Heti Szemle, 1912. (21. évfolyam, 1-52. szám)
1912-02-07 / 6. szám
XXI. évfolyam Szatmár, 1912. februárius 7 6. szám HETI SZEMLE POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egy évre — 8 K — f. Negyedévre — 2 K — f. Félévre — 4 „ — „ | Egyes szára ára 16 fillér. Tanítóknak és kézműiparosoknak egy évre 6 korona Amerikai Egyesült-Államokba — egész évre 3 dollár. Felelős szerkesztő : VARJAS ENDRE. Laptulajdonos A SZATMÁR-EGYHÁZMEGYEI IRODALMI KÖR. A szerkesztőséget és kiadóhivatalt illető összes küldemények, pénzek, hirdetések stb. a JPáamnány-sajtó czimére (Szatmár, Iskola-köz 3. sz.) küldendők. Pályázati hirdetéseit egyszeri közlése S korona.----------------- Nyilttér sora -40 fillér. ----------------A l ap megjelenik minden szerdán. A jövőbe látók. Szatmár, 1912. febr. 6. (+) Kislátásu emberek dolgoznak csak a jelennek'. A hasznot keresők, az Önzők. A inának és önmaguknak élők. A nagyok, a többet tudók, a jövőt látók sziklába vágják csákányukat, megporlasztják a követ, mert tudják, hogy a messze jövőben élet zeendiil a megmunkált sivatagon és buja termékenység áldása önli el a késő jövőnek nemzedékét. Ennek a jövőnek alkotnak mindig a Pázmányok. Lehet körülöttük temelő és halál, ők a didalmas, jövő élet magjának készítik elő a szántást. A tölgy csak akkor lesz terebélyes, ha századok szálltak el fölötte. A grandiosus nagy alkotások mind a messze múltban verték le gyökereiket. Ilyen jövőben termő fa a ka- tholikus sajtó. Ha most el nem ültetjük magját, táplálék nélkül marad a jövendők generátiója. Vagy hihetjük azt, hogy a jövendő katholikus társadalma öntu- datosabb, erősebb, hitvallóbb és nemesebb életű lesz, mint a mostani, a mely közömbösségében kész prédája. a dolgozó ellenségnek? Ilyen nemzedéknek milyen utódjai lesznek, ha ezek az otthon keresztényieden levegőjében nőnek föl? Főként a mi egyházmegyénkben aggasztó ez a kérdés. Más egyházmegyékben törzsö- kös katholikus családok vannak, a melyeket közel vitt az egyházhoz és egyháziakhoz az a körülmény, hogy nemzedékeken át az egyházi birtokokon nőttek föl. A mi egyházmegyénk földjei másutt vanak. Érezhetően hiányzik is az a sok, erős katholikus szellemű, a katholikus érdekekkel szorosan összenőtt gazdatiszt-, iparos-, kereskedő-család, a melynek sarja- dékai más életfoglalkozás között is — az otthon beszivott hagyományok, nemzedékeken át mind mélyebbé fejlesztett vallásos érzés következtében — hitükhöz, egyházukhoz a confessorok állhatatosságával ragaszkodnak. Hol vannak ez országrészen a századokon át tiszta katholikus felfogásban élő, törhetetlen katholikus családok ? Ezért mondjuk, hogy a mi egyházmegyénkben különösen aggasztó az a kérdés: Milyen lesz a jövő ? Ebből a szomorú jelenből a leg- könnyelmübb Optimismus sem jósolhat vigasztaló jövendőt. Nem akkor különösen, ha az általános vallásellenes tünetek mellett még látjuk ez országrészen is mind jobban elhatalmasodni, vagyoni és társadalmi befolyás birtokába jutni azt az elemet, a mely rövid idő alatt a dechristianisálás tagadhatatlan eredményeit érte el. Sikereinek kulcsa az az imponáló tömeggel dolgozó napisajtó, a melynek vezetését bámulatos előrelátással évtizedek óta kezében tartja. Ma már egyházmegyénk székhelyén is megépíti f.zt a várat. Február közepén megindítja napilapját. Uj nyomdát szerelt föl ennek számára, nagy áldozatokkal (pár éven át az anyagi haszon minden reménye nélkül) 80—100.000 koronát hozott áldozatul a napisajtónak, nagy seregét gyűjtötte össze a fényesen javadalmazott munkatársaknak, egy nagy vagyonú izraelita az uj napilapnak évenkint tekintélyes subventiót biztosított — természetes, hogy ilyen auspiciumok mellett az a meginduló lap nemcsak jól szerkesztett, de hóditani tudó lap lesz. Mi meg csak várjunk még tovább. Pedig a Pázmány-sajtó kezünkben, értékes telke kihasználatlanul. Oda