Heti Szemle, 1913. (22. évfolyam, 1-53. szám)

1913-04-09 / 15. szám

XXII. évfolyam Szatmáp, 1913. április 9 HETI SZEMLE POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egy évre — 8 K — f. Negyedévre — 2 K — f. Félévre — 4 , — „ Egyes szám ára 16 fillér. Tanítóknak és kézműiparosoknak egy évre 6 korona Amerikai Egyesült-Államokba — egész évre 3 dollár. Felelős szerkesztő : VARJAS K 1ST D R K. Laptulajdonos A SZATMÁR-EGYHÁZMEGYEI IRODALMI KÖR. A szerkesztőséget ős kiadóhivatalt illető összes küldemé­nyek, pénzek, hirdetések stb. a Pázmány-sajtó czimére (Szatmár, Iskola-köz 3. sz.) küldendők. Pályázati hirdetések egyszeri közlése S korona----------------- Nyllttér sora 40 fillér. ----------------­A lap megjelenik minden szerdán a szivek egyszerre való dobbanását oly megragadóan nagyszerű törté­neti pillanatban mutatják. A szent hajdanban az üldözött, az elbujdosó, a nagy csöndben imád­kozó lelkek szinte az* elragadtatás hevét érezték, ha összejöhettek. Az Egyház maga nagyon jól ismerte a lelkeknek ezt a minden időben je­lentkező közérzetét, közszükségletét, mikor zsinatoknak tartását rendelte el. Parancsolja. Az ébredéseknek, a nagy alkotásoknak forrásai és min­dig az együtt való érzések, a köze­ledések előzték meg. A tüzek, me­lyeket egyszerre gyújtanak, mindig nagyobb melegséget, világosságot, meglátásokat terjesztenek, mint a magányosan égő lángok. Amelyek­nek egy-egv lélek örülhet, melyre egy-egy szív büszke Jyhet. De köz­felfogást, közlel kesedjpi^vözyi^^ möket csak ritkán kelthetnek. Lehet, hogy a rideg való, a magánlátás, a mindenben csak rög­tön jelentkező hasznot kereső szám­vetés a mi összejöveteleinket is puszta utazásnak nézi. Külsőséges és nyomban eltűnő jelenségnek. De miként vannak képzeteké érzések és akarások, melyek a mi magunk hite szerint is eltűnnek agyunkban, elfogynak szivünkben, elerőtlened­nek akaratunkban, pedig azok lát­hatatlanul segítenek és ösztökélnek, fentartanak; úgy vannak jelenségek miknek hatásait, motívumait, erejét, segítségét nem sejtett pillanatokban érezzük, valljuk és hajtó erejüknek ellen nem állhatunk. Pedig azt hit­tük ... elbujdostak. Ilyen erejük, kihatásuk, gyü­mölcseik vannak az igaz, az őszinte, a közvágyódásból kiinduló össze­jöveteleknek is. * 9 Ha az irigység értelmét ismer­ném a maga közfelfogásában, iri­gyelném azokat a protestáns testvé­reinket, kik életük egész mozgal­masságát és eredményes lendületét gyakori összejöveteteleiknek köszön­hetik. Ha az irigység érzelmeivel ígérném azokat az egyházmegyéket, melyekben a papság már oly csat- tanós elhatározásokban és cselekede­tekben mutatta meg az összejövete­lek értékét: (az erdélyi, a rozsnyói, a nagyváradi, a kalocsai és sok más egyházmegye mozgalmát anyagi és erkölcsi értékekben,) akkor azt mond­hatnám, hogy fáj ez nekem, fáj ez mindnyájunknak. De örülnünk kell rajtuk! Mert ezek bizonyságaink abban Irodalmi Körünk közgyűlése előtt, Irta : BODNÁR GÁSPÁR. Egyházmegyénk Irodalmi-Köre a jövő héten, április hó 16-án számol be egy esztendei működésének munkájával. Közgyűlése lesz. Szeretettel, testvéri bizodalom- mal kérjük a körnek minden tag­ját, sőt barátjait, hogy ezen a napon, a beszámolás és a jövő terveinek, munkájának megbeszélése napján jöjjenek hozzánk. Legyenek velünk mindnyájan. A kik az egyházmegye szivétől távolabb yannak ugyan, de velünk éreznek, munkálkodnak, ve­lünk aggódnak és reménykednek. Hozzanak nekünk a mi lel­kűnkbe friss levegőt. A vidék tisz­tább levegőjét. Hozzanak lelkese­dést. Türelmet és kitartást. Mutassák meg az összetartozandóságnak, az egymást megértésnek szelid, de ne­hezen viruló hajtásait. Az igaz testvéri szeretetet és önzetlen barát­ságot. Ezt az egészséges viruló vi­rágot, „mely után következik a gyümölcs.