Heti Szemle, 1913. (22. évfolyam, 1-53. szám)
1913-03-23 / 13. szám
Remények és valóságok. Budapest, 1613. márczius 21, Midőn a feltámadás és béke magasztos ünnepének megülésére készülnek keresztény testvéreink, a tiszta lelkű, a múlt hagyományaihoz ragaszkodó, igaz magyarok ajkain önkéntelenül is fohász kél a Mindenhatóhoz: vajha ez az ünnep meghozná a magyarságnak a békét, a lelkek és szivek megnyugvását minden téren. Sajnosán kell megállapítanunk: hogy ez az annyira óhajtott béke, ma még csak jámbor óhajtás és bizó reménység. Ma még minden téren nem kevés aggasztó jelenséggel találkozunk. A külpolitikai rejtélyeket és nemzetközi bonyodalmakat fedő köd oszlott ugyan egy kissé s ott a hol a köd felszakadt, annak résein át meg-meg csillan már egy-egy biztató napsugár is, de a látóhatár legnagyobb része még mindig sötét; borúval fedi a fölföl csillanó reménységeket. A réseken át is meglátszik a háttér komorsága; a lelkek aggálya pedig tovább él. Belső politikánkban a hatalom látszólag visszaállilotta a rendet, a parlamenti munkásság lehetőségét s azzal tetszeleg magának: hogy korszakos előnyöket biztosított a nemzetnek. Ámde ki hinne az igy megalkotott rend és béke sikerében és tartósságában ? A mikor minden lépten nyomon hallja és olvassa a harczi jelszavakat, a harczra való szervezkedésnek fokozottabb szükségét, a politikai fegyverek folytonos élesítését, a meghozott törvények revíziójának hangoztatását, az uralkodó rendszer és vezetői ellen az erkölcs és tisztesség nevében állandósított támadásokat. Fájdalom, az igazság az: hogy az igy megalkotott politikai béke nem nyugtatta és nem is nyugtathatja meg a nemzetet. — A rendezésnek és a béke helyreállításának ezt a szokatlan módját nem vette tudomásul sem az ész, sem a szív. — Az előbbi tele van komor aggódással, az utóbbi tele van szúró tövisekkel és éles fájdalommal. Amaz töpreng a nemzet sorsán, emez vérzik a súlyos sebektől. Fájdalom, megállapíthatjuk nyugodt lelki ismerettel, hogy a béke: még mindig csak vágy és remény; a politikai közélet háborúja pedig: szomorú valóság. A magyar közgazdaság horizontja felett is sötét az ég. — A nagy pénzügyi feszült10 dulatokban hamar felgerjesztetik; a tót leghidegebb vérü, nem fakad ki oly sebesen. Az első tehát alkalmasabb szeretőnek, a második háztartásnak az első ostromlására, a második védelmezésre. A literaturában legnagyobb lármát tesz a német; a magyar nyomban követi; a tótok igen ritkán jelentik magukat; az oláh, orosz, horvát, vend majdnem örökké hallgatnak. Vallásában a magyar megnyugodva hiszen atyái után, de nem hajlandó a babonára, a tót áhitatos, erősen fohászkodik a szentekhez ; a sváb nagyon kegyes, a babonaság otthon van közöttük; az oláh, orosz a horváttal együtt csupa vastag babona; a czigány teljességgel alkalmatlan a vallásbeli mártiromsághoz, mert ő neki legkisebb gondja a vallására. A lutheránus megelégszik templomjának tetején 1 kereszttel; a pápistáknak duplás kell, az oroszoknak és ráczoknak majd hármas sem elég, a kálvinistáknak egy sem kell. A pápisták karácsony első napján bőjtöl- nek ugyan, de este jóllaknak böjti ételekkel; a tót lutheránusok igazán bőjtölnek egész nap, de este kolbászt is esznek káposzta lévben; az óhitüek bőjtölnek, de éheznek is ám erősen. S igy trés cum faciunt idem, non faciunt idem (mikor hármán ugyanazt teszik, — nem ugyanazt művelik). A pápistáknak legfőbb dolga a mise az isteni szolgálatban ; az óhitüéknek a böjt; a protestánsoknak a predikáczió. Gazdálkodásban szereti a magyar a mezei széles munkát, a sváb kisebbre szorítja magát, de jobban kimivel és megtakarít mindent; a tót mind a kettővel tart; az oláh a fejős marhát szereti legeltetni; az orosz legalkalmasabb lett volna a paradicsomba, mivel ő csak „ HETI SZEMLE“ ség még mindig állandó, a hitelszerzés nehéz és drága; az értékek pusztulása, gazdasági alanyok összeroskadása folytonos. Kezdetét