Heti Szemle, 1913. (22. évfolyam, 1-53. szám)

1913-06-18 / 25. szám

2

HETI SZEMLE

Szatmár, 1913. junius 18.

lágyítja egy időre; egy kis benső hullámzást is előidéz . . . nem fogja megteremteni sem az állandó, sem az általános hitéletet.

Nem tagadom, tudom, hogy egyeseket, többeket is magával ragad nem csak a szónok tehetségének, külső és belső tulajdonainak elismerésében, de elvisz a gyóntatószékhez, beviszi a kongregácziókba, talán a Népszövetségbe. De ezek lelkében már a szónok meghallgatása előtt meg volt a parázs. Csak hamu alatt lappangott. Am az átlagot, a többséget . . . minden mélyebb emoczió nélkül arra kényszeríti, hogy még pár hétig visszaemlékezzék egy szép szónoki emlékre. És itt pont következik,

A magam részéről soha nem kívánom, hogy az ifjú papság vagy világi szónokaink követendő mintát, eszményt lássanak az olyan szóromántikával és misztikus vonatkozásokkal telitett beszédekben, melyekről közitél et : szép volt, gyönyörű volt, csak az a kár, hogy nem értettük meg.

— Röstellem bevallani, hogy értelmileg oly alantjáró, egyszerű embernek bizonyultam. Nem értettem meg azt a beszédet, mondotta nyílt társaságban nem egy előkelő úri ember és hölgy a fővárosi vagy vidéki szónoklás után; és nem egyszer.

*

Tehát bizonyos, hogy nekünk más utakat és módokat is kell keresnünk arra, hogy általánosabb, biztosabb eredményeket érhessünk el a restauráczió munkájában.

Mert igaz, hogy példánl száz, kétszáz embert megnyerünk a Népszövetségnek; öt ven embert a kongregácziónak; a másik százat, kétszázat is különféle hitéleti és kath. társadalmi intézményeknek. Tagadhatatlanul ez is eredmény. Jóleső öröm. Biztató a jövendőre nézve.

De ott vannak az ezrek, a milliók a tömegben !

Mindmegannyian gyermekei annak az anyának, a kit Egyháznak hívnak. — Zichy Nándor egyik hatalmas beszédében az Egyház gyermekeinek nevezte és hirdette a főrendiházban még a nem katholikus tagjait is az egyetemes kereszténységnek, vrít vannak az úgynevezett jó katholikusok. Ott vannak azok, a kik vergődnek; a kik egyedülállók. Szinte kezeiket nyújtják a levegőbe. Keresik a szálgerendát ... a keresztfát.

Az Egyháznak, e földön járó Megváltónak alaptermészete, legnagyobb hatalma, ereje, kincse a szeretet. Mint az anya képtelen nem szeretni gyermekét, ha az engedetlen, rakonczátlan, hálátlan, messzeföldön bujdosó. Sőt szive éppen ezekért vérzik. Lelke tépelődik, aggódik. Keresi őket. Hívja, csalogatja . . . Úgy az Egyház is nem fordíthatja el arczát, szivét, mentő kezeit nem vonhatja vissza ezektől az eltávolodott gyermekektől.

Jó, hogy az eszményi tökéletesedés, a legmagasabb hitélet, a természetfölötti készségek után törekszünk. Világért se értsen félre senki.

De nekünk főben járó gondunk legyen ám az általános eredményű munkákra, gondolatokra és fokozatos meghódításokra is. Ne csak a külsőkből Ítéljünk. Ne csak azokat tartsuk hívőknek, a kik ezt előttünk nyilvánvalóvá teszik. Hatoljunk be a lelkek kohójába, Oh, be sok kincset fogunk ott találni. Éghetetlen gyémánt darabokat, melyek értéket képviselnek a hitélet számára.

Ne törjünk pálczát még azokra se, a kik miatt szomorkodunk. Ne kereszteljük meg még egyszer bántó és elvadító czimekkel. Ne öntsünk olajat a tűzre. Ne vadítsuk el szentegyházunk melegségétől és anyai kebeléről.

Szeretünk mi a katholikusok millióira hivatkozni. Mikor ezt tesszük, gondoljunk arra, hogy a világnézetek harczában bizony a szám is nagy súllyal vetődik a mérlegbe.

Hát akkor legyünk rajta, hogy kezeinkben tartsuk azokat a meglevő utolsó szálakat is, melyekkel még mindig rendelkezünk.

