Heti Szemle, 1913. (22. évfolyam, 1-53. szám)

1913-05-07 / 19. szám

HETI SZEMLE

mert a lélek nem lakik intézményeinkben.

„.Holtak, élettelenek.

— Észrevettük már.

Világos igazsággal tudjuk, hogy a malasztosztó, kegyelemhintő Szentlélek nélkül, a szentségek által dolgozó isteni energia nélkül nincs öntudatos katholikusság.

És először az Oltáregyesületet állítottuk be lelki életünkbe. Már eddig 14 helyén az egyházmegyének.

Azután a kegyelmi élet másik focusának raktuk meg tűzhelyét az urak Mária-congregatiójával Szat- máron és Nagykárolyban.

Ezek nyomán vágyak élednek, az eddig ismeretlen lelkigyakorlatok szántogatják a világiak lelkét Szatmáron, Nagykárolyban, Beregszászon.

Jön immár a Szentlélek Isten, hogy megújítsa a mi egyházmegyénk színét.

A physikai erő munkája után a metaphysikai erőé következik.

— Lesz már nemsokára nekünk is pünkösdünk!

Eszmecseréink,

Irta : BODNÁR GÁSPÁR.

I. Bevezető.

Ezt a mi századunkat sokféle névvel keresztelték el. Nem csuda. A beczézett, a szeretett, a büszkeségre méltó gyermeknek több nevet is szoktak adni.

Hát nem esem valami nagy merészségbe, ha el próbálom őt keresztelni a vitatkozás századának.

Tudom én azt nagyon jól, hogy mióta a világon eszmék keringenek — azok egymáshoz is ütődnek. Éppen azért minden időben vitatkoztak az emberek.

De még hogy vitatkoztak!

Hanem ez a vitatkozás mégis inkább csupán a tudósok világáé volt. Egyes irányokra, területekre, országokra, iskolákra tartoztak.

2

tása : Gesu! Gesu ! Ilyen hitet talán akkor sem talált az Üdvözítő, amikor látható alakban köztünk járt, amikor a segélyreszorulók százai várták szivrepesve ... *

Most már a Via Appiára lépünk, hogy Sz. Sebestyén templomába menjünk. Sz. Sebestyén a legutolsó üldözés áldozata: a Konstantin-diadal hajnalán lekaszált virág. Emléke kedves mindenki előtt, aki ismeri s mindenki szeret ellátogatni cziprusok-övezte templomához az appiai ut mentén. Remek látvány tárul szemeink elé: egyik oldalról távolbarósz a fényes Róma, a másik oldal ról a Monte Cavo, a régi Mons Albanus kékellik, lejtőin festői városkákkal. Az ut mentén pogány emlékek roncsai. Ezen a Via Appián jöttek az isteni Rómába a régi triumphatorok, miután áldoztak Jupiternek a Mons Albanus ormán. A Pompeiusoknál és Caesaroknál nagyobb triumphator halad itt ma át . . .

De hallga! A szelíd zsolozsma a Via Appián helyet ad az olasz katholikus egyesületek himnuszának. Ez a mi marsellaise- ünk. Lelkesedéssel, a mostoha jelenen való keserűséggel és a jövőbeni győzelem bízásával éneklik : ,Noi vogliam Dió! Nekünk kell az Isten ! És a pogány síremlékek romjai visszhangozzák : Női vogliam Dió !

A menet beér S., Sebastianóba. Ezer gyertya ég az oltáron. És a triumpháló csapat most már az igazi triumphus énekébe csap át és maga feledetten sirva énekli : Te Deum laudamus!

Az Isten dicsősége a kereszt diadala. Emberek is működnek közre, de a sikert, a győzelmet Isten ereje, karja vívta ki.

Ma? A mi hánykolódó századunkban? Utazzál a vasúton vagy hajón. Ülj a fehér asztalhoz. Keresd fel a társasköröket. Vagy hát jöjjön össze csak két-három ember. A vita megindul. Mindenkinek eszméje van.

Hiába! Tele van az emberek lelke problémákkal. Nyugtalan az ember. Keres valamit. Sokszor maga se tudja mit? Ez a jelen ség legbiztosabb záloga annak, hogy az anyagon kívül van valami. A mit nem érzékelhetünk. A mit meg nem foghatunk. De a mi van. Lelkűnkben van. Köztünk ól. Száll, kering. A szellem. Az ige. Az igazság, mely után nem csak epedünk. Kergetjük is.