“ Hiszen a mi világunkban, a múltak szebb világában nem isme­retlenek azok a vágyódások, mik a lelkek összeforradását, megértését, Bíboros arczkép. — MAGYAR BÁLINT. — 1. Kínáét tör alant a bányász a mélyben A ben na köböl, ameddig felette Milliók szénié búján patai alja A vágott arany tömött villogását A szép, kaczagó, fényes napvilágon . . . * * * Amíg a tüzes hajnal ide lebbent, Bányásza voltom én is ezer éjjel A durva, hídig, faragatlan kőnek, Melyből az élet vala születendő, Reszkető mécses múlott kanóczánál Nyugtalan, hosszú, lázas éjszakákon. De már a tüzes hajnal-domot járom . . . Az aczéUumgu, kongó kövei emböl Nagyivá templom ajtajúhoz értem. Itt orgona búg a telkemen által, Szenteli haiangok szava híg szivemnek Dalt a toronyban, mint hatavány holdnak A magas szférák halk ezüst zenéje . . . A durva, kémény, vad sziklakebelbe Szornlt gyémántok óh hányszor elvesztek, Mikor a követ a vaskalapácscsal Ezer daiubiu tör km a sötétben, Hogy a titokból fényre szabadítsam És szó legyen a hangból, amely támad. . . . Csak egy-egy szikra csillant fel az éjben, Az is az ércéből: összetört magamból. Csak egy-egy jajszó, egy-egy fájó sóhaj Vált el a hangok nagy zűrzavarából, Amit a 'lázas, öntudatlan álom Színezett, hajtott, festett végtelenné. A kincs legurult . . . Más szedi fel egykor; A beszéd elhalt . . . Nem maradt utána Csak egy-egy dermedt, áhitatos, küzdő Sóvár tekintet egy elsápadt arezon . . . Itt, a nagyivá dóm portikuszában, Hova sok hullott gyémánt között értem És lezárt ajkkal és lehajtott fejjel, — Ide nézzetek!! — a gyóntatószékben Előttem, egy egy bánó mellütésre Mily könnyen válik a kincs a salaktól! . . . Hogy felszakad a szó a zűrzavarból!. . . Hogy száll a dal a Magdolna hajában, Amellyel az Ur lábait törülni Ide lehullott! . ... Hogy zokog a férfi Remegő húrként a bünbánat-hárfán ! . . . Milyen fönséges öröm itt a jajszó, És mennyi színnel telik meg a sóhaj, Mely itt szakad fel egy suttogó szájon . . . E sok-sok gyémánt-könnyet én fakasztom. És mind az enyém. Fölszedhetem bátran. Beletúrhatok oldozó kezemmel, Mint a jó gyefrmek a tallózott magba, Amit ott szedett fel a tüskés utón És az avarban, hol már senki sem járt . . . A gyémánt-mezők, hova gondjaimnak Nyáját kívántam hajtani: valóság. És olyan való, milyennek az álom Tükre mutatta: ezer változatban Örökké mindig egyfaju boldogság. Füve nem fogyó. .1 harmat és könycsepp Egyazon titkos boldog csillogása, És a rongy alatt és selyem ruháiéban Egyazon egy szív és egyazon csendes Aranyömlése a mysteriumnak Szent csodáitól megfékezett vérnek . . . 2. Most a pecsétes-ajtón át kilépek És felnyitom a fötitnk czelláját. És aki a fejét lehajtva jön, mind-mind Leiken csókolom egy fehér csodával, A szóval, amely az időben test lett. Ha beteg vagyok és pihegve alszom Forró láz ölén, — akik látogatnak — Mint szelid árnyék — lassan közelednek, Csendbe’ . . nyugodtan . . Lábujjhegyre állnak. .. Szavuk se hullik, pillájuk se rebben : „ Csak hadd pihenjen ... óh csak hadd pihenjen /“ És meg se látszik, mikor rám hajolnak És meg se hallik, mikor megcsókolnak . . . Fájdalom-szülte gyöngyét álmainknak E csókba’ látom, mint éjjeli kincset, Mikor a vigasz ember-módon csókol Fényt a szivünkre, de csak pillanatra, Mig ellibegö árnyéklibegéssel Eltiin az éjben . . . és mi öntudatlan Meg se könnyezzük, vissza se kívánjuk . . . Az oltár előtt maga Isten csókol Én csak az ajka vagyok, aki lázas Ajkadra borul s eltűnöm, mint árnyék És talán meg se látszom lágy ruhámban

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents