Heti Szemle, 1913. (22. évfolyam, 1-53. szám)
1913-03-23 / 13. szám
X Szatmár, 1913. raárczius 23. Holla: — Alfred de Musset. — Fordította: MAGYAR BÁLIXT. 11. Ott a világváros szennyes habja fölött, Ahol a bujaság a legolcsóbb dolog ■— A bűn ösfészkére, Párisra gondolok — A legnagyobb bukott a bukottak között Holla Jakab volt. E ficzkónál ostobább Nem könyökölt még a lebuj- asztalon át, Hol a sárga lámpák üvegéből a fény Sápadtan oszlott el a csapszék tetején. Rolla. .. Nem is ő volt, ki élte szekerén Kormányozott, hanem a sok-sok szenvedély, Mit szabadon hagyott élni, mint a juhász, Ki a tüzek mellett álmod és furulyáz. A bűnös hajlamok hej! vígan éltek üt! Az a test — vendéglő-asztaluk volt nekik, Mely köré települt a sok kóbor alak. Olykor összetörtek széket, ágyat, falat, Es ezerszeresen kárt okoztak neki; Máskor ő dúlt meleg beleket tépve ki, Mint a szarvasbikák, vagy gladiátorok. Néha összefogtak, hogy vigan-csendesen Együtt daloljanak dalt, mint a madarak, Mikét a szél összehajt egy bokor alatt, Hol kivánni-való nem marad semmisem. Holla apja, egy kis hétszilvafás, elég Ostoba volt oly kép’ nevelni kis fiát, Mint akire négy ötezer-holdas kiált, Bár maga fölette kis birtoka felét. És amikor Rolla egy sápadt őszi nap Tizenkilencz évvel apátlanul maradt Igaz ugyan, igaz, személyének ura, De hitvány-kevés volt hozzá kis vagyona. Se talentuma, se munkára semmi kedv És bármi néven is, a kenyér kereset Ajakát csak örök kaczajra hangold . . . Amije volt, hamar minden jót fölevett És lett, amilyennek az Isten alkotá. Herakles egykoron, elfáradva szegény, Megállóit, ahol két gyalogút összejön Es — úgy beszélik — hogy hívta bár a Gyönyör, Az Erény után ment, mert szebbnek tűnt elé. Oh! ez a mi korunk nem áll meg kétkedőn!... * A Prológus megjelent a Heti Szemle 1912. évi karácsonyi számábau. Jellemző apróságok hazánk népeiről a múlt század elejéről. Közli : dr. RÉTHEI PRIKKEL MARIÁN. A következő érdekes apróságokat egy százesztendős forrásban találtuk. Az írójuk Csap- lovics Simon, ki a múlt század első felében jóformán egymaga művelte nálunk az akkor még gyermekkorát élő néprajzi tudományt. Noha Csaplovics jellemző megjegyzései ötletszerüek és töredékesek, mindamellett többnyire fején találják a szeget és jóízű humorral vannak fűszerezve. Észrevételeinek nagyobb része ma is ráillik hazánk lakóira. Biztosak vagyunk benne, hogy azok, kik nein sajnálják az időt elolvasásuktól, többször fogják gondolni vagy mondani olvasásuk közben : Igaza van ! Kihagyva belőlük a mai ízlésnek meg nem felelőket, átadjuk a szót magának Csaplovics uramnak : „Azon sokféle, egymástól sok tekintetben külömböző nemzeteket, melyek hazánkban szép egyességben élnek, úgy lehet tekinteni, mint egy számos háznépet (família), mindegyik köztük adózik a nemzeti konyhára az ő szorgal- masságának gyümölcsével. A magyar ád kenyeret, húst, bort; az orosz és oláh sót (a máramarosi sóbányákból); a rácz szalonnát (mert Tótországból, Szlavóniából legtöbb hízott sertés jön); a sváb krumplival kedveskedik ; az olasz rizskásával; a tót tejjel, túréval és konyha„HETI SZEMLE“ A letűnt századok a nagy élet-mezőn Rég kitaposták az országutat neki A két ösvény között . . . Hiába keresi Ezt, vagy amazt; nyoma sem látszik, elveszett.. . Rolla