Heti Szemle, 1912. (21. évfolyam, 1-52. szám)
1912-02-21 / 8. szám
Szatmár 1912. februárius 21. HETI SZEMLE 3 Báli újdonságok ; hosszú szárú, bőr- és selyemkeztyük, legyezők, selyemharisnyák, manicur és más loliette, pipiere czikkekben Ragályi Kálmánhoz Szatmár-Németi, Deák-tér. vaslat. Az uralkodói akarat mindent keresztülvisz, ellene pedig semmi sem történhetik. Azaz mégis. A költségvetést és az ujonczokat eddig megtagadhatta a parlament. Ez volt az egyetlen meglevő fegyverünk, amellyel a korlátlan uralkodói akaratot néha követeléseink méltánylására bírhattuk. Khuen most ezt az utolsó fegyvert is ki akarja adni a nemzet kezéből, amikor az uj véderőjavaslatban jogot ad a felségnek, hogy a tartalékosokat és póttartalékosokat bármikor behívhassa tényleges szolgálatra. Ezzel illuzoriussá válnék a parlament ujoncz- megajánlási joga. A hadsereg parlamenti jóváhagyás nélkül is biztosíthatja a hadi létszámot; a póttartalékosok elszakitása családjuktól és foglalkozásuktól pedig a legjobb eszköz gyűlölet keltésre a parlament ellen a polgárság igen széles rétegeiben. A véderőjavaslat 43. § ával be- tetőződnék a fejedelmi abszolutizmus. A magyar parlament mélyen az orosz duma alá sülyedne. Ez a Khuen-kormány legsúlyosabb bűne. Beltassar királyt legnagyobb bűne után nyomon érte a büntetés: birodalma megsemmisült s összeomló hatalma őt magát is eltemette. Elítéltetett. Ha még egy szikrája él annak a sokat emlegetett magyar szabadságszeretetnek, akkor a magyar nemzet sem fog másképen ítélkezni Khuen kormányzásáról. El fogja, el kell sepernie irgalmatlanul a jogait eltékozló kormányt összes csatlósaival egyetemben. A hét sajtó-szenzácziói. Annyi gyanús vállalkozás fordul fel dísztelenül s úgyszólván napról-napra, hogy még a szabadkő- mives lapok 'is találnának körülöttük elég szenzácziós szellőztetni valót. Nekik azonban más kell, másra fáj a foguk. Különben természetes is, hogy a saját embereik, híveik ügyét-baját, nagy baját, furcsa baját nem szellőztetik, hiszen a szabad morál daczára is törekednek ők arra, hogy a keresztény erkölcsök szempontjából is becsületeseknek tűnjenek fel. Hol találják tehát fel az Ízletes szenzácziókat? Ott, ahol mindent feketének szeretnek látni: az ellenfél táborában. A véletlenül felmerülő ügyes-bajos dolgainkat úgy tárgyalják, mintha az csakis rájuk tartoznék s az ő ítéletükre volna bízva, hogy milyen intézkedések tétessenek a jövőben. „A szent asszony küzdelme a barátokkal". Ez egy szenzáczió nekik, mert az agyafúrt csaló asszony egy kolostor körül ütötte fel a sátorfáját. Úgy kellene kezelni, mint a többi csalókat, de hát a tendenczia, a rosszakarat most parancsol. „A megbukott Juta". Hány vállalkozás bukik meg a zsidók kezén is, sőt hány vállalkozás nem megy többre a részvények első esedékes dijának felszedésénél, aztán megugrik az igazgató. Ez mind semmi, ha a katholikus távirati iroda megszűnéséről lehet szónokolni, belekeverve a papi pénzt is. „A nagyváradi oláh kispapok“. Szörnyű nép az oláh, ha fanatikus, már pedig a magyar nemzeti dolgokkal szemben fanatikusan ellenséges. Tessék csak az oláhokat porolni s ne doboljanak a szeminárium elöljáróságának a hátán. Ha nem igy tettek volna, az volna a baj. A végén még egy kis Prohászka és Tomcsányi hecc és kész a múlt hétnek sza- badkőmives hirlapirása. Búj togatás. Irta : id. EGAN LAJOS. A szabadkőművesség önleleplezése szerint az ő hivatalos lapjuk azt Írja: (1910. máj. 31) „hogy a külömböző felekezetek közt csak árnyalati eltérések vannak; a szabadkőművességet azonban áthidalhatatlan szakadék választja el valamennyi egyháztól.