építkeznünk kell. Napilapot, könyvkereskedést, megnagyobbított nyomdát kell teremtenünk. Ha másként nem, részvénytársasági alapon. De még ma, mert holnap már késő lesz ! A szuverén objektivitás mint olyan. A magyar főrendiházat már sok mindenért támadták, sok mindennel vádolták. De olyan megalázó sértés még nem sok érte, mint amilyenben legutóbb gróf Zichy János kultuszminisztertől részesült. Mert sértő és megalázó volt a főrendiházra nézve az a válasz, amelyet a kultuszminiszter Csernoch érseknek a Barkóczy áthelyezése tárgyában mondott szavaira adott. A főrendiház a nemzet krémjének, a születés, vagyon és intelligenczia tekintetében vezető szerepre hivatottak testületé. Nos képzelhető-e megalázóbb sértés, mint hogyha egy ilyen előkelő testület előtt egy miniszter olyan módon indokolja meg kormányzati ténykedését, hogy azzal egy falusi kupaktanács sem elégednék meg ? Olyan korlátoltaknak, olyan rövid eszü- eknek és rövid emlékezőtehetségüeknek tartja Zichy János a méltóságos főrendeket, akiknek megnyugtatására tökéletesen elég az „adminisztratív szempont“, a „szuverén objektivitás“ s más ilyen jóhangzásu frázis emlegetése, s akiknek emlékező képessége nem terjed odáig, hogy a miniszter beszédjének második részében észrevegyék az első résznek kerek meg- hazudtolását ? S a szellemi szegénységéről kiállított miniszteri bizonyítványt maga az érdekelt főrendiház is aláírta akkor, amikor gróf Zichy János válaszát elfogadta. Ez a tény ugyan szomorú világot vet az „előkelők gyülekezetére“, de közelebbről nem érdekel bennünket. Elvégre vannak olyan nagy urak a magyar főrendek, hogy presztízsük megóvásáról maguk gondoskodhatnak. De a Zichy János mosakodása mindenkit érdekel, mert ő — ez idő szerint — kultuszminiszter. S a Zichy János szánalmas, önmagát leczáfoló nyilatkozatából annyi mégis kivehető, hogy az ő miniszterségétől a katolikusok semmi jót nem remélhetnek. A Barkóczy esetében, amint Zichy maga is elismerte, úgy állott a helyzet, hogy Barkóczy, két „ellentétes világnézet fokusába került“. A destruktiv világnézet követelte az eltávolítását, a keresztény világnézet pedig a megtartását. S Zichy a kettő közül, az általa már annyiszor kárhoztatott destruktiv irányzatnak akaratát teljesítette. Ezt nevezi ő szuverén objektivitásnak. Ugyanezen szuverén objektivitásnak „hozott áldozatot“ Zichy János, amikor a néppártból kivált, amikor az egyházpolitikai törvények revizióját elejtette, amikor az alkotmánypártba, majd pedig a munkapártba lépett. Ez a szuverén objektivitás vitte reá a kongregáczióknak az állami iskolákból való kitiltására, az Apponyi egyetemi tanárságának meghiúsítására s a katolikus autonómia meg — nem valósítására. Mindezeket a szuverén objektivitás érdekében cselekedte Zichy János, az egészen bizonyos. Hogy pedig ezt a fenségesen szép hangzású, de mégis idegen kifejezést mindenki megérthesse, lefordítjuk magyarra. A szuverén objektivitás mint olyan — már mint a Zichy Jánosé —- magyarul annyit jelent, mint miniszteri bársonyszék. Még világosabban : a hatalomért mindent, a hatalmat semmi pénzért. E. M. Irodalmi Körünk életéből. Az a hatalmas lelkesedés, sőt áldozat- készség, a mi feltámasztott körünk alakuló gyűlésén megyeszerte megnyilvánult: csak újabb munkásságra és tevékenységre sarkalja azokat, a kik a kör életének szálait kötelességüknek ismerik ez időszerint kezükben tartani. Nem lankasztott minket a minden munka és tevékenység nyomában fel-felbuk- kanó peszimisztikus felfogás és hangulatkeltés. Nem gyúrhat le bennünket még a kicsinylés sem, a mi — szerencsére — csak elszigetelt és az egész világgal elégedetlen telkekből ömlött ki. Az ős kritikusnak szellemét kiirtani nincs az ember hatalmában. Hiszen a nagy Isten müvét is megkritizálja ez a szebem Madách „Ember tragédiájában. Lapunk mai száma ÍO oldal.