húsz éves lett; és úgy cselekedett, Ahogy az ősei és mindenki, midőn A városba lép és a falon, temetőn És a vágóhídon kívül más egyebet Nem lát meg a szeme... vagy ahogy mi magunk, Amikor az első napon ott ballagunk A nagy Társadalom utczáin föl-alá S első tekintetünk a bűzös kloaká Sarán akad fel .. . A tiszta Szemérem itt Háromszoros falak mögé rejtezkédik, A Tisztaság pedig fátyolt von, mig a Bűn Világos-nap csókol csókot a buja nőn. Felebarát! csakis akkor ölelnek itt. Kebled keblük fölött akkor dédelgetik, Ha rozsdába vonja elébb a szennyes ár Az aczélt, amely még védte volna talán. Jakab nagy és bátor, büszke volt, egyenes, S a törvényből, amely ezt a szép életet Hitvány közmondássá tette, undorodott', lettében szokásnak soha meg nem hajait, A Bátorságot és Büszkeséget pedig Gonddal őrizte, mini lelke testvéreit. Három pénzes erszényt vett s három éven át Törvényt nem-ismerőn a forró napon élt. Mióta ember él és a világ világ Adómtól mostanig nem akadt senki még, Aki jobban gyűlölt volna népet, királyt. Meztelenül járt és örökkön egymaga S amíg ott lépeget a Cameválba, mit Élet névén nevez az ember szava: Kiabálva beszélt . . . Büszkeségét pedig Nemtörődöm, kévéiig tartással hordozd, Mint Alkibiádés fény palástját, amíg Rajt’ a nap sugarát arany csillogtató. S a három éven át csak annyi czélja volt, Hogy éljen és amit az erszényekbe zárt, Elköltse mindenét. A világ kaczagott Es azt híré, hogy ha nem lel pénzmagot, Hát mit is tehetne ? Fölrobbantja magát. Ó sohse hitte, hogy ágrólszakadt-szegény. Olyan volt a szive, mint az ifjú remény, Vagy a könyörület vagy a gyermek, aki Még ártatlan, naiv és nem illett neki A vért, amit viselt... Még illett volna, ha edényekkel; a czigány pedig a nemzeti ebédnél muzsikát csinál. Egyébiránt él a tót többnyire tejjel, liszttel, krumplival, pálinkával; a magyar buzake- nyérrel, hússal, borral; a sváb krumplival, serrel ; az orosz, oláh és rác kukoriczával, pa- szullyal, pálinkával; a czigány döggel. Négy nemzet négy nemes bort termeszt: a magyar tokajit, az oláh ménesit, a sváb sopronit, rusztit, szentgyörgyit, a rácz karloviczit. Ha éhség támad az országban, az mindig csak a keleti és déli szélén történik. Tudva vagyon, mely nemzetüek az oda való lakosok. Más részeiben az országnak az éhség majdnem hallatlan dolog, mert az emberek magukon segíteni tudnak Altaljában észre lehet venni, hogy miná- lunk az ember mindent, amit csak lehet, marhával dolgoztat, bár nagy veszteséggel legyen is a munka összekötve, mint például az élet nyomtatása. Ahol száraz malmok is divatba vannak, ott nem marad egyéb hátra, mint hogy a marha az embernek kenyeret süssön is; a többi úgyis már az ő dolga. Külömben szeret dolgozni a tót kezével; a magyar inkább marhájával; a sváb lábával, kezével, szájával; az orosz és oláh — mit mondjak ? — sem ezzel, sem azzal. Legkészebb szolgálatra a német, utána jön a tót, utoljára a magyar; az oláh alig érti, mi az. Az igazi gyökeres magyarnak nem jól esik a kenyere, ha az nem olyan nagy, mint egy kis hegy ; kedves neki az asszony, ha vastag és kövér, de kocsija igen kicsiny. A. tót kenyere valóságos miniaturája a magyar czi- pónak ; menyecskéje sovány, de nagy a szekere. Az orosz, oláh, rácz megelégszik pogáKüzdött volna hosszú, rettenetes csatán, De harcsa rövid volt, mint nyári éjszaka.