Heti Szemle, 1913. (22. évfolyam, 1-53. szám)
1913-03-19 / 12. szám
,HETI SZEMLE“ Szatmár, 1913. márczius 19. H. Bállá Mariska tetszéssel és többször meg- ujrázott hazafias énekszámai után Zoltán Imre tárogatója következett, mely szintén jelentékenyen emelte az ünnepély értékét. — Csomay Győző osztatlan hatást keltett Farkas Imre „Rákóczi Rodostóban“ cimü melodrámájának élvezetes előadásával, melyben Pánczél Ella czimbalom, Herman László zongora és Szarukán Zoltán gordonka játéka volt segítségére. — Az ünnepély óriási közönség jelenlétében folyt le. A ref. tanítónőképző ünnepélye. Hangulatos, minden számában nagy sikerű ünnepséget rendezett a ref. tanitónőképző Tompa-önképzőköre az intézet tornacsarnokában. A tágas termet szinültig megtöltő közönség mindig jobban megfogva attól a tüzes lelkesedéstől, a mely a magyar ruhás, pártás, szereplő növendékek előadásaiból előáradt, lélekből kitörő tapssal | kisérte a művészi számokat. A nagy gonddal betanult és teljes precizitással előadott énekszámok közül különösen kitűnt Szász Anna éneke. Nagy átérzéssel szavalt Bertók Ilona; meghatóan szép, lendületes imát mondottak Nagy Etelka és Oláh Margit. Az ünnepség legjelentősebb száma Nagy Emma emlékbeszéde volt. Formás, tartalmas, lelkesen és lelkesítőén szép beszéd volt. Üres szóvirágok helyett tüzelő gondolatok kapták meg a szépen megépített szónoklat folyama alatt mind jobban elmélyedő, figyelemmel hallgató közönséget. Igen sikerült, tökéletes betanulásu énekszámokkal szerepelt az énekkar. Az intézet valóban büszke lehet a minden számában kiválóan értékes ünnepségre, mert bizonyságot tett arról, hogy a falai közül kikerülendő tanítónők missiójukat az iskolákban teljesiteni fogják. Annyi komolyság, bensőség, őszinte hazafias érzés áradt elő a szereplők számaiból; olyan meglepő biztossággal, szókészséggel, lendületes tartalmassággal rendelkeznek, hogy örvendve gondolhatunk arra a generáczióra, a melyet ők tanítani és nevelni fognak a tudásra, az Isten- és hazaszeretetre. A főgimnázium ünnepe. N A kir. kath, főgimnázium „Kazinczy-Ön- képzőkör“-e a sajtószabadság kivívásának évfordulóját, márczius 15-ét az intézeti díszteremben gyönyörű ünnepélylyel ülte meg. A dísztermet zsúfolásig megtöltötte az előkelő közönség, a tanári kar és az ifjúság^ teljes számban. A nagy történelmi nap emlékéhez és jelentőségéhez mért komolysággal, a lelkes és hazafias ifjúság méltóságteljes felbuzdulásával folyt le a nemzeti ünnep. Szóval lelkes és meleg ünneplés volt az ifjúság megemlékezése a szabadság nagy ünnepének eseményeiről. Az ünnepélyt az ifjúsági énekkar a Szózat eléncklésével, — Sándor Vencze tanár vezetése mellett — kezdette meg. Majd Haluskay Sándor 8. o. t. szavalja el Merker Márton dr.-nak „A csalogány buja“ czimü allegóriáját mély átértéssel, ügyesen és hatásosan. Buday Mihály VII. o. t. elszavalja tüzesen a Talpra Magyar t, amely után Szálka Béla ifjúsági elnök mondott lendületes, hazafias érzéstől áthatott szép ünnepi beszédet. A közönség kitörő tapssal honorálta az ifjúsági énekkar szereplését, amely Sándor Vencze dirigálása mellett alkalmi Petőfi-dalokat adott elő. Frenetikus tetszésnyilvánításokkal fogadták Beethoven C-moll quartett-jét, amelyet a mi ismert ifjúsági művészgárdánk: Banner László és Antal, Szarukán Zoltán és Kálmán jászott. Buday Mihály VII. o. t. „Él még Hadúr“ czimü ügyes alkalmi költeményének elszavalá- sávaí Jakab György VIII. o. t. ért el megérdemelt sikert. Nagy hatást keltett “A vén kuruc“ melodráma gondos, megható előadása a nagyon sikeres kísérettel. Szavalta Vermes Ferencz, kisérték: Jankovits, Sztojka, Szarukán Zoltán VIII. o. t. és Szarukán Kálmán VII. o. t. Az