Pázmány Péter az igazságra vezérlő Kalauzában, a restaurálás, a visszahóditás munkáját a kereszténység alaptételeinek, gyökereinek „huzogatás“-aival kezdi.

Mert — úgymond — a baj a gyökereknél van. Azt kell erősíteni. Ott az öreg hiba. Azért futottak át oly könnyen a bárányok az ősi akolból.

Mennyivel nagyobb okunk van ma ezeknek a szálaknak a huzogatására. Menynyivel inkább nem vethetjük gondunkat, munkánkat, törekvéseinket csak azokra, a kik már az üdvösség „megjárásá“-ban vannak. Hanem azokra is, kiket tejjel kell táplálni. A kiket még egyszer keresztül kell vezetni azon „garádicsokon, melyekről leléptek. Lassan vagy egyszerre ugrottak le."

Ne felejtsük el, hogy a liberálisok, szabadkőmivesek és szocziáldemokraták tolvajnyelvén „a klerikalizmus“ a kath. vallást, vagyis a kath. egyházat jelenti. Ha valakit klerikalis-nak mondanak, ugyanazon tolvajnyelv szerint annyit tesz, hogy az illető hű és derék katholikus ember. Találóan mondja valaki : A „klerikalizmus“ okos, ravasz emberek találmánya, hogy az ostobák felüljenek neki. —

Háromszáz eyes főgimnázium,

Lélekemelő módon, nagyszabású ünnepségek keretében ünnepelte meg az ungvári kir. kath. főgimnázium fennállásának 300-os jubileumát. Az ifjúkor kedves, bűbájos emlékeivel megszentelt Alma mat-r iránti kegyelet nagyszámmal hozta össze a széles hazában szétszórt tanítványokat, a társadalom minden osztályában, az egyházi és állami élet minden szakában kiváló positiókat betöltő férfiakat, kiket a viszontlátás édes örömével fogadott Ungvár ünneplő városa.

Junius hó 10 én a város zászlódiszt öltött. Délután három órakor Drohobeczky Gyula körösi püspök és a vendégek egész raja, este 7 órakor megyés püspökünk Dr. Boromisza Tibor érkezett meg Benkő József apátkanonok, Ratkovszky Pál főigazgató c. kanonok, Hámon Róbert pápai kamarás és Veszprémi Sándor munkácsi esperes plébános kíséretében. A megyés püspököt a vasútnál a róm. kath. egyháztanács és a rendező bizottság tagjai fogadták, s a város nevében Fincicky Mihály polgármester, a főgimnázium részéről Románecz Mihály igazgató, az egyháztanács nevében pedig Papp János kera- mikai igazgató lelkes beszéddel üdvözölték. Öméltósága válaszában hangsúlyozta, hogy a kath. egyház, amint szülőanyja a kultúrának, úgy minden időben érdeklődött minden kul- tur mozgalom iránt, s örömét fejezte ki, hogy a főgimnázium 300-éves jubileumán személyesen részt vehet. Majd hosszú kocsisortól kisérve a fellobogózott városon keresztül a róm. katii. templomig vonult, ahol a nagyszámmal összegyűlt közönség s a kath. intézetek ifjúsága lelkes éljenzéssel fogadta, s fehérruhás leánykák hosszú sora között bevonulva a fényesen kivilágított templomba, áldást osztott.

Este 8 órakor a katonai zenekar, a főgimnáziumi, az ungvári növendékpapok és

A lutheránizmusnak Szatmár-Németi- ben való elterjedéséről teljesen hiányoznak az adatok, úgyhogy csak konjekturákra vagyunk utasítva. Annak tulajdonitsuk-e, hogy Szatmár levéltára leégett, vagy pedig annak, hogy az ikerváros akkor még jobbágyközség volt s mint ilyennek nagyon csekély volt a jelentősége, — ki tudná megmondani ?

De mégis merült fel egy olyan esemény, amelyet a lutheránusok garázdálkodásának kell tulajdonítanunk; és az a körülmény, hogy a város polgárai semmiféle ellenállást nem tanúsítanak, amikor lábbal tiporják és pellengérre állítják mindazt, ami katholikus ember előtt szent lehet, azt az önkénytelen gyanút kelti fel bennünk, hogy a borzalmak legalább egyrószöknek a hallgatólagos beleegyezésével történtek.

