Heti Szemle, 1913. (22. évfolyam, 1-53. szám)
1913-04-09 / 15. szám
HETI SZEMLE Szatmár, 1913. április 9. és arra, hogy hiszen nekünk is meg van az az agyunk és belátásunk. Xe- künk is vannak érzéseink. Van nagy és erős akarásunk. És tárgyai, kérdései is bőségesen vannak. Benn lakik az agyunkban. A lelkűnkben. Mindegyikünk lelkében, szivében. Csak nem tud kifakadni. Nem bir megnyilatkozni. Az Irodalmi-Körnek összejövetele, az egyházmegye egyetlen teljes és mindenki részére nyitva álló összejövetel volt a közelmúltban; az egyetlen, melyet láttunk, melyre reményeket alapítottunk. A melynek első és meglepő eredménye volt az egyházmegye egyik legreménytelje- sebb mozgalmának, az irodalmi munkásság ujraébredésének kezdete. A kezdet igenis meglepő. Ta- gadhatlanul biztató és jogosult reményeket keltő volt. A közgyűlés beszámolója ki fogja ezt az eredményt mutatni. Bizonyitani. * Lesz-e a virágból még szebb, még érettebb gyümölcs? Lesz-e kitartásunk a további munkára? Ha kell, küzdelemre. S áldozatokra is? Lesz-e erőnk a még mindig parlagon heverő talajok feltörésére? Sikerül-e meggyőzni mindenkit arról, hogy itt nem műkedvelő játékról, nem külsőséges görögtüzekről van szó. Hanem tűzről, melynek lángjai a jövőbe engednek tekinteni. Parázsról, melyeket visszahoztunk a múltak hamvadásából. Melyet őrizni kell, mint egykor azt a római tüzet... Mert ha ez is kialszik------nyomá ban szomorú emlékű hamu maMig az örök csók tüzet felgerjesztem . . . Itt is megmarad az éjszaka, itt is, A lecsukott szem bársonyéjszakája, De tüzes halma : egy p i h eg ve- boldog Kebel és egy szív, mely vágyik utána, Az Elet után és a Csók után, melynek Lángja általam, ajkam által árad, Amig kinyitom a fö titok-ajtót És kifordulok szent keresztvetésre a fehér csodát a fény fele tárom . . . És a Magdolnák haja hátrahullik És a vezeklő férfiak lehullnak És én fölváltva megcsókolom ajkuk És lábanyomát — lelkemben — az Urnák, Ki láthatatlan jobb kezemnél fogva Most odavezet egyiktől a másig . . . Fejük fölveszik . . . Látó szemük bágyad, És míg az öröm könnyében fölázik : Gyémánt szivükön, átremeg az élet. . . O O. Csak most tudom már, hogy enyém az élet, A nyereség, a kincs . . . Eddig — úgy érzem — Csak Lévi voltam, a vámszedő, éjjele Kalmárhadától rézgarasként gyűjtő A talentumot, amelyen a csákányt Vettem a titkos földalatti ■útra. A csákány eltört a nagy valóságnak Kemény kövébe, miközbe' sújtottam S az egy-két gyémánt, mit a vámon szedtem, Hogy ékesítsem vasam markolatját S hogy a szemeim sugarára tűzve Küldhessem fehér foltnak a vak éjbe, Mikor lelépek a sziklatorokba : — Az egy két gyémánt elgurult a hajnal Fény teng erébe, mint a harmat cseppje Lecsurran, amint a bimbó kipattan. A fénybe hullott, a nagy tüzes najiba, A nagy hivatás izzó reggelébe, Mikor a dómba szólított a Mester. A barokk-oltár előtt tűzés karddal Angyalok állnak . . . Én is karddal álltam rád. A bánatra. A vezeklésre.Hogy mi magunk vertük szét a nyájat, melyet küzdelmes munkával, nappali és éjjeli gondokkal összeszedtünk. Úgy — a hogy. Most ha újra szét futunk, eloszlunk: kérdés, ösz- szegyüjthetjük-e a jövőben, a mely jövőt jelen pusztulásával nézzük. Pedig ott tartunk, hogy újabb lelkesítésre, újabb levegőre, újabb biztatásra van szükségünk. Különösen: megértésre. Nagy szükségünk! Hát szeretettel, testvéri bizoda- lommal kérünk titeket, vidéki tagokat és barátainkat. Jöjjetek! Hozzátok meg ezt az áldozatot, miként meleg szívvel hoztátok meg a múltkor, a hideg tél rideg napjaiban. Meghoztátok! Tavasz van! Aminő pompájában régi időktől fogva nem láttuk az ébredő természetet. Minden kicsattant. Kibontakozott. Váratlanul. Hosszú, szinte hihetetlen abnormali- tások után ... Olyan tavasz, mint talán a természet első, szépséges tavasza volt. Lesz-e tavasz a mi kertünkben ? A mi országunkban. A mi lelkűnkben. A mi kezeink munkái között? A mi ébredésünk nyomán? Ne felejtsük el, hogy a liberálisok, szabadkőmivesek és szocziáldemokraták tolvajnyelvén „a klerikalizmus“ a kath. vallást, vagyis a kath. egyházat jelenti. Ha valakit klerikalis-nak mondanak, ugyanazon tolvajnyelv szerint annyit tesz, hogy az illető hű és derék katholikus ember. Találóan mondja valaki : A „klerikalizmus“ okos, ravasz emberek találmánya, hogy az ostobák felüljenek neki. S levágtam vele jobb fülét Malkusnak. De az aczél, mely kardomat tüzelte, Mellyel az ellent lábaimhoz vertem Büszke szememből hullatva rá fátyolt, Gyásztakarókat — a kardom is elhullt, Mikor fölnyilt a karom, hogy öleljem A gondjaimra bízott bús világot. Jöttem a porból és járok a fényben Megalázkodva és alázva gáncscsal A hívottakat, hogy