“ A haladott világnézettel legnagyobb ellentétben álló talmudot a modern tudományokba csak egy kissé hozzászagolt zsidó otthagyja és beszalad a szabadkőműves páholyba, mert annak sötét kamrájában kotyvasztanak, kilátásba helyezik a zavarok előidézését, ez mintegy természetes folyamat, ők szeretnek a zavarosban halászni és ezt az ő kedvtelésüket előmozdítja az Isten tagadás* Ez pedig csak olyan eszköz, mint az a szagtalanító szer, mely a rothadásba esett hús külső hibáját elfedi. Igen természetes, hogy ez az életfeladat elvet minden erkölcstant, mely szerintük az a modern haladásnak kerékkötője s a szabadszellem szabad kifejlődésének bilincse a szabadra vágyó léleknek önámitása. Nekik szabad gondolkozás, erkölcsi szabadlopás kell. Ok nem ismerik el az isteni intézményeket, nem a vallás tölti be lelkűket, irányítja cselekedeteiket, hanem a világosan látó tudomány! A hit nem elégítheti ki a szabadságra vágyó, saját hitét is megtagadó zsidóságot, mely legszívesebben azt a helyet keresi, ahol haladásnak nevezik az erkölcsi szabadlopás szabadságát. Ezért szállnak ők szembe minden egyházzal és mindent elkövetnek, hogy azokat az általuk kezelt sajtóban egymás ellen felingereljék és szívesen megkísérlik azt is, hogy a felekezetben magában szakadást próbáljanak előidézni. Ezt az izgatást legújabban a katholiku- sok között próbálgatják. Erre a munkára vállalkozott a zsidó szabadkőművesség zsoldjába szegődött egy fővárosi bulevard lapocska, mely szeretné elhitetni a világgal, hogy a magyar katho- likus egyházban belső harcz dühöng, mely két részre osztja azt, az ortodox és a kultur katolikusokra. Az elsők a kongregációk vezetését ragadták magukhoz, átformálva a jámbor célokat szolgáló intézményt, saját képükre és igy a társadalom katakombáiban folyó agitácziójuk erőre kapott. Bárcsak már olyan erőre kapott volna a kongregációk egyesülete, hogy kiirthatná is tánczczal végződtek ; igy mikor a vőlegény kíséretével a menyasszony lakóhelyéhez közeledett, 4. előre küldött követeit, az ú. n. elölköszöntöket a menyasszonyi házban háromszor meytánczoltatták; s ugyanez történt 5. megérkezés után a vőlegény ajándékát vivő vőféllyel is. Magán a lakodalom napján pedig 6. a vendégség után még a szegényebbeknél sem engedték el, hogy a szertartásos menyegzői tánczokat sorban el ne járják. Sőt még ezzel sem volt vége a táncznak, mert másnap az új asszony 7. beavatása után (ha t. i. katholikus volt!), melyre a vőfély rendezett fölöstökömöt, megint csak tánczoltak fölöstökömtől ebédig ebéd után éjfélig, sőt tovább is. Őseink tehát addig, mig egy házasság kötés annak rendje-módja szerint elvégződött, éppen hétszer adták ki tánczban a rajta való örömüket. Ámde nemcsak lakodalom, hanem egyáltalán valamire való vendégség is alig eshetett meg táncz nélkül. Szentpéteri egy cseppet se túlzott, mikor azt irta koráról (17. szd.), hogy benne „alig vagyon vendégség, amely tánczczal nem rekesztetik bé,“ mert tudniillik százados közmondása volt eleinknek: „Tor az, nem vendégség, melyben nem táncz ólnak," s mintegy kiegészítő agg szólásuk: „A jó bor is rossz ízű heqedtűszó és táncz nélkül.