ünnepély méltó befejezését jelezte a Plevna nóta és a Rákóczi induló darabok mesteri in terpretálása. Játszották: hegedűn Róth VI. o. t., zongorán Ssztojka Béla VIII. o t. Végül az énekkar lelkesen elénekelte a „Hymnus“-t. * A nagy napok emlékének majdnem min- don iskolánk fényesen sikerült ünnepségekkel áldozott. Nagyszabású ifjúsági ünnepélyt rendezett a ref főgimnárium, a kir. kith, tanítóképző, a kereskedelmi, valamint a polgári iskola ifjúsága. Es külön említést érdemel egyetlen főiskolánknak, a seminariumnak komoly méltóságú, tartalmas és mély hazafiságot eláruló lelkes ünnepe is. Parlamentünk fölénye. Tisza István nemcsak bennünket magyarokat vagdos, hanem bicsakot ránt a külföldi népek ellen is. A parlamenti nívóról megreszkirozott tévelygésére még mindig kapja a rendreutasításokat az osztrák, német és franczia kollegáitól. Alaposan kioktatják az elszólásáért s nap- napután erősebb megjegyzésekben részesítik. De meg is érdemli. Hiszen a józan észnek kétségbevonására kell gondolni, ha valaki épen most akarja bizonyítani parlamentünk fölényét a külföldiekkel szemben. A parlamenti nivó, kétségtelen, a legtöbb országban kisebb-nagyobb mértékben lesülyedt, a legutolsó helyen azonban sajnos a mienk van. A jogot, a törvényt, a rendet, a tisztességet, a becsületet legjobban nálunk rúgták fel, nálunk tiporták nap-napután és épen az, aki mindennek oka, akinek hatalmi őrületéért egykor még számot kell adnia, az merészeli megsérteni a külföldi parlamenteket, ez saj nálja le őket egészen a sárgaföldig. Ismét beigazolódott a régi közmondás, bogy a zsi- vány kiabál legjobban a tolvaj után. A külföld kiterjesztette a legszentebb polgári jogot s halad a boldogulás utján. Egy Németország ki meri mondani, hogy a hatalomnak olyan fokán van, amikor- csak Istentől fél és senki mástól. Haladnak előre a kultúrában, gazdaságban, iparban, a nép jólétben van s Tisza ilyen országról mondja, hogy rossz utón van, ilyen országnak akar lecz- két adni. Oltáregyesületi lelkigyakorlatok, „Miért várjátok, hogy a mennybolt a villám robajára nyiljék meg ? Figyelni kell a boldog perezekre, a midőn egy napon egy egyszerű szó, egy változatlan csönd, egy kis könnycsepp, a mely a szépség forrásaiból ered, értésünkre adja : — Itt egy lélek Isten felé száll.“ Maurice Maeterlinck bűbájos írásaiból jutottak eszünkbe e sorok, a mikor gyönyörködve néztük az Oltáregyesület lelkigyakorlatainak áhitatos, intelligens, nagyszámú hallgatóságát. Istent megtaláló csöndben figyeltek a szókra és igaz gyönyörűséggel élvezte szépségre szomjas lelkűk az exereitiumok magasra röppenő gondolatait. A lelkek, az Istent megtaláló lelkek csodálatos újjászületésének ünnepnapjai voltak ezek a napok, s bár a naptár szerint még nem érkezett meg a tavasz, a zárdában tartott háromnapos lelkigyakorlatok alatt mégis minden arczon egy csodás tavasz, fölüditő, ujjáteremtő, meghatott mosolya ragyogott. S a kinek arczán ilyen mosoly van, annak lelke mosolyog. Valóban s lelkek igazi ünnepnapjai voltak márcz. 15., 16., 17. és 18-án, a mikor megújultak a szivek, hogy magukba fogadják azt a tengersok szeretetet, meleg buzdítást, fölemelő érzést a mi a lelkigyakorlatok igazságaiból kisugárzott. Ezek az igazságok, mint az ég angyalai, leszállottak a szürke, robotos életbe, hogy megmentsék a lelkeket a hétköznapok mindent megértő virágtalan, eseménytelen, semmitmondó egyhangúságától. A szeretet melegére, a mely életre és benső szépségre oly nagy szomjazó lelkek szálltak-szálltak mindig magasabbra, mindig feljebb emelkedtek s elkövetkezett az a nagy, csodás és megszentelt csönd, a mikor az ég valóban megnyílt, hogy a végtelen szeretet, jóság és izgalom