Heti Szemle, 1912. (21. évfolyam, 1-52. szám)
1912-03-06 / 10. szám
6 egyházm. oltáregyes, igazgató megnyitó beszédében vázolta az Oltáregyesület szándékait a társadalmi téren, a hol ez elsőt majd évenkint követő estjeivel az igazi, örök kultúrát, a lelkiségnek keresztény kultúráját akarja megébreszteni és meggyökereztetni. — Ezután valami megejtő művészi zene bontakozott ki Lehotzky Margit hegedüjénék húrjain. Átértés, meleg színezés, könnyedség, mesteri technika és mély hatásokat kiváltó játék gyönyörködtette a közönséget, a mely ez estén először hallotta Lehotzky Margit meleg művészetét. Méltó partnere volt Hermann László, a zeneiskola igazgatója, a ki zongorán kisérte jegyese hegedüjá- tékát. D’ Ambrosio: Canzonettája, Chopin: Nocturnoja, Hubay: Csárdajelenete szépségeivel nem telt be a közönség s a müvészpár egy halk melódiáju, csipkefinomságu, nemes érzel- mességü Nocturnoval adózott a szűnni nem akaró tapsnak. A Nocturno Hermann László egyik legintimebb hatású szerzeménye volt. Az ünneplés forró tapsai közt lépett a pódiumra P. Buttykay Antal, hogy megtartsa a lelkeket szántogató, mélyenjáró, hatalmas előadását az „Uj lélek“-ről. A sziveknek ez a Merlinje örökre beleirta magát a mi közönségünkbe. Felejthetetlen szavakat faragott ki a lelkekben. Különben vezető czikkünk foglalkozik az országoshirü, nagy szónok mélységes előadásával. A meg- gyujtott, megvarázsolt közönség perczeken át ünnepelte a szónok-művészt s azután átadta lelkét uj és mély hatásoknak. — Tüneményes idei a Rákóczi szabadságharcznak, a kurucz diadalok dicsőséges mámora, Rodostó szent elegiája játszott a sziveken és gyújtogatta meg ott a hazaszeretet tüzeit. Egy melodráma mesteri előadása varázsolt ilyen lázas, ilyen könnyes, ilyen mély érzéseket a szivekbe. Egy üdén csengő, szépséges hang lélekkel átérzett előadásához simult színező kísérete a zongorának, a Rákóczi-indulót játszó hegedűnek, a mély öblü gordonkának, a lágyan komoly harmoniumnak és a lélekből szakadt éneke egy férfi-quartettnek; ez az együttes chorus valami felejthetetlen harmóniába olvadt össze. Gyönyörű volt ez a melodráma. Varjú Ibolyka szavalata megrázó erővel hatott és ebben nagy része van Mensáros Margit zongora, Tímár Berta hegedű, Szarukán Zoltán gordonka-, Mensáros Zoltán harmonium- és a papnövendékek ének-kiséretének. Befejezése az estnek Beethoven „Isten dicsősége“ volt, a melynek elemi erővel, művészi dynamikával föltörő dallamait minden szépségében visszaadta a pap- növendékek kiváló képzettségű énekkara. Ami azonban az est egész varázsát adta, az már műsoron kívül volt. És ez az arczokra kiülő lélek. Ezen az esten a diadalmas lelkiség találta meg az utat a „magasságok felé“. Az eddig csöndben dolgozó Oltáregyesület ez első nyilvános szereplése mély, valóban feledhetetlen nyomokat hagyott a közönségben és egyszerre városunk egyik legértékesebb és legjelentősebb kulturtényezővé avatta. Bizonyára az Eucharistia titokzatos mélyeiről tört fel valami e csodálatos sikerű estben. XIX. December 26. A „Napi témák, örök problémák“ a nagy nyilvánosság, az újságok és könyvesboltok kizárásával jelent meg, mégsem tudtam megakadályozni, hogy nagy megelégedésemre jól elszigetelten, tudomásul ne vegyék. Két bizonysága hever előttem az íróasztalon: a szatmári „Heti Szemle“, meg az itteni „Magyar Nemzet“ karácsonyi száma, Varjas Endre meg Palágyi Lajos cikkeivel a könyvről. Két barátom egészen másként, de talán nem egészen másért viseltetik irántam egyerejű szeretettel. Endre cikke, mint mindenkor, most is csupa láz, csupa