hivasson többre Vágyuk a soknál: a végtelen sokra. A lelkűk tavát tengerré dagasztom És elindítom rajta nagy hajóját Az értelemnek és az akaratnak A nagy úton a végtelen habokra. Én földalatti kincsek keresője Voltam sokáig . . . Sauli szem voltam, Amely elborult egy nagy villanástól Es nem látott csak érzett ezer éjjel. A szent sejtelem, hogy eljön a látás, A szent sejtelem volt pislogó mécsem, Melyből az olaj — oh hányszor kiégett Oktalan, balga szüzek mécsesével !. . . * * * Már itt a hajnal: elhagyom az aknát. Már itt a hajnal: nem töröm az erezet. Már itt a hajnal: búgjatok harangok! Már itt a hajnal: bűnösök, imára ! Már itt a hajnal .''csattanjon a szent csók! Már itt a hajnal: nincs gonosszal harczom. Már itt a hajnal: pírban ég az arczom, — Amig a szavam az Isten szavával Vihart csillapít, aluvókat ébreszt:... Virrad ... Az égen tömjénillat árad Virrad.. . . Felettem lobognak a gyertyák És az ünnepi mise köoltárán Mig lehajolnék, hogy csókot leheljek, Egy pillanatra kicsillan a márvány Falán keresztül — egy bíboros arczkép. A szatmári egyházmegye papságának névtára az Ur 1913.-ik s a püspökség fennállásának 109.-ik esztendejében. III. Emberbaráti intézmények. Azok megnyugtatására, akik talán már unnák a papi névtárt, kijelenthetem, hogy ebben a részben egyáltalán nem lesz szó papokról. A kereszténységet legsajáíosabban jellemző intézményekről, az ügyefogyottak, szükséget szenvedők és betegek gondozására létesített szervezetekről kellene beszélnem, ha eléggé méltó tárgyam volna hozzá. Az egyháznak az a rendeltetése, hogy folytassa e földön Jézus Krisztus munkásságát. Már pedig, ha a Megváltó működését tanulmányozzuk, világossá lesz előttünk, hogy az isteni tevékenység ezen három feladat szolgálata között oszlott meg : a lelkek üdvének gondozása, tanítás, az emberi testi nyomorúság enyhítése. És nem tudom, hogy az evangéliumok lapjain ez az utóbbi nem vesz é el több tért, mint akármelyik az előbbi kettő közül. Ha már most ehhez mérem egyházmegyénk működését, bizony szegényes eredményről számolhatok be. Nézem a Shematismus összefoglaló áttekintését (Conspectus Summarius) s azt találom, hogy kórházat és szegények intézetét együttvéve ötöt, árvaházat mindössze kettőt mutat ki. Ezek is kisszerűek, szegényesek. „A szatmári püspöki szegények intézete“ 12, a nagybányai „szegény aggok háza“ 6, az ungvári „ispotály“ 4, a máramarosszigeti „aggápolda“ 12 szegény öreg embernek nyújt végső menedéket; * *a szatmári irgalmas rend kórháza 15—20 betegre van berendezve. A szatmári árvalányok intézete 12, az ugyanitteni Irsik-féle Szent József-árvaház 16—20 gyermeket képes befogadni. Igaz, hogy amint első czikkemben kifejtettem, a Schematismus a püspöknek, káptalannak és a paroehiáknak sokféle, idetartozó jótékonyságáról nem ad számot. De még igy is mi ez a segélyreszoruló emberi nyomorúsághoz képest! Jótékony intézményeinknek ezt a csekély számát és még fogyatékosabb erejüket az egyházmegye számtalan szükségletein és a pénzforrások elégedetlenségén kívül csupán az az egy körülmény men;i, hogy ez országszerte igy van. Sokkal hatalmasabb szervezetek, sőt maga az állam is gyengének bizonyul az ezerfejü emberi nyomorúság leküzdésére. Pompás múzeumok, mesés színházak, grandiózus törvényszéki csarnokok, palotaszerü iskolák épülnek, az ország határain pedig monumentális jellegű minden állami épület, hogy az idegen alattvaló, ha hozzánk téved, szájtátva legyen kénytelen bámulni országunk erejét: de kórházaink száma csekély; ami van, kevés kivétellel az is a hygiénia legelemibb követelményeinek megcsúfolása, korcsmaszerü, alacsony, szűk és kis befogadó képességű, felszerelésük pedig épen temérdek kívánnivalót hagy hátra. Hol vagyunk még attól az ideális állapottól, hogy minden nagyközségi, vagy minden körorvos kezelése alatt Jegyen egy jól felszerelt kórház ? De hogyha egyházmegyénk anyagi ereje kevés is nagyszabású emberbaráti intézmények létesítésére és fenntartására, van az egyházmegye kebelében egy társaság, amelynek tagjai a saját önfeláldozó működésükkel igyekeznek pótolni az anyagi erők hiányát. Ez : az irgalmas nővérek kongregációja. Nem csak betegápolással foglalkozik ez a rend, hanem még nagyobb mértékben gyermekneveléssel is. Mindenesetre helyén van itt is, de az én meggyőződésem szerint sokkal nélkülözhetetlenebbek a kórházakban. Mert mig a nevelés terén megfelelően kiképzett és kellő erkölcsi kvalitású világi erők állanak a kultúra szolgálatában, sőt ma már légió azoknak a száma, akik kezűkben diplomával nem juthatnak tanítónői álláshoz ; addig a hivatásos betegápolók száma vajmi csekély s akik vannak — már ez a bizalom
