Heti Szemle, 1912. (21. évfolyam, 1-52. szám)
1912-12-11 / 50. szám
XXI. évfolyam Szatmáp, 1912. deezembep 11 50. szám r HETI SZEMLE t POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egy évre — f K — f. Félévre — 4 , — , Negyedévre — 2 K — f. Egyee azám éra IS fillér. Tanítóknak él kéimfiiparosoknak egy évre S korona Amerikai Egyeiült-Allamokba — egén évre 8 dollár. Felelős szerkesztő : VAKJAS ENDRE. Laptulajdonos A SZATMÁR- EGYHÁZMEGYEI IRODALMI KÖR. A szerkesztőséget és kiadóhivatalt illető összes küldemények, pénzek, hirdetések stb. a Pázmány-aajtó czimére (Szatmár, Iskola-köz 3. »*.) kűldendik. Pályázati hirdetések egyszeri küaléee I kötess---------------- Njrllttér sora 40 Miéi. ---------------A lap megjelenik maliidén szerdán A kir. kath. főgymnasium fölavatása. Szatmár, 1912. decz. 10. (+) Fabernek, az an^ol oratoria- nusnak van egy gratuliosus per- ppeclivákat mutató gondolata. Azt mondja: a tett örökké él. Es minden pillanattal későbben nagyszerűbb hatásokban él. E merész gondolat igazságát egypár vércsepp örökéletii történetében mutatja be. — Saul őrzi az első martyr megkövezőinek ruháit. És az őrző kezére ráhull a protomartyr pár vércseppje. Tűz van ebben. Akkora, hogy a damaskusi utón meggyujtja őt is és attól fogva Krisztusé. És a vércseppek tovább élnek. Pál a világ járója lesz; szavából kicsapnak a vércseppek lángos tüzei, Írásaiból vakitófény csóvái hullanak szivekre, elmékre. Egy világ gyulád meg a nemzetek apostolában tovább élő vértanui-vértől. És a meggyűlt lelkek másokba viszik át izzásukat. Azok megint tüzes lávaként ömle- nek uj generatiók lelkére. És igya protomartyr pár vércseppjének nagyszerű élete ma szinte az egész chris- tianismus. Milliószor újjászületve és megsokasodva igy él az az egy tett — a protomartyr vértanusága — nagy lendülésü, mindig szélesebb határú életet. Szülte Szt. Pált és Szent Pállal az Ágostonokat, Aqu. Tamásokat, Dantékat, Michel Angélákat, Copernicusokat, a tudománynak és hitnek, a művészetnek és ihletnek, a szeretetnek és hősiességnek genie-it. A vércseppből dómok és iskolák, klastromok és kórházak, múzeumok és könyvtárak sarjadtak ; imádságok, vértanuságok, hősi áldozatok születtek; kereszteshadjáratok, a középkor mystikus gotbikája, missiótele- pek hajtottak ki. Bethleheme volt az a pár vércsepp annak a csodálatos nagyszerűségnek, a mit Chateaubriand igy nevez: a kereszténység szelleme. Csakugyan örök termékenységü a tett! Egész imponáló nagyságában megéreztük a tett örök életét a szatmári kir. kalh. főgymnasium uj épületének fölevatásukor. Ez hangzott ki Boromisza Tibor dr. püspök megkapó beszédéből, a mely három nagy eszmének: az Isten, a vallás és a haza eszméjének termékenyítő életét vázolta a szatmári ősi főgymnasium malijában. És ez szólalt meg abban a mestert conlurokkal nagyszerű képet megfestő fölavató beszédben, a mely háromszáz eszlendő történetét világította meg. Háromszáz-esztendőét, a melynek története a magyarságé is; a melynek kulturális munkája egyben a magyar kuliura szülője is. Mazy Engelbert dr., tanker, főigazgató fölavató beszéde nemes szépségeivel harmonikusan illett a három évszázad tiszteletreméltó patináját hordó szatmári kir. kath. főgymnasium gyönyörű múltjához és illett ahhoz a gigászi alkotóhoz, a kinek müve és maradandó alkotása ez a gymnasium. Illett Pázmány Péter fönséges alakjához, a magyarság klasszikus képviselőjéhez, akinek méltóságos szépségű arczéle a legkarakterisztikusabb abban a galériában, a hol a magyar lelkek arczképeit őrizzük. És különösen illett a hatalmas fölavató beszéd ahhoz a háttérben megjelenő, istenLalla. Eeleti mese. irta: Florence. Lalla a sátrakban élő törzsek közül való énekes leány volt. Sem szépsége nem volt feltűnést