vette már az ingatlan föld értékének hanyatlása is. Legnagyobb és legsötétebb felhők a magyar mezőgazdaság felett tornyosulnak. Az osztrák ipari és kereskedelmi körök, kiknek szövetségesei a magyar ipari és kereskedelmi érdekeltségek és az összes progressiv elemek is, felhasználva a Balkán államok területi nagyobbodását, a balkán kereskedelmi szerződéseknek lejárat előtti revízióját, a balkán élőállat behozatal megengedését, az őrlési forgalomnak és ennek czimén a búza árának lenyomásával űzött visszaéléseknek visszaállítását, vagyis annak a mezőgazdasági vámvédelemnek letörését követelik és munkálják teljes erővel, mely a magyar mezőgazdasági munkát és termelést megvédelmezve, azt az utóbbi nehány esztendőben az addiginál nyereségesebbé tette. És teszik azt annak határozott tudatában, hogy a mi elzárkózásunk a kelet felől egyál falában nem önkényes, nem mesterséges valami, hanem egyenes folyománya, természetes következménye nyugati szomszédaink erősen védvámos gazdasági rendszerének, mely egész ridegséggel zárta el kivitelünk elől sorompóit. Es teszik ezt annak tudatában, hogy a szomszédos Balkán államok a rájok nézve kedvező kimenetelű háború folytán olyan területekkel fognak növekedni, melyeknek állategészségügyi intézményei a a lehető legkezdetlegesebbek és hogy ezeken a területeken az állatjárványok úgyszólván állandók s ennek folytán az élöállatbehozatal terén a legkisebb engedékenység nemcsak állat- tenyésztésünk és hízó állatjaink értékesítési viszonyait rontja meg, de állategészségügyünket is állásidő veszéllyel fenyegeti és szaporítja annak a rendkívüli veszedelemnek eshetőségeit, hogy a Német birodalom még jobban elzárkózzék kivitelünk elöl. — Gazdaközönségünk állandóan fegyverben áll: hogy visszaverje az ádáz támadásokat, melyek nem törődnek a szerződések szentségével, nem törődnek azzal az erkölcsi paranccsal, mely a kötött egyezmények megtartását mind a két szerződő félre nézve a becsület kötelességévé teszi. — Gazdatársadalinunk intézményei állandó harczban vannak, hogy megvédhessék a mezőgazdaság nagy érdekét, mely a nemzet csaknem háromnegyed részének, a birtokos és gazdaosztálynak s a mezőgazdasági munkások ezreinek anyagi boldogulását jelenti. az irtásokkal szeret bajoskodni, nem lévén ezeknek trágyáztatásra szüksége. A magyar azért műveli földjét, hogy el is adhasson; a tót, hogy kenyere legyen ; a sváb mind a kettőért; az orosz, hogy a zsidónál pálinkát ihassék; a rácz és oláh, csakhogy éhen meg ne halljon. A magyar vet búzát magának, kukoricát sertéseinek ; a sváb roszot és krumplit; a tót zabot; az oláh és orosz kukoriczát magának és sertéseinek ,- a rác paszulyt és kukoriczát ; a ci gány semmit sem. A dolgozásban a magyar erősen, magát mutogatva izzadtig dolgozik, de nem mindig van rá kedve ; a tót és a sváb sokat és folytában, de nem olyan nagy erővel ; az oláh jól meg fogja a dolog végit, mikor rá lehet venni, de ritkán ; az orosz tettetésből áll, nyög, mutatja, hogy sok erejébe kerül a munka, pedig semmi igyekezetei sem fordít reá ; munkában megizzadt oroszt soha sem látni, hacsak bottal nem űzik. A fuvarozásra legalkalmasabbak és legkészebbek is a tótok, de egy részint a németek és horvátok is ; a magyar jobban szeret hajó kázni, mert ez veszedelmes ugyan, de köny- nyebb, lefelé viszi őtet a viz, felfelé pedig húzzák a lovak vagy fogadott emberek. Kenyér után nagy készséggel eltávozik a tót lakásától tetemes távolságra is ; a magyar alig ismeri a faluja körül fekvő helységeket, nem mer tehát nagyon eltávozni, félvén nehogy valahogy eltévessze az utat haza. A tót menyecskék legjobban szeretik nevelni a ludakat, a magyarok a csirkéket, a rác- nék pedig a pulykákat. A vendégfogadók majnem egészen csupa németek és zsidók által vannak elfoglalva nálunk, de vannak vendégfogadók tótok is. A maEs ezen nehéz viszonyok közt irányadó helyről nem hangzik megnyugtató szó. — Így a