soha ki nem fogyó, éltető napsugara bearanyozza a lelkek mélyét és eláraszsza kegyelemmel, áldással, hittel, bizalommal. Ilyen megszentelt pcrczek hatása örökké való, emléke soha ki nem irtható és az ilyen ünnepnapok — bár nincsenek pirosbetüs naptári jelzéssel kitüntetve — mégis az ünnepek ünnepévé válnak. Hangos hahotára, vidám kaczagásra mindenkor könnyen megtalálható az olcsó alkalom, de igy mosolyogni, mint az a nagy női hallgatóság a lelkigyakorlatokon, igy csak nagy rit kán, megbecsülhetetlen emlékű alkalmakkor adatott. A zárda zsúfolásig megtelt nagytermében mélységes csönd, az arczokon a jószándék, jóakarat készsége, a lélek örömeiből adakozni vágyó isteni szeretet meghatottsága és minden szépség csodás harmóniája élt. A lelkek oly nagy elrejtett titkos szépségeit fölfedező, föl- szinre hozó nagy felujjongás ez s mintha hófehér illatos virágok szeme hullna . . . hullna a szivek, a sokszor meggyötört, sokszor megtagadott, sokszor megkarczolt szegény szivek mélyére, hogy beborítson, elfeledtessen minden gyászt, gyötrelmet, elhibázott múltakat, hogy fehér virágok halmaza alatt szertehulljon az akaratlanság, nemtörődömség gyarló üressége. S úgy szerétnénk minden virágot, minden áldást, kegyelmet két kézzel, pazar bőkezűséggel szerte osztogatni, — beszórni, megajándékozni vele azokat, a kiket szeretünk, a kinek leikével törődünk, a kiket szintén részesíteni akarunk ebben az üde tavaszi ujjongásbán, a jóság és irgalom fényében, a szeretet fölemelő, megváltó, megtisztító melegében . . . Oh hát osztogassuk! Adjunk sokat abból, a miket kaptunk, mindig többet, hiszen eleget úgy sem bírunk adni. A szerétéiből soha senkinek sem adhatunk fölöslegest, a szeretetből sohasem elég és annak forrásai épen azért kiapadhatatlanok, örökké frissek, lelkeket gyógyítók, békét osztók, örömet fakasztok és a ki legtöbbet ad, a ki mindig szünet nélkül ad, a ki hittel, boldogan, készséges örömmel ad, annak lelkében soha el nem hervadnak, el nem fogynak a hófehér virágok illatos szirmai és több, szebb, finomabb örömökben él, mint a minőkről valaha is álmodott. A lelkigyakorlatokat, a melyeket Varjas Endre egyházm. oltáregyes, igazg. vezetett, kedden reggel 8 órakor szentmise alatt végzett közös szentáldozás fejezte be. Trimnphus. „Szomorú az én lelkem mindhalálig“ ... Az Olajfák-hegyére induló Krisztus a nagy fények és nagy árnyékok között mindenekelőtt a lélekre mutat. Lelke szenvedéseire, amelyek bekövetkezendők, és nem a szivre, a lándzsától átdöfött szivre. Hiszen addig, a lélekuton, még ezer a tövis, mely a szív sebénél százszor erősebben vág az elevenbe. Oh, addig meg kell látni Judást, Kaifást és az ömlő bíbor tükörében önmagát, amikor hangzani fog, hogy Ecce homo . . . Szomorú az én lelkem . . . Nem a szive reszketése miatt hangzik el ajkán az első panasz. Sőt amiatt nem is panaszkodik. Az a korbácsütés, az a vérpatak, azok a tövisek, azok a zsibajok — szive nyitott sebe — az már mind-mind a legyőzött király diadalának triumpháló szava, bíbor- palástja, koronája, rabszolgákat szabaditó szava és a győzelmes hábomi sebe, amely édesebb ha nyílt, mintha karczolás . . . A legyőzött királynak az volt a harca, amikor a megváltás előtt az önkéntes bün- szolgákra gondolt; amikor „imádkozik vala és lön az ö verejtéke, mint földre folyó vérnek cseppjei“, mivel hogy annyi sok emberért hiába hal meg; amikor „kezde remegni és borzadni“ halálos félelemmel azokért, akik nem az ő nevével ajkukon akarnak kimúlni; amikor siralmas éjszakájának három alvójában apostolait kell ébresztgetnie; amikor ..közeledett, aki őt elárulta és mondd: ÍJdvözlégy rabbi, és megcsókold öt“; amikor három fehér alak HÍREK