keltő, sem éneke magasan szárnyaló, mégis a király fia, Dsin vidámitására rendelt énekes leányok közé került. Mivel Dsin maga is nagy művész volt a dalban, mulattatására is a dalban művész hölgyeket választék. De Lalla csak a paszták neveltje volt, dalra is csak a puszta tanította Lallát, mert anyja, aki előtte dalokat dalolt volna, tanitva őt kicsikora óta, nem volt neki. Atyja sem volt dalos természetű, csak igen bátor arab. Naphosszat a messze pusztákat barangolta ümár, Lalla atyja is, mint a többi. Lalla otthon maradt a sátort őriző öreggel egyedül. És a sátor környékét nem igen volt szabad elhagynia. De Ladának nem volt egyhangú, sem unalmas igy egy helyhez kötötten sem a bizony egyhangúnak látszó puszta élete. A felhők, az égboltozat egy pillanatig sem változatlan kárpitdi. zei, mindig más-más alakú árnyakat vetettek a pusztára is s a napnak fölöttük ragyogó fényessége mennyi sok színre bomiottan íestegeté a puszta tájait 1 S ha jött a szél, — az alkonnyal sokszor megérkezett, — mind dalba kezdtek ezek az akkorra úgy megnőtt néma árnyak. Lalla hallá a dalokat. Addig hallgatta dallal született lélekkel a csöndet, amig dalt hoztak felé :iz árnyak felől a szelek szárnyai. A hazatérő lovasok lovainak mértföldnyi távolságról^ is meghallott dobogását kisérte e dal. És Lalla maga is az árnyakkal dalolt. A Lalla dala is csöndes volt, nem volt sokkal hangosabb az árnyakénál. Olyan valaki után sóhajtó, valakit hivó halk dallamok voltak ezek, amelyek nem verték föl a puszta csendességét. S az árnyak felől egyre kelt a dalos válasz és hallatszott messziről a lovasok jöttének zaja. — Jövök már Lalla, eljövök. És egy ilyen alkonyi órán eljött'Dsin is a lovasokkal. Dsin, a király fia. És roeghallá Dsin Lalla dalát. És bár ez nem volt művészi ének, sem pedig magasan szárnyaló, hanem csak halk, az árnyak dalához hasonló dal, mégis igen megtetszett az Dsinnek, a király fiának. Mert most, hogy Dsinnek dalolt, Ladának egész dalos lelke ott hangzott a dalban. Mivel Dsin volt az, akire Lalla várt annyi alkonyi órán s akinek hangját az árnyak felől Lalla felé hozta a szellő. Lágy, simogató volt Dsin hangja, amint Ladához szólott. Sohasem hallott Lalla Dsin hangjához fogható zenét. És szelíd, bizalmat keltő volt Dsin viselkedése, semmiben sem olyan, mint a többi lovasé. Ezektől Lalla sokszor szinte félt, mert durvaság volt a beszédükben és a dolgaikban is kíméletlenül gázoltak rá Lalla virágaira, is, amelyeket Lalla gonddal öntözgetett. És hangjuk sem olyan volt mint Dsin hangja, hanem haragos, kiáltozó, amelynek zajában nem hallhatá Lalla az árnyak énekét; elhallgatott ilyenkor e kedves dallam is és Lallát az egyedülvaióság, a magárahagyatottság kínos érzése fogta el közöttük. Mert bár Omár igen bátor lovas volt és Lalla őt szerété, az ő hangja is olyan volt mint a többieké és Omár sem hallá az árnyak dalát és ő sem igen gondolt a Lalla virágaival. De Dsin végtelenül gyöngéd kézzel nyúlt a virágokhoz, épugy, mint Lalla keze után, amint mondotta: Lada, igen kedvesés szivemhez szóló az éneked; jössz-e velem, hogy te énekelj nekem minden szomorú órán? Mert igen megnyugtató a szívre ez a te dalod. És Dsinnel hogyne ment volna Lalla bárhova? Amikor olyan nagy bizonyosság gal érzé szivében, hogy Dsin volt az, akire Lalla várt minden alkonyi órán. És Dsin gyöngéd volt és szelid, miért félt volna Lalla elmenni ő vele? ... És Dsin hangja kedvesebb, andalítóbb, boldogitóbb volt Daliának mindennél; ha őt hallhatta, nem bánta, hogy ott kellett hagynia a neki annyi dalt mondó puszta tájait. És Omárt és mindent elhagyva dalolt Lalla Dsinnek minden szomorú órán. És Dsint mindig megvigasztalta Lalla halk, an- dalitó éneke, amelyet a puszta árnyaitól ta Lapunk mai száma ÍO oldal.
