országban, mely a magyar nemzeti állameszme szolgálatától idegen. Annyira elemi követelmény ez, hogy az ellenkezője vétkes mulasztás, súlyos bűn a haza ellen.

Egyébképen pedig a népet, szeretetteljes bánásmóddal, ügyök iránt tanúsított meleg érdeklődéssel, gazdasági művelődésük áldozatkész előmozdításával, jó közigazgatással, szóval minden elképzelhető eszközzel elvál- hatatlanul kell a magyar hazához fűzni. És éreztetni kell velük, hogy ez nem a polgárság láncza, hanem jövő boldogulásuknak iránytűje s eddigi lealázó helyzetüknek felcserélése egy hasonlíthatatlanul külömb helyzettel, melynek mélyén a magyar szóval ösz- szeforrott kultúra tiszta, zavartalan forrása fakad.

Tisza nemzetiségi politikája,

A Tisza-korszak s a munkapárti rémuralom már eléggé hozzászoktatott bennünket ahhoz, hogy mélységes fájdalommal s a tehetetlen düh elkeseredésével legyünk kénytelenek látni, mint homályosulnak el nemzeti jogaink, mint sikkadnak el féltve őrzött közkincseink lelkiismeretlen kufárok kezén és mint követik el egyik végzetes, nemzeti önállóságunk sírját jelentő hibát a másik után azok, akikre balvégzetünk az ország sorsának intézését bízta. A kivételes intézkedésekről szóló törvények illuzoriussá teszik minden közszabadságunkat. Az uj véderőtörvény elveszi ujoncmegajánlási jogunkat s lehetetlenné teszi a hadsereg nemzetivé tételére irányuló régi követeléseinket. Az uj katonai perrendtartás a magyar törvénykönyvbe igtatta a német szolgálati nyelvet. Az uj házszabály s a parlamenti őrségről szóló törvény megfojtotta a parlament szabadságát és lakájgyülekezeíté alacsonyitotta a nemzet törvényhozó testületét. A választójogi javaslat s a közigazgatásnak tervbe vett államosítása elveszi a nemzettől még a lehetőségét is annak, hogy a közjavak hűtlen sáfárjait felelősségre vonhassa. Ezzel teljesen kiépült a fejedelmi abszolutizmus s letört az utolsó korlát is, amely a hatalom urait a jogok eladásában, a panamázásban s a komiszkodásban eddig még némi mérsékletre kény szeritette.

S mindezt végeredményében Tisza Istvánnak köszönhetjük. Aminek elviselésére más nemzetnél észázadok teherbírása sem volna elegendő, azt ránk rakta rövid két esztendő alatt ez a tág lelkiismeretű ember. S még ilyen herosztrateszi munka, ilyen közéleti tatárjárás után sem tud nyugodni. Hatalmi tébolya egyre újabb cselekvésekre ösztönzi, amely cselekvésekben a maga változatlan brutalitásában jut érvényre a Tisza vakságig menő rövidlátása s minden józan megfontolást elvető hebe- hurgyasága.

Hire ment a múlt héten, hogy Tisza békét akar kötni a románokkal. S ezt a békét ő úgy tervezi, hogy választójogi javaslatában a magyarság rovására nagy előnyöket biztosit a románoknak, végrehajtatja, sőt újabb kedvezményekkel bőviti a nemzetiségi törvényt, román vidékekre pedig román főispánokat és román tisztviselőket neveztet ki. A törvénykezésben és közigazgatásban is jelentékeny szerepet akar juttatni a román nyelvnek. Ennek fejében azután az oláh képviselők, úgy mint eddig a szászok, régebben a horvátok, — hűséges ma- melukjai lennének a mindenkori kormányoknak.

Tiszának eme terve ellen nem győzünk eléggé tiltakozni. Ha az valóra válik, akkor egy olyan belső ellenséget juttat legyőzhetetlen erőhöz a magyarság, amelynek terjeszkedése és túlkapásai ellen már most is alig képes védekezni.

Az oláhság a legveszedelmesebb nemzetiségünk. Nemcsak számát, vagyoni erejét és szervezettségét tekintve, hanem sokkal inkább lelkülete és faji jellege miatt.

Az oláhság gyűlöli a magyart. Nem csupán azért, mert az izgatok beleoltják a ma- gyargyülöletet. Hanem gyűlöli főleg azért,' mert a román nemzeti álmoknak, a Tiszáig terjedő