béke, az érdekek biztosítása a közgazda- sági téren is csak vágy és remény; állandó küzdelem, nyugtalanság, komor aggodalmak tömegei pedig: a valóság. De nézzünk széjjel a társadalomban, ott talán megtaláljuk a békét és megnyugvást, a mélyre annyira áhítozik a szív és lélek ? A száz sebből vérző, száz felé tagolt magyar társadalom egysége talán helyre kezd állani, sebei gyógyuló félben ? Keserű csalódás. — Azok a bomlasztó irányzatok, a melyeknek nyílt és rejtett veszedelmeire annyiszor és annyi nyomatékkai rámutattunk : most is állandóan erjesztik a társadalmat és a közéletet. Csak taktikájuk látszik kissé megválto- zottnak. Felismerték az abban rejlő veszedelmet, hogy erejükben és hatásukban bízva annyira kimerészkedtek a külvilág elé. Erős csapásokat mértek rájuk a keresztény magyar társadalom előőrsei. — Vezető embereik egymásután hagyták ott a Reform klubbot és a Választójogi ligát. Megtagadták a közösséget a világgal. A nagymester körleveleket intézett az összes páholyok főmestereihez, leintve őket a politizálásról s azt a tanácsot adva nekik : hogy „bölcseséggel és erővel álljanak ellent minden törekvésnek, a mely a politikai pártok tusáját akarná bele vinni a szabadkőműves szentélyek (?) dolgozó csendjébe . . Nagyon szép szavak, ha bennök hinni lehetne. Ámde nagyon sok külső jel mutatja, hogy a progresszív irányzatok erjesztő munkája meg nem szűnt, csak módszert változtatott. Ma már a páholyok -kevésbé törekszenek a külső világ elé, de a vezetőik annál nagyobb munkát végeznek az általuk alkotott, most már utjokra eresztett „profán“ intézményekben. A Reform klubbot és a Választójogi ligát, mint tagok, ott már nagyon is előtérben voltak ; de annál intenzivebb működést fejtettek ki a szociál- dernokráczióval az általános választójogi mozgalmakban, a tömegsztrájk rendezésében; ennek „polgári vezérkara“ tele volt főmester és nem főmester testvérekkel. A „Világ“-gal megszakították a kapcsolatot (?), de prog- rammjuk a Világéval hajszáiig egyező, szerkesztői: dr. Bálint Lajos az Éötvös páholy főmestere és Purjesz Lajos a Demokráczia páholy egyik főembere, a harezoló szabadkőművességben vezető egyéniségek. A szabadkőmivesség vezető emberei irányították a tanítóknak a kellő határokon ____________Szatmár, 1913. márczius 23._ gy áraknál csak az asszonyok értenek a csap- lárossághoz; az orosznak, horvátnak és az oláhnak fejébe sem fér a vendégek elfogadása és a szolgálat. A németeknél talál az átutazó mindent, ami kell, de meg is adja az árát ; a zsidóknál és a magyaroknál csak rossz italt : annál többnyire pálinkát, ennél bort; a tótnál vagy mind a ketőtt, pedig olcsón, vagy semmit. A tót nagy ellensége az erdőnek, kiirtja azt, ahol csak engedik; az orosznak a tunyaság miatt az orra előtt is benő minden bokrokkal. Muzsikája a magyarnak szivre ható, érzé- kenyitő inkább, mint sem vidámitó; a tóté tánczra serkentő ; a svábé egyformán szaggatott és nem indító; az oláhé indulattal teljes és nem kedvesség nélkül játsza; az oroszé kevés hangokból álló dudolás. Táncza a magyarnak és a tótnak páros, a két nem mesterséges lépések és mozdulatok után nem illetlen összefogódzással vigad; a svábé egyforma ölelkezett keringés ; az oláhé társaságos; többen kis helyen indulatos mozgásokkal valamely fegyver nemével (bot v. fejsze) hadarászva s kiáltozva tánczolnak ; a rácé szintúgy társaságos, kerekbe járják, de indulat nélkül való egyforma földtaposás; az orosz egy helyen ugrál, mint a medve a láncon. A táncznak minéműsége hasonlít nemcsak a nemzet, hanem a nyelv természetéhez is : a németnél szaggatott, a magyarnál folyó. Ittasan a magyar bús és magaelszánt ; a tót igen okos akar lenni; a sváb fecsegő és tehetetlen ; az oláh garázda és vérengző ; az orosz magában morgó és bosszúálló. A feleség a magyarnak és a tótnak fele segítség; a svábnak szolgáló; az oláhnak verekedő társ ; az orosznak és a rácznak házi állat.