rajongás, csupa hódolat és tömjén. Mindennek nevezhető csak kritikának nem. Kár. Mert senki sem foglalkozott még velem annyit és oly nagy megérteni akarással, mint ő. Ha föl tudna emelkedni az objektivitásnak arra a magaslatára, amelyen az érvek gőgös ereje már a rátörő erőkkel dacoló várat építhet: akkor jobban megtanulhatnám általa, amit így csak magamtól, a kivűl állani nem tudótól tanulgatok, hogy mi az erőm, mi a fogyatkozásom, s talán helyesebben állapíthatnám meg az írásaim valóságos értékét. így csak a szeretet bűsás adóját kapom; mindig s mindenért csak aranyat. Aranyat az arany szavaimért, aranyat az ezüst szavaimért, aranyat a garasszavaimért s aranyat a fabatkát érőkért. Bármily óvatos legyek is, megtéveszthet ez a mindent superlativusban értékelő értékelni nem tudás. A magam megítélésének biztonságára ennél a végletnél még jobb talán a másik véglet, amelyben szintén volt már részem: hogy csupa tiszta fabatka minden, amit valaha értékjelzésre adtam át a nyilvánosságnak; hogy írásaimnak semmi becse sincsen; hogy nagy garral a világba dobott, majd hirtelen megkopott nevem szimbolikus kifejezése lehetne az intellektuális nullának. Másoknak ilyetén vélekedése önmagunknak tisztább megítélésére vezet, mint az Endre-féle véglet. Meg akarok ítélni valamely bonyolult képű tájat, amelyben hegyek, jeges csúcsok, horhók, szakadékok, völgyek, mélysíkok, szikes kopárságok, erdők, patakok, tengerszemek vannak. A magam birodalmát, amelyet fölmértem és fölbecsültem, de amelynek értékelését szeretném kívül állókkal ellenőriztetni. Az egyik véglet — Varjas Endre — aranytengerré fogja földagasztani a tengerszemnek aranyos napfényben csillogó tükrét és végigönti vele az egész tájat. Szavai után nem fogok belőle látni semmit, csak azt a tenger színe fölött fellegjárásnyi magasságban ringó délibáb aranytengert, amely elföd csúcsot, szakadékot, mindent. A másik véglet le fogja tagadni a táj életerejét. Szavaira apadni látom a vízét, pusztulni az erdejét s ha meggyőz egy pillanatra: sivár Karsztvidék a birodalmam. De még akkor is felém nevetnek a csúcsok, a hatalmas sziklahalmazok, a melyeket az aranytenger éppen úgy magába nyelt, mint a sivatag szikest s mély rianásokat. Mind a két kép hamis, de hogy mennyire tér el a valóságtól: azt jobban ítélhetem meg abból, a mely gonosz indulattal igyekszik az önmagamba vetett hitemben megingatni, mint abból, amely a leg- odaadóbb és legszeretőbb rajongás szavaival kápráztatott el. Mindamellett örültem a cikknek. Van egy olyan pontja, amelynek még aranyporos szavai mögül is kiérzik a megértés. Olyan lényeges vonás megértése, mely — talán egyedül csak az én Ettymet kivéve, — még eddig mindenki figyelmét elkerülte. Látásomnak, látni akarásomnak egyik főjellemvonását értem. Endre ezt úgy fejezi ki, hogy „a kis részt mindig a nagy egészben, a parányi az egész universum- ban szemléli s még a futó értéktelenségeket is in specie aeternitatis igyekszik meglátni.“ Ilyesmiről volt már szó ebben a naplóban s bizonyos, hogy más-más változatokban rá fog kerülni még nem egyszer a sor. Mert bonyolult és sokfelé ágazó kérdés ez; külön szisztematizáló türelem kellene hozzá, hogy egy- végtében kimerítsem, a mi — hála érte a Mindenhatónak — nincsen meg bennem. Most csak nehány szót, kiegészítésül az idézett szavakhoz. * * A fizikai látás tökéletlenségével mindannyian tisztában vagyunk. Az a pont dönti el a szemlélt dolgok látott képét, a honnan nézzük. Egyszerű fizikai ábra világosan megmagyarázza ezt. Ha olyan dologról van szó, a melyet