Mi, kik az isteni, kinyilatkoztatott, állandó, örök igéknek birtokában tudjuk magunkat, mi is az eszmék, a felfogások, a formacziók alakulásának hatása alatt vagyunk.

Vitatkozunk. Elmélyedünk. Összemérjük felfogásainkat. Terveinket. Munkáinkat. Belevisszük életünkbe lelkesedésünk tüzét. Mérlegeljük utaink irányait. Tervezünk. Egyszóval érezzük, hogy századunknak gyermekei vagyunk. A mozgásnak, a hullámzásnak gyermekei. A élet értékének ismerői és hajtó erejének részesei.

A társadalom tenger. Mozognia kell. Hullámozni. Sót kell bele rakni. Különben megáll. Elposványosodik. Az enyészet csiráinak táplálója lesz.

A mi eszméink, felfogásaink is a mozgás törvényei alatt vannak. A mi igéink is meg kell hogy frissüljenek. Csiszolódjanak, szépüljenek. Az élet nagy értékévé váljanak.

Mint a gyémánt a maga porával csiszolva lesz értékessé; úgy a mi magunk eszméi, felfogásai, elhelyezkedései, hatásai is egymással surlódva, összemérve lesznek értékekké, az áldásoknak gazdag forrásaivá.

íme, itt van a mi vitatkozásainknak, eszmecseréiknek jogosultsága. Lélektani és biológiai alapja.

Eszmecseréink éppen azért nem csak legtisztább örömeink közé kell hogy tartozzanak.,

Életszükségleteink legelső tényezőjévé kell válniok. Csak igy élhetünk. Nem csak mi, de a jövő generáczió is, mely a mi eszméinken, a mi alkotásainkon építhet tovább. Élhet igazán.

Azért nagy a mi örömünk, sokaké, hogy ezt az életszükségletet a mi világi katholiku- saink is érezni kezdik. Hiszen megszoktuk, hogy ha a mi katholikusaink eszméinkhez, életkérdéseinkhez nyúlnak, inkább ellenünk dolgoznak. A min én nem csudálkozom. A

Azután csendes lesz minden, egymás után oltják ki a gyertyákat, a hit megvallói magukbaszállva indulnak meg a város felé. Esteledik. Utunk a pogányok sirhalmainak romjai mellett halad el. Fényes paloták, ezeréveknek épült monumentumok szétszórt köveit igyekszik palástolni az éjszaka. Halál, pusztulás. Hosszú elmélkedés után beszédesek leszünk megint s beszédünk minden ac- centusa: Élet, dicsőség.

III.

Melyek hát a fehórvasárnapi körmenet tanulságai:

Aki azt hinné, hogy a Konstantin jubi- leum emlékezés, a múlt dicsőségén való uj- jongás csupán, az csalódnék. Ha a történelemnek nincs vonatkozása a jelenre, ha nem ad gondolatot és lendületet a jövőre, akkor az elfödözött múltat háborgatni nem szabad. Ez a Konstantin-iinnep is a jelent és a jövőt veszi tehát tekintetbe.

Két körülményt kell megfigyelnünk. Az egyik, hogy a megnyitó ünnepséget a vértanuk sírja felett tartották ; a másik, hogy egy diadalünnepen a fájdalom, a panasz, a mi szabadságunk utáni sóvárgás elégikus hangjai is kifejezésre találtak.

Hogyan is lehet örömünnepet, az egyház szabadságának örömünnepét ülni, amikor az egyház feje itt a katakombákban velünk nem örülhet, mert — fogoly?! Hogyan szabadságról beszélni, amikor Franciaországból, Portugálból kiűzik szerzeteseinket, amikor Olaszországban száműzik a vallást az iskolákból ? Maga Róma, amelynek pedig minden dicsősége egy az egyház dicsőségóhaza nem járó gyermek, az idegenbe került fiú, az élet forgatagában idegen eszmékkel telt ember nem szokott gyöngéd lenni az emlő iránt, melyből egykor táplálkozott. A háladatosság sem erénye századunknak. Majd eljön az idő, mikor másképpen lesz. Vagy pedig, ha világfelfogások tüzébe kerülnek : hallgatnak. Vallási vitába keveredni nem óhajtanak. A mi szintén érthető. Mikor ma mindenkinek szabad a maga hitét, vallását, eszmei felfogását védeni. Csak a katholikus embertől várják el, hogy ideg es életén uralkodjék. És hallgatni tudjon. Ez a jelenség is kezd más formációba jutni. Igen helyes, igen biztató formáczióba. A méltósággal teljes, a meggyőződés erejének nyugalmával felfogott formációba.Mikor a müveit lelkek a maguk meggyőződésének, igazságérzetének, felfogásának, terveinek, jövőbe való bepillantásnak kellő tudással, a dologhoz méltó komolysággal és őszinteséggel adnak kifejezést az erő és önmóltóság súlyának.