“ A vendégségek közül főképpen a névnapiaknál volt elengedethetetlen a táncz nagy ivással egyetemben. Cserei Mihály beszéli, hogy legényke korában bizonyos ideig rokonánál, Apor Istvánnál szolgálván, egyszer Szent Mihály-kor ura engelmével és költségére Keczén gazdag névnapi lakodalmat rendezett, amelyen 12 asztalra terítettek és 90 veder bort fogyasztottak el. Nem csoda, mert még az alsó rendű udvariakat: kocsisokat, lovászokat, fullajtárokat is meginvitálta reá Cserei. Miután a vendégsereg a sok bortól nekimelegedett, a vendéglátó muzsikásokat hivatott és tánczosnők után látott: „Az asszonyhoz — úgymond — beizen tünk, bocsássa ki a frajokat tánczolni. El is jöttek az öreg asszonnyal együtt. Ott majd hajnalig tisztességesen tánczoltunk“. De a magyar legények még a szokásos névnapi s egyéb alkalmakat se tudták mindig türelemmel kivárni, hanem mihelyest nagyobb kedvük támadt, legott alkalmat találtak a tánczolásra: „Mikor valamely urfi, vagy nemes ifjú — Írja Apor — vigan volt s tánczolni akart, leküldött a faluban, az falusi leányokat esszegyüjttette, az házához felvitette, viradtig is tisztességesen eltánczol- tanak“. És a városbeli polgár ifjak sem igen maradtak el a falusi urfiaktól, mert szintén felhasználtak minden lehető alkalmat a tánczra: nem pusztán a vasárnapok és ünnepek délutánjait töltötték tánczolással (csakúgy, mint falun a pór legények és leányok !), hanem még az országos vásárokat is táncz- alkalmaknak vették. Legalább a kőszegvárosi ifjakról biztosan tudjuk ezt az 1679-ből való mulatsági osztályzatból. Falun természetesen a fonók és kalákák (= önkéntes közös munkára való összejövetelek) állandó alkalmatosságul szolgáltak a népi fiatalságnak a tánczgyakorlásra. Itt tehát a tánczkedvelők nem igen szorultak külön alkalmak kieszelésére. Az pedig általánosan tudott dolog, hogy a 18. század derekától kezdve a katonáskodásra is tánczczal (a verbunkossal) csábították nálunk a legénységet. Eme közös alkalmak mellett végül megemlitiink még egy sajátszerii történeti esetet, amelyben a tánezot különleges meg- tisztelés eszközének használták fel. Ugyanis Thurzó (III.) György nádor 1615-ben nagyeszű 17 éves Imre nevű fiának rector magni- ficus-szá való választásáért abban a szokatlan megtisztelésben részesítette a wittenbergi egyetemi tanácsot, hogy díszes nagy kísérettel kiküldött több jótánczos hajdút, kiknek az volt a feladatuk, hogy nagy vendégség keretében az egyetemi tanácsnak és az uj rectornak kitüntetés- és tisztelgésképpen a hazai hires hajdutánczot eljárják. S az árva- váraljai tánczos hajdúk uruk szándékának derekasan megfeleltek, mert az egykorú följegyzés szerint a hadi szekerczével és karddal igen gyors, változatos és összehangzó mozgásokkal lejtett tánczukban olyan ügyességet tanúsítottak, hogy a wittenbergiek nem tagadhatták meg tőlük csodálatukat. Kevésbbé lehetett megtisztelő, inkább kegyetlenül borzalmas a lázadó Székely (Dózsa) György „parasztkirály“-ra nézve, mikor — Yerancsics Antal tanúskodása szerint — Szápolyai János vajda a kinzatása közben tüzes trónusa körül saját volt vitézeivel járatott hajdutánczot. De minek szaporítsuk még tovább a hajdani tánczalkalmak fölös számát! Hiszen a sok régi táncznévnek és tánczpéldabeszéd- nek nyomós bizonysága mellett az eddig elsoroltak is meggyőzhetnek bárkit róla, hogy őseink csakugyan alig tudtak betelni a tánczczal. Ennélfogva senki sem Ítélheti sötéten látónak azt a 17. századi református prédikátort, ki keserűen kiáltja ki a korabeli Magyarországról, hogy „örül, vigad, vendégeskedik, tánczol, tombol, mintha semmi gondja sem volna !"