fantáziánk ki nem elégíthet: több látópontra van ___„HETI SZEMLÉL1_____________ szü kségünk, hogy helyesen ítélhessük meg. Ha először kerülök szembe a Gellérthegy dunaparti szikláival és fantáziámra bízom a kiegészítést: egészen más képet nyerek róla, mintha megkerülöm és lágyan lejtő lankáit is megtekintem. Az éremmel könnyebben végzek: egyszerűen megfordítom. A gondolati világban is vannak ilyen érmek, de vannak hegyek is, megkerü- lendők. Ezekre nézve mindig hamis, mindig tökéletlen képet nyújtó pont az egyetlen szempont. A szellemi világ nagy harcosai ilyen szempont a várakból lövik halomra egymást, pusztán azért, mert külön-külön váraikból másként és másként látják — ugyanazt a valamit. És mindenik meghal a maga igazságáért, mert tiszta, becsületes lélek, a ki világosan is jól látja, a mint lát és azt akarja, hogy mindenki ilyen világosan és jól lásson. Csak azt véti el, hogy a máshol állók ugyanolyan világos és jól látásától azt várja, hogy ugyanazt lássák, a mit ő. Arra még csak nem is gondolnak, hogy az tehetetlen. Kiválasztom a világ négy legbecsületesebb emberét; megárkolok egy óriás kört; négy részre osztom két derékszögben metsződő átmérővel; fölállítom embereimet a kört metsző négy pontra és a kör középpontjában hatalmas bádogcsövekből kérdőjelet formálok, alatta ponttal. Négy emberem ketteje kérdőjelet fog látni, ketteje pedig megesküdnék rá, hogy felkiáltó jel van előtte. És Kilencven- fok úr meg Száznyolcvanfok úr vagy összeverekszenek, vagy kölcsönösen őrültnek fogják tartani egymást. Nincs igazuk? Minden gondolatot körül kell járni, vagy legalább két olyan szempontra találni, amelyek egyikéből a jel kérdő, másikából felkiáltó lehet. Eleinte ösztönszerűen éreztem ezt, most tudatosan vallom és teszem. Egyik szempontom az, amelyet Varjas Endre hangoztat: az egyetemesben való szemlélet; a másik a külön választás, a résznek teljes egészként való megítélése. Mert minden a mi van: rész a nagy egészben, de egész önmagában is, a szerint, a mint felfogom. Külön-külön ott volnék velük, a hol a kérdőjeles-felkiáltójeles embereim; így fölibük kerülök s megértem, a mit ők nem érthetnek meg, merev szempontjukhoz cöve- kelve. Két skatulya is fenyeget bár — az anthro- pocentrikus meg a kozmocentrikus — mi több : egy harmadik, amely magába foglalhatja minda- kettőt — a kétkulacsosisztikus világfelfogás —• mégis kimondom, hogy szeretek, akarok és megpróbálgatok olykor két nyelven gondolkozni : az ember nyelvén és a világegyetemén. Izgat e két nyelv különbözősége, izgatnak megegyezései és sejtem, hogy a legnagyobb problémák akkor jutnak el mindég a megoldásig, a mikor e két nyelv betűnyi pontossággal összetalálkozik. A világegyetem nyelve megreformálja az emberét, a tökéletlent, a könnyen félrevezetőt. És óvatosabb használatára vezet nem csak szavainknak, de az általuk kifejezett gondolatainknak is. Beszélünk egyenlőségről és használjuk az egyenlőségi jelet úntalanul minden tudományos és nem tudományos műveletünkben. Helyes, jogunk van hozzá, az emberi nyelv és gondolkozás e nélkül a hipotétikus fogalom nélkül el sem lehet, de óvakodni fogunk ezt a tisztán emberi fogalmat az egyetemes valóság bármily két jelenségére nem puszta, szükségszerűen emberi föltevésként alkalmazni, mihelyt tisztában vagyunk azzal, hogy a világ-valóság szótárában ez a fogalom elő sem fordulhat. A mi nekünk itt — mathematikában, filozófiában, gondolkozásunk ezer meg ezer formájában — mindennapi szükséglet, az ott: képtelenség. ______________Szatmár, 1911. márczius 6. Egt Ír ó Naplója