Azok a czikkek, melyek e lapban „A restauráczió munkája“ czimenés sorozatokban megjelentek: bizonyságai annak, hogy mily szépen, előkelő nyugalommal lehet katholikus világi embernek a mi legszentebb, legféltettebb és legjelentősebb ügyeinkhez hozzá nyúlni. Példát vehetünk tőle. A szenvedély- telen hangról. A, lelkesedés és kételkedés kiegyenlítéséből. És sok más oldaláról.

S ha azokban a kritikákban az iró vallomása szerint is van sok egyéni,/talán igazságtalannak látszó ítélkezés . . . Ám a hang, a szándék, az ügynek forró szeretete, a meggyőződésnek forrásai mindenha olyanok maradnak, melyek nyomán, a rokon léleknek benső indokai során, könnyen beilleszthetők az általános és közmegegyezésre kristályosodott Ítélkezésekbe.

És ezt tehetjük annál inkább, mert az iró maga örülne legjobban, mint kijelenti, ha írása vitát provokálna.

Ugy-e bár, hogy végtére is ott tartunk, hogy a lelkek meg vannak telve eszmékkel, epekedésekkel. A kik dolgozni akarnak, a kik az ifjúságon csüggenek, a kik Örülnek vagy bánkódnak, a kiket az intellektuális vágynak elolthatatlan tüze visz; azok nem csak a tényekben rejlő elvi alapokat keresik. Azok az intézményekben és eljárásokban megállapítható rugókat is érteni kívánják. Összefüggésbe hozni a gyakorlati élettel. A kor egész irányával és az általános emberi, társadalmi törekvésekkel. Azok keresik és kutatják: kielégithet-e minket a dolgok mai

____________Szatmár, 1913. május 7.

vei, a hivatalos, a capitoliumi Róma tudomást nem akar venni a kereszt diadalünnepéről.,És mi mégis ünnepelünk?!

Ünnepelünk ! Bár nehéz időket élünk, bár mindenütt béklyókat készítenek az egyház kezére, egy jobb idő közeledtét kell észrevennünk. Ma már nem olyan szégyen hitvalló katholikusnak lenni, mint a közelmúltban volt, ma már érdeklődnek müveit embereink a keresztény világnézet iránt; ma az önérzet emelkedését tapasztaljuk katholi- kusainkban. Ezt az önérzetet fokozni kell. Az is czélja ennek a jubileumnak, hogy a katholikusokat összehozza, fölrázza s megmutassa a csüggedőknek, hogy mi diadalra szánt sereg vagyunk, mert vannak erőforrásaink e világon kívül is. S ha edtjig gyávák voltunk s hagytuk kinevetni legszentebb dolgainkat, engedtük megtépni hitünket, vasraveretni szabadságunkat, ezután fölemeljük a fejünket s az erőnk és Krisztus ereje-biztán kiáltjuk az olasz katholikusok himnuszát: Istent akarjuk! Istent a családban, Istent az iskolában, Istent a műhelyben, Istent a törvényhozásban, Istent a társadalomban !

A Konstantin jubileumot nem a Szent Péter templomban, nem is a Lateránban, hanem a vértanuk sírjai fölött nyitották meg. Miért ? — Csak az okot nem ismerő előtt van véletlen, csak az nem látja a történelmi események között az átmenetet, aki figyelmen kívül hagyja Istent. Istent, aki mérlegel érdemet és bűnt és ezek szerint mér ki dicsőséget, vagy pusztulást. A nemzetek dicsősége erényeiknek következménye. A milviusi győzelem, a kereszt diadala a vértanuk erejének jutalma. Ezektől indult ki az