Mindenesetre be kell vallanunk, hogy az elbeszélésre kerülő eseményekben sok a megfejthetetlen.

A Ferdinánd és Zápolya ellenkirályok között kitört harczban történt, hogy Ferdinánd király 1527. deczember 13-án Szatmár és Németi városokat Madarász, Oroszujfalu és Réztelek községekkel együtt, melyek eddig a Zápolya kezén voltak, párthivének, Szalaházy Tamás egri püspöknek és rokonainak adományozta.

A következő évben, 1528. augusztus 10 én rettenetes eseményről értesítik atyafiai és hadserege a főpapot. A latin szövegű levél magyar fordítása igy hangzik:

„Főtiszteleedő Uram . . . Báthory Andrásnak az emberei, jobbágyai és atyafiai feltörvén a templomokat, sekrestyéket és szentségházakat : a kelyheket, kereszteket, szentségtartókat — a földre dobván azokból a

Krisztus testét — kifosztották és felprédál- ták és más a keresztény ember előtt borzalmas tetteket vittek és visznek véghez. — A Szatmár melletti táborból Szent Lőrincz vértanú ünnepén, az Urnák 1528. esztendejében. Főtisztelendő Uraságodnak

serege és atyafiai.“

Utóirat: „A papok, szüzek, özvegyek, tanulók és a többi polgárok egyszerűen meztelenül hagyattak.“

így hangzik az irat. Megfejthetetlen eme borzalmakban az, hogy azokat nem Zápolya - párti ember, hanem a Ferdinánd-párti Báthory András, Szatmárvármegye főispánja követi el. Ennek tehát nem lehetett politikai oka a város feldulására. Hadserege cselekedetének indító okát az a körülmény árulja el, hogy mik és kik ellen fordul a dühe.

A hevenyészve Írott levélből szinte látjuk, hogy mint rohanják meg először is a templomokat, dobják ki a szentségtartóból az Ur szent testét, amely eddig közimádás tárgya volt. A fékevesztett gyűlölet azután az egyházi személyek: a papok, apáczák és tanulók ellen fordul. Végre megszűnik minden személy válogatás és egyformán őrjönge- nek mindenki ellen, akit elérhetnek. Elkövetik rajtuk a legnagyobb megaláztatást, ami tisztességes embert érhet: meztelenre vet- kőztetik őket. És nem olvassuk, hogy a polgárok védnék templomaikat, a kenyér színében elrejtett Istent, papjaikat, stb.

Nem gyanus-e ezen maguktartása; nem kell-e hinnünk, hogy már megvetik azt, amit eddig vallásos kegyeletben tartottak ?

Való igaz, hogy ebben a tudósításban kifejezetten nincs egy szó se a lutheránusokról. Nem vádolja őket az egri püspök sem a királynak hét nappal később kelt levelé- lében. Sorai csupán a kapott ludósitás czi- kornyás átírásának tekinthetők. De oly rövid volt az időköz, hogy az alatt tüzetesebb adatokat nem szerezhetett az egyház megcsúfolásának indító okáról.

Van azonban egy ismertető jel, amely után egész biztossággal eligazodhatunk.

Ez pedig az erőszakoskodásnak — hogy úgy mondjam — a módszere, amely határozottan azon korbeli lutheránus zsoldos katonákra vall.

Nem szükséges nekünk ennek az illusztrálására Róma 1527,-i feldulására hivatkoznunk, amikor Bourbon Károly lutheránus érzületű landsknechtjei még szörnyűbb csúfságokat követtek el az egyházi személyeken és szent tárgyakon. Megtaláljuk annak szakasztott mását itt Magyarszágon is.

Török Bálint 1527. szeptember 21-én, tehát jóval a szatmári garázdálkodás előtt Írja :

„A landsknechtek a templomokat feltörik, a kelyheket elrabolják, Krisztus testét és a szent edényt a földre tiporják, a falvakat és a városokat közprédára bocsátják, az asszonyokat és leányokat annyira megfosztják ruháiktól, hogy azok meztelenül maradnak. A papok némelyikének kezeit, másoknak a lábait vágják le és őket kirabolják ...“ Hogy Szatmáron lutheránus érzületű német landsknechtek is garázdálkodíak-e, vagy tizenegy hónap leforgása alatt a magyar lutheránusok maguk is teljesen elsajátitották „a módszert“, arról nem szól az irás.