** Midőn a háromnapi vad száguldás után Tüzes homok felett a forró Szaharán Érzi a vihart a nap melegből, amely Ott ég a pálmákon, a fonnyadt levelen, S elterül a poros hulló ágak felett — A puszta lova is üde forrást keres. De a kutak vizét fölitta már a nap S a patak medrében rémes fenevadak — Párducz és oroszlán — szomjas torka morog. Szegény ló! Vége van! Lábai roskadók, Orrát a homokba fúrja: háthogyha tán Csak egy kevés, csak egy harmat-cseppet talál!.. De nem 1 Vér önti el orrlyuka sebeit És a tüzes homok fölissza cseppjeit. Kidől. És nagy szeme tüze lassan apad, És gyermeke fölé a sápadt sivatag Reáboritja halk leple hullámait... A teve-karavánt meg se látja, pedig Ott megy előtte a platános utón át. Csak az kellene, hogy lehajtsa homlokát Kövesse ■— és egész Bagdadba jutna tán, Hol hűvös istáló aranyrácsos falán Ott vár a virító luczerna és alant Az udvaron kút, amely soha ki nem apad. Anyagból vagyunk, de mily különös lehet, Es milyen csodás nap tiizén keményeden Az anyag, amelyből az lett, aki nyakát — Vagy ha sas-madár, vagy fecske — szárnya [hegyét Soha meg nem hajtá, bárha kényszeredett És tebenned bírja — Szabadság! — mindenét! !.. Melléklet a „Heti Szemle“ húsvéti számához. Ne felejtsük el, hogy a liberálisok, szabadkőmivesek ás szocziáldemokraták tolvajnyelvén „a klerikalizmus“ a kath. vallást, vagyis a kath egyházat jelenti. Ha valakit klerikalis-nak mondanak, ugyanazon tolvajnyelv szerint annyit tesz, hogy az illető hű és derék katholikus ember. Találóan mondja valaki : A „klerikalizmus“ okos, ravasz emberek találmánya, hogy az ostobák felüljenek neki. ** Ezt a harczot beszélik el a költemény ezután következő 3., 4., 5. részei. Ford. csávái; felesége (a sok böjtöléstől) száraz, de szekere még kisebb s nyomorultabb a magvarénál. A fuvarozó tót közönségesen 2 ökröt, 2 lovat fog be a szekerébe ; a magyar 4 lovat vagy 6 ökröt; a sváb és vizi-horvát 2 lovat; az orosz 2, a rácz pedig 6 borjut; az oláh 6— 12 nyomorult lovacskát; (a czigány nyargal.) Öltözetre kell a tótnak szürposztó ; a magyarnak juhbőr ; a svábnak vászon. A magyar alig takarja be köldökét ingével, az oláh alfelét is; a tót középszerűséggel tart. Moralitásra nézve: a magyar leginkább szereti pénz nélkül magáévá tenni (azaz lopni) a marhát; a tót ennivaló szereket; az orosz vasat; az oláh pénz és fényes gombért meg is öli aZ embert; a sváb lop, amit kaphat. Ha a tót nem lop, azért nem lop, mert a lopást gonoszságnak tartja ; az orosz mert fél; a magyar, mert nem akar; a sváb, mert nem lophat, azaz nem kaphat semmit sem. A tótok és oroszok közt ritka a gonosztevő, az árestomok többnyire üresek, de tele vannak ezek a magyarok és oláhok közt Legtöbb zsivány fordul elő Biharban, Borsodban, Hevesben, Zalában, Somogybán, részint Gö- mörben is. Valahányszor az emberek veszekedésre fakadnak, a német kiabál és fenyeget; a hor- vát káromkodik ; a német üstökbe kap ; a tótok pofozzák és döfik egymást; a czigányok karmolják az orczákat; az oláh agyonüt. A magyar, ha esküszik, az Istent hívja tanúbizonyságul; a tót és sváb ördögnek ajánlja magát. A magyar nyelv hathatós, ékes, erős hangú; a tót lágy, csendes, folyó. Olyanok a nemzeti charakterek is: a magyar tüzes, az in
